Irodalomtörténeti munkákban az egyes írók tárgyalásakor többnyire nem szükséges élesen elkülöníteni egymástól a szakirodalom álláspontját és azt a képet, mely az írókról a köztudatban kialakult. Valami eltérés mindig szokott lenni, de a szélső értékek távolsága talán senkinél nem akkora, mint Krúdy Gyulánál. Az ő esetében ugyanis olyasmivel is számolni kell, ami egyáltalán nem a műveihez, hanem a legendájához kapcsolódik. Krúdy köztudatban élő képe oly mértékben független a műveitől, hogy a kultuszának azok is a részesei lehetnek, azok is mesélhetnek történeteket róla, akik soha egyetlen sorát sem olvasták. A perspektíván változtatva, a kultusz felől nézve azt lehetne mondani, hogy Krúdy írósága mindössze az egyik, s tulajdonképpen nem is a legfontosabb jellemzője azok közül, melyek a kultikus viszonyulást lehetővé teszik. Ugyanakkor nagyban bonyolítja a helyzetet, hogy a köztudat Krúdy-képe, mely az író műveitől némi távolságban jött létre, másodlagosan, mintegy a színfalak mögött, szakadatlanul hatást tesz művei megítélésére is.

A kultusz és az irodalomtörténeti megközelítés különbsége sok esetben teljesen egyértelmű. Léteznek egyfelől Krúdy alakjához kapcsolódó, ismétlődő helyzetekben, például étkezés közben előforduló, a szóbeliségben hagyományozódó történetek, melyeket szinte kivétel nélkül a kultusz termékeinek lehet tekinteni. Másfelől pedig léteznek – például – Krúdy-bibliográfiák, melyek rendeltetésszerű használata nem előfeltételezi a kultikus összefüggésrendszert. Más és más beszédmódra van szükség, ha a két létező lehetőségrendszert, a kultuszt és a szakirodalmat, egyetlen kontinuumon belül, vagy ha egymással egyben-másban érintkező, de egymástól független dimenziókban képzeljük el. Bárhogy van is, érdemes megfontolni, hogy a Krúdy-bibliográfiákat lehet is, szokták is kultusztárgyaknak tekinteni, ugyanakkor a kultusz nem-kultikus vizsgálata lehetséges is, szükséges is. Egyrészt önmagában is érdekes és tanulságos, másrészt pedig némi szakmai higiénia céljából.

A „kultusz” és a „szakirodalom” szavak a két végletre utalnak. A legegyszerűbb és legjobb természetesen az volna, ha pontosan és következetesen szét lehetne választani a kettőt egymástól, és ha kivétel nélkül mindent, ami Krúdyval kapcsolatban elénk kerül, vagy az egyik, vagy a másik kategóriába lehetne besorolni.

A Krúdy-kultusz és a műveivel foglalkozó irodalom viszonya bonyolult. A kezdet kezdetén egymástól függetlenül keletkeztek. Elvben különböző közegekben élnek, különböző módszerekkel foglalkoznak tárgyukkal és másképpen fejtik ki a hatásukat, de mióta a kultusznak újabb és újabb hullámai jelentkeztek, a szakirodalom is a kultuszon belül találta magát. Az együttműködésük rejt magában kölcsönös előnyöket: mind a kultusz, mind a szakirodalom saját létének igazolását a másikon belül létező jelenségekben is megtalálhatja. A kultusz rajongást termel, ezáltal új érdeklődőket és olvasókat vonz, a szakirodalom pedig – Krúdy szövegeit értékesnek ítélvén – érveket hoz fel a rajongás mellett, s közben megerősíti, hogy tudományos módon is érdemes foglalkozni azzal a tárggyal, mely ekkora népszerűségnek örvend.

Nagyjából száz éve alakult ki, majd némileg megváltozott formában időről időre megismétlődött az a helyzet, melyben Krúdynak olyan rajongói is léteznek, akik a műveit nemigen olvassák. Ugyanakkor a kultusz egymást követő hullámai a kritika és az irodalomtörténeti megközelítés megújulását is magukkal szokták hozni. A szakirodalom eleve tud a kultuszról: részben tagadhatatlanul maga is a kultuszon belül jön létre, melynek azonban gyakran csak az előnyeivel számol. A Krúdy-szakirodalom tömegével és időnként a legcsekélyebb ellenállás nélkül vesz át a kultuszból, a bizonytalan státuszú köztudatból, az ellenőrizetlen, ellenőrizhetetlen szóbeszédből származó állításokat. Lehetne úgy is fogalmazni, hogy a szakirodalom nem – vagy csak nagyon ritkán – tekint elemző módon a saját eredetére. Lehet, hogy nem minden író kultusza alapul hasonló logikán, de a Krúdy-legendákon belül az egyes állítások az evidencia erejével rendelkeznek és a maguk közhely állapotában nem szorulnak semmiféle bizonyítási láncolatra. Abban a pillanatban, amint felmerül a kérdés, egészen pontosan honnan lehet ezt vagy azt tudni, milyen bizonyítékok és érvek szólnak mellettük és ellenük, a kultusz határához érkezünk. A kritikai vizsgálódás számára viszont a tényállítások tényszerűségének igazolása, a tudás és a vélemények eredetének, bizonytalanságainak dokumentálása az alapvető feladatok közé tartozik.

Nem könnyű a közvélekedésben kialakult Krúdy-képről nyilatkozni. Ez a kép nagyrészt hozzáférhetetlen az irodalomtörténet hagyományos vizsgálati módszerei számára. A Krúdy-kultusz írásban is megjelent dokumentumai fontosak ugyan ebből a szempontból, de egyedi írásművek, melyek alapján nem feltétlenül lehet érvényes módon visszakövetkeztetni a másféle közegben, a közvélekedésben megformálódott Krúdy-kép sajátosságaira. A közvéleményhez olyan kérdőíves vizsgálatokkal lehetne esetleg hozzáférni, amilyenek az irodalomtörténész számára szinte soha nem adatnak meg. Részben azért nem, mert az efféle felmérések költségesek, részben pedig azért, mert viszonylag távol állnak az irodalomtörténész mindennapos tevékenységeitől és önmagukban is roppant bonyolultak. Szép számmal előhoznának olyan problémákat is, mint amilyen a mintavétel és a reprezentativitás kérdéskörei, melyek tanulmányozásától nem szokás az irodalom és az irodalom történetének jobb megismerését remélni.

Ha a következőkben mégis arról lesz szó, milyen lehet a társadalomban kialakult Krúdy-kép, merőben a saját benyomásaimra, s nem módszeres vizsgálatok eredményeire fogok hivatkozni. Megbízható felmérések hiányában az ilyen állítások természetesen csakis tévesek és pontatlanok lehetnek – csak éppen azt nem lehet megmondani, miben és hogyan térnek el a valós helyzettől. Ugyanakkor – és ezúttal ez a legfontosabb – az elkerülhetetlen pontatlanságnál jóval nagyobb hiba lenne tudomást sem venni arról, hogy a szóbeliségben terjedő Krúdy-kultusz egyáltalán létezik. A probléma tárgyalását nem lehet elhalasztani addig az időpontig, amikor már megbízható adatokkal rendelkezünk. Ez az idő nagy valószínűséggel soha nem jön el. Az efféle képek pedig azért fontosak, mert eleve, már Krúdy tényleges olvasása előtt értelmezéseket sugallnak általában is, az egyes művek számára is, ugyanakkor számottevő mértékben tudnak ellenállni a szakirodalomban megfogalmazódó gondolatoknak. Az efféle képek nem racionálisan: érvekből, tényekből és értelmezésekből állnak össze, hanem a közösségi fantázia termékei, melyek – amikor már léteznek – magukba tudnak olvasztani érveket, tényeket, értelmezéseket.

A köztudatban élő Krúdy-kép gazdag. Nagyjából minden középiskolát végzett ember tudja, hogy Krúdy két méter magas volt, és száznál több regényt írt. Rejtély, mikor írhatta a műveit, mert amikor nem – a százával meghódított – nők után kajtatott, akkor párbajozott, lóversenyre járt, vagy a kiadós étkezés után elábrándozva borozgatott ódivatú kocsmákban. Senki nem tudott olyan jóízűen írni a hagyományos magyar ételekről és étkezési kultúráról, mint Krúdy. Tudjuk azt is, hogy Szindbád nem más, mint maga az író. Tudjuk, hogy a regényeiben, melyek valamiféle sosemvolt múltat idéznek fel, nem cselekményt, hanem hangulatokat fogunk találni. Krúdy nehéz író, s csak a kiválasztottak érthetik. A legnagyobb találmánya a stílusa: mondatai, hasonlatai, metaforái.

Leegyszerűsítve s egyben eltúlozva valahogy így foglalhatók össze a Krúdy-kép gyakran előforduló elemei. A fenti lista sorrendje nagyjából a beavatottság fokozatait utánozza. Az egyes elemek – önmagukban is, együttesen is – szükségképpen valamiféle torzképet adnak ki, de a célom legkevésbé sem a közvélekedés és a kultusz megszólása vagy lekezelése. Az élőbeszéd mellett vannak írásbeli műfajok is, melyekben a kultusz megjelenése nem kifogásolható. Regényes életrajzokban, lendületes esszékben, ifjúsági regényekben, irodalomnépszerűsítő munkákban, színes magazinok kulináris mellékletében, írói önvallomásokban és még számos más helyen tenyeres-talpas ügyetlenkedésként és fontoskodásként hatnának a lábjegyzetek, az óvatos megfogalmazások, a bizonyítékok felsorolása és a hosszadalmas, tekervényes gondolatmenetek.

Ugyanez természetesen fordítva is igaz. Meglehetősen furán veszi ki magát, ha tudományos igényű munkában szélsőséges formában jelenik meg a kultusz: „Az öles szép férfiért a nők hajbakaptak az utcán. Java férfikorában – az emlékezések szerint – délig dolgozott, akkor öltözni kezdett, sötét ruhába, hófehér ingbe – s lóversenyre ment Bródy Andrással; aztán találkozott egy feketeszemű asszonnyal a Ráctemplom környékén vagy másutt, később párbajt vívott valamely aktív huszárkapitánnyal, majd kártyázott nagy tételekben.”2 A részlet szerzője megadja az általa elbeszélt történet forrásait is – nagyjából azzal a pontossággal, mely a kultikus szemlélet sajátja szokott lenni: „az emlékezések szerint”. Ehhez természetesen azonnal hozzá kell tenni, hogy a Krúdyra vonatkozó emlékezések – néhány kivétellel – maguk is eleve a kultusz részeiként jöttek létre. Egyébként pedig nem érdektelen, hogy a Krúdyra vonatkozó állítólagos emlékezések alapján a szerző milyen pontosan vázolja fel Gorcsev Iván alakját. Érdekes az is, hogy az idézett részlet Krúdy helyett a pesti folklórban szintén önálló életre kelt Rejtő-figurát helyezte az író által oly gyakran használt irodalmi konvenció, a gyakorító elbeszélés és időszemlélet keretei közé. Ez utóbbi, a gyakorító elbeszélés és időszemlélet a tanulmány más helyein is megtalálható: „Életmódja más, mint a kortársaké; még inkább ’társadalmon kívüli volt’: szállodákban, olykor nyilvános házakban lakott, lóversenyzett, kártyázott, s huszártiszteket hajigált ki a kávéházból.”3 A kultusz kontextusában teljesen természetesnek hat a „hajigált” szó. A mondat végén levisszük a hangsúlyt, a történet kerek. Az írói életrajz összefüggésében viszont az efféle állítás csakis a kezdet lehetne, s azonnal súlyos kérdésekhez vezetne. Hányszor fordult elő efféle hajigálás? Egészen pontosan hol és mikor? Krúdy miért pont a huszártiszteket tisztelte meg a figyelmével? Egyébként pedig: ha ez a helyzet többször is előfordult, akkor jelenti ez azt, hogy Krúdy kötekedős, verekedős ember volt? Ilyen és hasonló kérdéseknek természetesen kizárólag akkor kell előjönniük, ha az igazságot keressük az állításban, nem pedig a kultikus képzelőerő szórakoztató túlzásaként tekintünk rá.

Vannak tehát tiszta esetei a kultusznak és a szakszerű megközelítésnek. De bármenynyire szükséges is tudatában lenni a kétféle összefüggésrendszer különbségeinek, könynyen lehet, hogy a Krúdyról szóló írásművek számottevő részében nem lehet szépen elválasztani egymástól ezeket az összefüggéseket. Még akkor sem választhatók el jól egymástól, ha nem gondoljuk, hogy az irodalom és az irodalom vizsgálata mindig is, szükségszerűen valamiféle kultuszon belül keletkezik – ami az irodalmi kultuszok tanulmányozásának egyik előfeltevése lehet.

Mivel a Krúdy-befogadás jelentős mértékben a kultuszon belül formálódott, az irodalomtörténeti megközelítés korszakait is a kultusz korszakaival lehet megadni. Az alábbiakban a befogadás egyes korszakaiból mindössze néhány jellemző vagy érdekes eseményt emelek ki. Az áttekintés – nem véletlenül – nem halad előre a jelenig. Bár egyáltalán nem vagyunk a kultuszon kívül vagy túl, a mai helyzet tanulmányozásához mégis más szempontokat kellene felvenni.

A korszak jellemző műfaja a könyvkritika. Rövid, esetenként semmitmondó darabokról van szó, de a sorozatukból meglehetősen jól rekonstruálható Krúdy útja a közönségsikerig. A kritikusok gyakran maguk is írók. Feltűnő: minél jobb írók, annál jobb véleménnyel voltak Krúdy köteteiről. (A kultusz kialakulása után ez az állítás már nem feltétlenül igaz, de az máig is áll, hogy Krúdyt nagyon gyakran írók és irodalmi ambíciókkal is rendelkező irodalomtörténészek helyezik a magyar irodalom legjobbjai közé.) Az egyik első bizonyítékot erre Kosztolányi Dezső 1907-ből származó elismerő véleménye szolgáltatja.4 A szakmai siker, az írótársak kedvező véleménye évekkel előzte meg az átütő közönségsikert és az első kultusz létrejöttét. A korszak könyvbírálatait szempontunkból az teszi különösen érdekessé, hogy szerzőik – értelemszerűen – még nem tudhatták, Krúdy idővel kultikus tisztelet tárgya lesz.

Ha azonban egészen pontosan ebből a szempontból tekintjük át a kritikákat, figyelemre méltó megjegyzéseket találunk. A Pesti Hírlap 1907-es évfolyamában például ez olvasható: „Krúdy Gy.-nak már régóta van tekintélyes publikuma, mely dédelgeti, szívesen olvassa, amit ő nagy termékenységgel viszonoz”.5 Hogy Krúdynak már viszonylag korán jelentős méretű közönsége volt, már önmagában is érdekes. Az igazán meglepő viszont a kritikus szóhasználata: a publikum „dédelgeti” Krúdyt. A szakmai sikerből, az olvasóközönség nagyságából és viszonyulásából arra lehet következtetni, hogy valamiféle, igaz, irodalmon belüli, olvasáson alapuló kultuszféleség már ekkor alakulóban volt. A váratlan fejlemény ezek szerint inkább csak abból állt, hogy a kultusz kilépett az irodalom területéről.

A Szindbád ifjúsága 1911 végén jelent meg. Krúdy ugyanekkor vívott kardpárbajt Sztojánovits Viktor huszárkapitánnyal. A két esemény időbeli egybeesése megsokszorozta a Krúdyra irányuló figyelmet. A lapok árgus szemekkel figyelték a párbajt, ami teljesen érthető: több évtizedes múltja volt ekkoriban a katonatisztek és az újdondászok összecsapásainak.6 A párbajban Krúdy a homlokán sebesítette meg a kapitányt, aki az erős vérzés miatt orvosi tanácsra feladta a küzdelmet. Ezzel a huszárvágással lett Krúdy egyszeriben kultikus alak. Az irodalmi és a párbajsiker együttesen olyan rajongást indítottak el, melyet a Szindbád-kötetek, A vörös postakocsi, valamint az újabb sikeres párbaj (Szentkirályi Béla rendőrfogalmazóval) még évekig fenntartottak.7

Mekkora ismertségnek örvendett Krúdy az 1910-es években? Könnyű válaszolni. Hírértéke volt annak, ami vele történt. 1913-ban a Pesti Tükör című lap arról tudósított, hogy a villamos törött ablaka megsebezte Krúdy kezét.8

Néhány év, évtized múltával a két párbaj tényleges körülményei elhomályosultak és már csak a hírük maradt meg a legendákban. A történeteket sokan mesélték el Krúdy halála után írásban is – s ahányan, annyiféle változatban, jelentős eltérésekkel. Ez csupán azért érdekes, mert a sokféle változat létéből derül ki, hogy a történetek nem az újságokban megjelent tudósításokra mentek vissza, hanem élőszóban hagyományozódtak, vagyis már akkor is létezett a köztudatban valamiféle Krúdy-legendárium.

Az első kultusz nyilvánvalóan ekkoriban kezdődött, de ezt többnyire csak későbbi forrásokból lehet rekonstruálni. A korabeli közlemények jellemző műfaja még mindig a könyvkritika. A mégoly rövid és első látásra üres könyvbírálatok is rengeteget elárulnak a kritikusok szempontjairól, értékeiről, irodalomszemléletéről és a korabeli olvasási kultúráról. Ezek a tényezők azonban – mivel legtöbbször feszültségben állnak a mai olvasási módokkal – nem könnyen hozhatók felszínre.

1919 végén, az újonnan berendezkedő rendszerben Krúdynak randa, politikai jellegű támadásokkal (kommunistázással, pontosabban szólva bolsevistázással) kellett szembenéznie. Négyesy László Krúdynak az 1918 októberében megjelent írásait hánytorgatta fel.9 A támadásokból kivette a részét az a Császár Elemér, aki már a Napraforgó című regényről is lesújtó bírálatot közölt és (minden bizonnyal felbujtóként) Pekár Gyula is.10 A támadás több szempontból is érdekes. Egyrészt már akkor is teljesen nyilvánvaló volt, hogy Krúdy nem volt sem bolsevik, sem marxista, sem kommunista, s hogy az ellene irányuló, hazafias retorikába csomagolt támadásra az írásai mindössze ürügyet szolgáltattak. Másrészt nagyon nehéz megmondani, milyen jellegű politikai nézetei voltak Krúdynak, s hogy volt-e egyáltalán kikristályosodott és hosszú időn át tartott álláspontja politikai kérdésekben. Számolni kell továbbá azzal is, hogy Krúdy még abban az időszakban kezdte el a pályáját, amikor az újságírók különbséget tettek a saját nézeteik és a pénzért (igaz, többnyire névtelenül) megírt politikai cikkek között.

1920 után nyoma sem volt a korábbi sajtószabadságnak. A lapok átmenetileg kormányengedéllyel juthattak papírhoz, és ezáltal a hivatalos politika beleszólást nyert a lapok irányvonalába is. Krúdy nemkívánatos szerzőnek számított. Bécsi lapokban, az emigránsokkal együtt is publikált.

A Krúdy-életrajzok nagyjából ezen a ponton szoktak jelentősen eltérni attól, ahogyan az író ténylegesen élt. Az ilyen jellegű munkák valahogy nem szokták hangsúlyozni, hogy az 1920-as évek elejétől a haláláig Krúdy gyakorlatilag nyomorgott. A Margitszigeten nem romantikus indíttatásból lakott, hanem azért, mert nem kellett lakbért fizetnie. Óbudára, meglehetősen falusias környezetbe – a ház udvarán tyúkok kapirgáltak, malacok röfögtek11 – szintén nem valamiféle nosztalgia vitte, hanem a szegénysége és az, hogy kirakták a Margitszigetről.

Voltak, természetesen, akik ekkor sem pártoltak el Krúdytól. Kosztolányi véleményét a legkevésbé sem ingatta meg Krúdy elfeledettsége. Mindez nemcsak abból derül ki, hogy kijárta Krúdynak a Baumgarten- és a Rothermere-díjakat, hanem a levelezéséből is. Kosztolányi ugyan nem volt teljesen egyedül, de a Krúdy iránti lelkesedés ekkortájt erősen megcsappant.

Ebben a korszakban új műfaj jelenik meg a Krúdy-recepcióban: az interjú, melyben az újságíró szövegén belül akadhatnak közvetlenül Krúdytól származó megfogalmazások is. Ezek az interjúk elvben azért lehetnének érdekesek, mert tartalmazhatnak olyasmit is, amitől Krúdy a saját írásaiban tartózkodni szokott. Mivel azonban Krúdy valamennyi írásos önvallomása és önéletrajzi jellegű szövege fikciós jellegzetességeket mutat, az interjúktól – még ha valahogy le lehetne számítani belőlük az újságírói újrafogalmazást – sem várható áttételek nélküli megszólalás. Néha még az is gyanítható – mint például amikor Krúdy arról beszél: felhagy az irodalommal és a továbbiakban virágkertészettel fogja tölteni a napjait –, hogy az író egyszerűen a bolondját járatja a kérdezővel.12

Ekkoriban is akadtak kultikus jellegű írások, de maga a kultusz 1933-tól, vagyis Krúdy halála után éledt fel – ha a későbbiekhez képest viszonylag szűk körben is. Krúdy már nem volt útban, a személye nem gátolta a róla szóló, életrajzi szempontból kétes értékű emlékezések özönét.

Tulajdonképpen a nekrológokkal kezdődnek azok az írásművek, melyek nem Krúdy egyik vagy másik művéhez kapcsolódnak, hanem általánosabb kérdéseket vetnek fel. Az esszé műfaja a kultusz és a szakszerű megközelítés számára egyaránt nyitva állt. Roppant jellemző az is, hogy Krúdy regényeinek és elbeszéléseinek sajátosságait és Krúdy, a magánember életvitelét nagyon gyakran egyazon problémahalmaz keretein belül tárgyalták. Egyáltalán nem véletlen, hogy ez az egyik olyan pont, ahol a kultusz és a szakirodalom szorosan összefonódott egymással. Könnyen lehet, hogy valamiképpen a kultikus kötődés az oka annak is, hogy máig nincs tárgyilagos és részletes Krúdy-életrajz.

Szerb Antal azt a kérdést tette fel, kihez lehetne hasonlítani Krúdyt a világirodalomban.13 A kérdés olyan jó, hogy még mostanában sem lehet választ adni rá. Schöpflin Aladár is elgondolkodott azon, milyen közösséghez tartozott Krúdy. Schöpflin válasza egyszerre életrajzi és írói: Krúdy kívül állt mindenen, voltaképpen még a poétikai szabályokon is. Schöpflintől származik a „zseniális cigányprímás” gondolata: „Sokszor gondoltam arra, hogy legjobban egy zseniális cigányprímáshoz lehetne hasonlítani, aki nem tudja, vagy nem akarja tudni, hogyan muzsikálnak mások, csak úgy muzsikál, ahogy neki jól esik, a temperamentumából vagy a fél öntudatából.”14 Márai írásait is leginkább a zseniesztétika keretei közé lehet helyezni.15

Ekkoriban születik meg az első monográfia is Krúdyról.16 Kelemen László könyve jó kezdetnek látszott, de a szakirodalom ezek után hosszú ideig Kelemen egyes gondolait visszhangozta. Ez nem jelenti azt, hogy Kelemen fogalmait (mint amilyen a különc, a dzsentri vagy az adoma) Krúdy írásai erőszakolták volna az elemzőkre. Olyannyira nem, hogy mindenki, beleértve Kelement is, elégtelennek találták ezeket a fogalmakat, és nyitva hagytak menekülő útvonalakat is, illetve – kidolgozatlanul hagyott – bonyolultabb szerkezetekkel kísérleteztek. Kelemen is azok közé tartozik, akik Krúdy műveit életrajzi összefüggésben szemlélik: „Krúdy életrajza jóformán írásainak is foglalata. Éppen emlékező magatartásából következik, hogy műveinek alapanyaga a személyes élmény, és azon alig változtat valamit a mű szerkezete és művészi valószerűsége érdekében.”17 A „személyes élmény” hozza magával a dzsentrit is, de talán jobb lett volna, ha Kelemen nem engedi el a füle mellett Schöpflinnek azt a gondolatát, mely szerint Krúdy nem tartozott semmilyen közösséghez. A dzsentri a későbbiekben még nagyon gyakran előjött.

Márai Sándor Szindbád hazamegy című, 1940-ben megjelent regénye mind a saját jogán, vagyis regényként, mind a Krúdy-kultusz szempontjából elemi erővel hatott. (Előkelő helyen szerepelt a korabeli bestseller-listákon.) Ez a hatás azért volt lehetséges, mert az elhanyagoltság évtizedei után egyébként is készülődött Krúdy újrafelfedezése. Végső soron még az sem túlzás, hogy a Krúdy-recepció szempontjából máig a Márai regénye óta tartó korszakban élünk.

A Szindbád hazamegy kultuszt indított el, de kívül is áll a kultuszon. Elsősorban azért, mert szépen megírt regény, fiktív mű. Ugyanakkor nincs az a magyar anyanyelvű olvasó, aki ne tudná már a szöveg olvasása előtt is, akár a cím alapján, hogy a könyv főszereplője Krúdy lesz. Maga a szöveg viszont ebben a formában ezt nem állítja. Azonosítás és az azonosság visszavonása egyszerre van jelen – és ez olyan jellegű bizonytalanság, melyre a kultusz nem alkalmas. A kultusz ezzel szemben teljes egyértelműséggel azonosította Krúdyt a regény főszereplőjével, és ezáltal értelmezési lehetőségeket nyert a regényből a Krúdy-életmű olvasása számára is. Tagadhatatlan, hogy Márai munkássága jelentős mértékben megemelte – többféle értelemben is – a Krúdy-recepció komolyságát. Ezzel azonban egyúttal eltolta a körmondatos, öblös, patetikus, elégikus hangvétel irányába – a groteszk, az abszurd, a szürreális, a humor és az irónia rovására.

Nagyjából a negyves évek közepétől újabb műfajjal, a tanulmánnyal lehet számolni a Krúdy-recepcióban. Első jelentős alkotásai Szauder József és Rónay György tollából származnak.18 Ezek a tanulmányok jól érzékelhetően az esszé leszármazottai.

Csekély jelentősége van, önálló korszakként vesszük-e fel az ötvenes évek elejét. Néhány évig ismét cudar idők jártak. Krúdy ekkori elhanyagoltsága azonban merőben más jellegű volt, mint 1920 és 1940 között. A kor irodalompolitikája ugyanis az egyre terebélyesedő kultuszt próbálta megállítani – sikertelenül.

Király István Mikszáth Kálmán című 1952-ben megjelent könyvének Függeléke érzelmekről árulkodó, a korabeli sajtó fordulatait felhasználó szidalmakat szórt Krúdyra, vagy ahogyan Király fogalmazott, „irodalmunknak” „vonzó-taszító torzó”-jára.19 Ekkoriban alig-alig jelenhetett meg bármi is Krúdytól, s a mélyponton, ugyancsak 1952-ben Magyarországon nem adtak ki tőle semmit. Király szerint Krúdyn

Dzsentri táj, burzsoá ecsettel. Király elsősorban a dzsentrihez való feltételezett viszonya alapján ítélte meg Krúdyt. Szerinte Mikszáth „mindig bírálta a nemesi múltnak ezeket a tovább élő, kósza árnyait”, míg Krúdy „a költészet fényeivel vonta be, a stílus meleg, együttérző, lírai színeivel szépítette meg a regényeiben tévedező kísérteteket.”21 Kelemen László másfél évtizeddel korábban úgy vélekedett, hogy Mikszáth „jóakaratú szemlélő”, Krúdy viszont „szigorú ítélkező”, aki „reménytelenül ostoroz.” Király mintha csak a tulajdonneveket cserélte volna fel.

Sőtér István 1954-ben azzal felelt a Király könyvében foglaltakra, hogy tudomást sem vett róluk.22 Látszólag. De azt nem tehette meg, hogy ne azon a nyelven indokolja Krúdy kiadhatóságát, mint amilyen nyelven Király a vádakat megfogalmazta. Ez a nyelv egyiküknek sem volt anyanyelve: mindketten fordítottak. Messzire vezetne, hogy mi lehetett Király igazi vádja Krúdyval szemben, de azért a fenti idézet önállótlan fordulataiból érezhető, hogy nem az az igazi, amit elmond. (Talán csak a „lélek csömöre” kifejezés a sajátja.) Sőtér érezhető akcentussal beszélte ezt a nyelvet: csakis egyes kulcsszavakat tanult meg, a mondattant már nem nagyon, de ízlése még a kulcsszavak sűrű használatától is megóvta. Melyek ezek a szavak? Realizmus, valóság, kapitalizmus, osztály, dzsentri. Sőtér feladata az volt, hogy ezeket a szavakat olyan mondatokba ágyazza be, melyek átsegítik Krúdyt a kiadhatóság korabeli határán. Egy oldalnyi más stílusú bevezető után – melyben Sőtér „utánozhatatlan bájról”, „sajátos költőiség zenéjéről”, „Krúdy csodálatos nyelvéről”, „eredeti, képzeletdús stílusáról” beszél – elkövetkezik a feketeleves. De Sőtér még a tőle idegen szókincset is sokkal gusztusosabban tudja adagolni, mint Király:

Sőtér megemlíti ugyan a Király által használt egyik klisét, amikor a „dzsentrivé züllő, egykori polgári funkciójú osztály”-ról szól, de nem követi Király gondolatmenetét. Először is a Király által emlegetett dekadenciára felel. Szerinte Krúdy nem rokona azoknak a dekadenseknek, „akik a század első évtizedében az abszintos poharat jelképnek tekintik”, majd azzal tromfolja le a nála „unperson” Királyt, hogy azt állítja, Krúdy már korai írásai után túlhaladt Mikszáthon. Majd megjegyzi, hogy Krúdy – szemben Jókaival és Mikszáthtal – „visszavonul a közélettől”, és „a dzsentri sohasem találhatja meg benne kiszolgálóját, szórakoztatóját.” Sőtérnek természetesen lavíroznia kellett, mert túlontúl osztályharcosra sem rajzolhatta Krúdyt:

Ennyi – vélhette Sőtér – elég ahhoz, hogy Krúdy kiadható legyen. Krúdy nem tudja elfogadni a kapitalizmust, és igen ritkán még úgy is tudja bírálni a dzsentrit, ahogyan azt 1954-ben egy kiadásra érdemes írótól elvárják. Sőtér megjegyzi azt is, hogy Krúdyt „tulajdon osztálya képes legkevésbé megérteni”. Már csak egy csipetnyi realizmus és valóság hiányzik, de ezekre sem kell sokáig várni. Sőtér kijelenti, hogy Krúdy legjelentősebb írásaiban „szenvedély” van, „s nem csupán hangulat, de a valóság ereje”. Sőtér ezzel is Királynak felelt, aki azt írta Krúdyról, hogy „Hiányzott belőle Mikszáth ereje: a valóságszeretet.” Sőtér ehhez még hozzáteszi:

Ezután Sőtér laponként már csak nagyjából egyszer említi a kulcsszavak valamelyikét. Sőtér István írása be is töltötte hivatását, a könyv megjelenhetett.

Némiképp megváltozott, pontosabban szólva normalizálódott a helyzet, amikor 1957-ben elindult Krúdy első életműsorozata. Nem mellékes az sem, hogy az egyes kötetekben teljességre törekvő bibliográfia is helyet kapott. A sorozat szerkesztője Barta András lett. A sorozat minden szempontból felülmúlt minden korábbi Krúdy-kiadást, s talán csak egyetlen komoly hibája volt. Hajdanában az írók szakmai elismerése évekkel előzte meg a kultuszt, az életműsorozat viszont a kultuszt ismételte meg: a Szindbád-kötetek előtti korszakokat, Krúdy munkásságának nagyjából a felét a sorozatban mindössze néhány kötet képviselte. Barta András második Krúdy-sorozata még ebből a kevésből is elhagyott. Ha nem a Krúdy műveit csak mellékesen vagy egyáltalán nem olvasó kultusz felől nézzük a dolgokat, akkor nem könnyű megérteni, hogy miért nem hiányolta soha senki Krúdy munkásságának első húsz évét. Mindenesetre Barta András sorozatai tették az „érett” Krúdy műveit széles körben elérhetővé. A sorozat egyes köteteiben megjelent bibliográfiákat Gedényi Mihály 1978-ban saját könyvben összesítette.23 A közös hibák és közös hiányok bizonyítják, hogy Gedényi Mihály Barta András bibliográfiai gyűjtését másolta.

1964-ben jelent meg Tóbiás Áron szerkesztésében a Krúdy világa című könyv.24 Van benne tücsök, vers, levél, emlékezés, cikk, tanulmány, esszé, bibliográfia és bogár – bizonyságául annak, mennyi mindent tud a kultusz magába olvasztani.

Huszárik Zoltán Szindbád című filmje, hasonlóképpen Márai regényéhez, olyannyira jelentős állomása a kultusznak, hogy saját kultusza is kialakult. Hajdanában, a tízes években Krúdy párbajai és életének más eseményei miatt nem volt feltétlenül szükséges Krúdyt olvasni ahhoz, hogy beszélni lehessen róla. A negyvenes évektől Márai Sándor regénye, a hetvenes évektől pedig Huszárik Zoltán filmje töltött be hasonló szerepet.

Általában véve sok szempontból ugyanazt lehet elmondani a filmről, mint Márai regényéről: a saját jogán vizsgálható és értelmezhető műalkotás. Ezen túl érdemesnek látszik megjegyezni, hogy a film nem „feldolgozza” Krúdy Szindbád-elbeszéléseit, hanem utal rájuk. Nem „lefordítja” képi világra Krúdy szövegeit, hanem saját világot alakít ki. Messze nem irodalmi mű filmes adaptációja, hanem önálló látomás, melyben – tagadhatatlan – fontos szerepet játszanak irodalmi előzmények. A filmre is igaz, hogy rajongói nehezen tudják kivonni magukat a hatása alól, pontosabban szólva többnyire eszük ágában sincs ilyesmivel próbálkozni. A film értelmezési módokat nyújt a Krúdy-szakirodalom számára is. Könnyen lehet például, hogy – Kozocsa Sándor Krúdy-kiadásai mellett – a film is hozzájárult ahhoz a hivatásos irodalomtörténészeket is megtévesztő hagyományhoz, mely szerint létezik valamiféle „Szindbád” című Krúdy-mű.

Közben a műközpontú szemlélet térhódításával szép számmal jelentek meg elemzések Krúdy egyes műveiről. Ezekben a tanulmányokban háttérbe szorultak a Krúdy egyediségét és helyét firtató kérdések. A társadalmi szempontok (dzsentri), a feltételezett anekdotikus elbeszélői technika és az időkezelés iránti figyelem megmaradt. Az ún. nyelvészeti stilisztika érdeklődése Krúdy iránt nem volt igazán új fejlemény, de a legszínvonalasabb ilyen jellegű munka csak a hetvenes évek közepén jelent meg.25

A rendszerváltás táján sorozatban jelentek meg Márai Sándor művei – köztük a Szindbád hazamegy is. A regénynek még ekkor is volt hatása, de már messze nem akkora, mint 1940-ben. Az viszont, hogy a regény Krúdy szempontjából még mindig nem tekinthető avíttnak, úgy értékelhető, hogy ma is a Márai-korszakban élünk.

Irodalomtörténeti munkákban az egyes írók tárgyalásakor többnyire nem szükséges élesen elkülöníteni egymástól a szakirodalom álláspontját és azt a képet, mely az írókról a köztudatban kialakult. Valami eltérés mindig szokott lenni, de a szélső értékek távolsága talán senkinél nem akkora, mint Krúdy Gyulánál. Az ő esetében ugyanis olyasmivel is számolni kell, ami egyáltalán nem a műveihez, hanem a legendájához kapcsolódik. Krúdy köztudatban élő képe oly mértékben független a műveitől, hogy a kultuszának azok is a részesei lehetnek, azok is mesélhetnek történeteket róla, akik soha egyetlen sorát sem olvasták. A perspektíván változtatva, a kultusz felől nézve azt lehetne mondani, hogy Krúdy írósága mindössze az egyik, s tulajdonképpen nem is a legfontosabb jellemzője azok közül, melyek a kultikus viszonyulást lehetővé teszik. Ugyanakkor nagyban bonyolítja a helyzetet, hogy a köztudat Krúdy-képe, mely az író műveitől némi távolságban jött létre, másodlagosan, mintegy a színfalak mögött, szakadatlanul hatást tesz művei megítélésére is.

A kultusz és az irodalomtörténeti megközelítés különbsége sok esetben teljesen egyértelmű. Léteznek egyfelől Krúdy alakjához kapcsolódó, ismétlődő helyzetekben, például étkezés közben előforduló, a szóbeliségben hagyományozódó történetek, melyeket szinte kivétel nélkül a kultusz termékeinek lehet tekinteni. Másfelől pedig léteznek – például – Krúdy-bibliográfiák, melyek rendeltetésszerű használata nem előfeltételezi a kultikus összefüggésrendszert. Más és más beszédmódra van szükség, ha a két létező lehetőségrendszert, a kultuszt és a szakirodalmat, egyetlen kontinuumon belül, vagy ha egymással egyben-másban érintkező, de egymástól független dimenziókban képzeljük el. Bárhogy van is, érdemes megfontolni, hogy a Krúdy-bibliográfiákat lehet is, szokták is kultusztárgyaknak tekinteni, ugyanakkor a kultusz nem-kultikus vizsgálata lehetséges is, szükséges is. Egyrészt önmagában is érdekes és tanulságos, másrészt pedig némi szakmai higiénia céljából.

A „kultusz” és a „szakirodalom” szavak a két végletre utalnak. A legegyszerűbb és legjobb természetesen az volna, ha pontosan és következetesen szét lehetne választani a kettőt egymástól, és ha kivétel nélkül mindent, ami Krúdyval kapcsolatban elénk kerül, vagy az egyik, vagy a másik kategóriába lehetne besorolni.

A Krúdy-kultusz és a műveivel foglalkozó irodalom viszonya bonyolult. A kezdet kezdetén egymástól függetlenül keletkeztek. Elvben különböző közegekben élnek, különböző módszerekkel foglalkoznak tárgyukkal és másképpen fejtik ki a hatásukat, de mióta a kultusznak újabb és újabb hullámai jelentkeztek, a szakirodalom is a kultuszon belül találta magát. Az együttműködésük rejt magában kölcsönös előnyöket: mind a kultusz, mind a szakirodalom saját létének igazolását a másikon belül létező jelenségekben is megtalálhatja. A kultusz rajongást termel, ezáltal új érdeklődőket és olvasókat vonz, a szakirodalom pedig – Krúdy szövegeit értékesnek ítélvén – érveket hoz fel a rajongás mellett, s közben megerősíti, hogy tudományos módon is érdemes foglalkozni azzal a tárggyal, mely ekkora népszerűségnek örvend.

Nagyjából száz éve alakult ki, majd némileg megváltozott formában időről időre megismétlődött az a helyzet, melyben Krúdynak olyan rajongói is léteznek, akik a műveit nemigen olvassák. Ugyanakkor a kultusz egymást követő hullámai a kritika és az irodalomtörténeti megközelítés megújulását is magukkal szokták hozni. A szakirodalom eleve tud a kultuszról: részben tagadhatatlanul maga is a kultuszon belül jön létre, melynek azonban gyakran csak az előnyeivel számol. A Krúdy-szakirodalom tömegével és időnként a legcsekélyebb ellenállás nélkül vesz át a kultuszból, a bizonytalan státuszú köztudatból, az ellenőrizetlen, ellenőrizhetetlen szóbeszédből származó állításokat. Lehetne úgy is fogalmazni, hogy a szakirodalom nem – vagy csak nagyon ritkán – tekint elemző módon a saját eredetére. Lehet, hogy nem minden író kultusza alapul hasonló logikán, de a Krúdy-legendákon belül az egyes állítások az evidencia erejével rendelkeznek és a maguk közhely állapotában nem szorulnak semmiféle bizonyítási láncolatra. Abban a pillanatban, amint felmerül a kérdés, egészen pontosan honnan lehet ezt vagy azt tudni, milyen bizonyítékok és érvek szólnak mellettük és ellenük, a kultusz határához érkezünk. A kritikai vizsgálódás számára viszont a tényállítások tényszerűségének igazolása, a tudás és a vélemények eredetének, bizonytalanságainak dokumentálása az alapvető feladatok közé tartozik.

Nem könnyű a közvélekedésben kialakult Krúdy-képről nyilatkozni. Ez a kép nagyrészt hozzáférhetetlen az irodalomtörténet hagyományos vizsgálati módszerei számára. A Krúdy-kultusz írásban is megjelent dokumentumai fontosak ugyan ebből a szempontból, de egyedi írásművek, melyek alapján nem feltétlenül lehet érvényes módon visszakövetkeztetni a másféle közegben, a közvélekedésben megformálódott Krúdy-kép sajátosságaira. A közvéleményhez olyan kérdőíves vizsgálatokkal lehetne esetleg hozzáférni, amilyenek az irodalomtörténész számára szinte soha nem adatnak meg. Részben azért nem, mert az efféle felmérések költségesek, részben pedig azért, mert viszonylag távol állnak az irodalomtörténész mindennapos tevékenységeitől és önmagukban is roppant bonyolultak. Szép számmal előhoznának olyan problémákat is, mint amilyen a mintavétel és a reprezentativitás kérdéskörei, melyek tanulmányozásától nem szokás az irodalom és az irodalom történetének jobb megismerését remélni.

Ha a következőkben mégis arról lesz szó, milyen lehet a társadalomban kialakult Krúdy-kép, merőben a saját benyomásaimra, s nem módszeres vizsgálatok eredményeire fogok hivatkozni. Megbízható felmérések hiányában az ilyen állítások természetesen csakis tévesek és pontatlanok lehetnek – csak éppen azt nem lehet megmondani, miben és hogyan térnek el a valós helyzettől. Ugyanakkor – és ezúttal ez a legfontosabb – az elkerülhetetlen pontatlanságnál jóval nagyobb hiba lenne tudomást sem venni arról, hogy a szóbeliségben terjedő Krúdy-kultusz egyáltalán létezik. A probléma tárgyalását nem lehet elhalasztani addig az időpontig, amikor már megbízható adatokkal rendelkezünk. Ez az idő nagy valószínűséggel soha nem jön el. Az efféle képek pedig azért fontosak, mert eleve, már Krúdy tényleges olvasása előtt értelmezéseket sugallnak általában is, az egyes művek számára is, ugyanakkor számottevő mértékben tudnak ellenállni a szakirodalomban megfogalmazódó gondolatoknak. Az efféle képek nem racionálisan: érvekből, tényekből és értelmezésekből állnak össze, hanem a közösségi fantázia termékei, melyek – amikor már léteznek – magukba tudnak olvasztani érveket, tényeket, értelmezéseket.

A köztudatban élő Krúdy-kép gazdag. Nagyjából minden középiskolát végzett ember tudja, hogy Krúdy két méter magas volt, és száznál több regényt írt. Rejtély, mikor írhatta a műveit, mert amikor nem – a százával meghódított – nők után kajtatott, akkor párbajozott, lóversenyre járt, vagy a kiadós étkezés után elábrándozva borozgatott ódivatú kocsmákban. Senki nem tudott olyan jóízűen írni a hagyományos magyar ételekről és étkezési kultúráról, mint Krúdy. Tudjuk azt is, hogy Szindbád nem más, mint maga az író. Tudjuk, hogy a regényeiben, melyek valamiféle sosemvolt múltat idéznek fel, nem cselekményt, hanem hangulatokat fogunk találni. Krúdy nehéz író, s csak a kiválasztottak érthetik. A legnagyobb találmánya a stílusa: mondatai, hasonlatai, metaforái.

Leegyszerűsítve s egyben eltúlozva valahogy így foglalhatók össze a Krúdy-kép gyakran előforduló elemei. A fenti lista sorrendje nagyjából a beavatottság fokozatait utánozza. Az egyes elemek – önmagukban is, együttesen is – szükségképpen valamiféle torzképet adnak ki, de a célom legkevésbé sem a közvélekedés és a kultusz megszólása vagy lekezelése. Az élőbeszéd mellett vannak írásbeli műfajok is, melyekben a kultusz megjelenése nem kifogásolható. Regényes életrajzokban, lendületes esszékben, ifjúsági regényekben, irodalomnépszerűsítő munkákban, színes magazinok kulináris mellékletében, írói önvallomásokban és még számos más helyen tenyeres-talpas ügyetlenkedésként és fontoskodásként hatnának a lábjegyzetek, az óvatos megfogalmazások, a bizonyítékok felsorolása és a hosszadalmas, tekervényes gondolatmenetek.

Ugyanez természetesen fordítva is igaz. Meglehetősen furán veszi ki magát, ha tudományos igényű munkában szélsőséges formában jelenik meg a kultusz: „Az öles szép férfiért a nők hajbakaptak az utcán. Java férfikorában – az emlékezések szerint – délig dolgozott, akkor öltözni kezdett, sötét ruhába, hófehér ingbe – s lóversenyre ment Bródy Andrással; aztán találkozott egy feketeszemű asszonnyal a Ráctemplom környékén vagy másutt, később párbajt vívott valamely aktív huszárkapitánnyal, majd kártyázott nagy tételekben.”2 A részlet szerzője megadja az általa elbeszélt történet forrásait is – nagyjából azzal a pontossággal, mely a kultikus szemlélet sajátja szokott lenni: „az emlékezések szerint”. Ehhez természetesen azonnal hozzá kell tenni, hogy a Krúdyra vonatkozó emlékezések – néhány kivétellel – maguk is eleve a kultusz részeiként jöttek létre. Egyébként pedig nem érdektelen, hogy a Krúdyra vonatkozó állítólagos emlékezések alapján a szerző milyen pontosan vázolja fel Gorcsev Iván alakját. Érdekes az is, hogy az idézett részlet Krúdy helyett a pesti folklórban szintén önálló életre kelt Rejtő-figurát helyezte az író által oly gyakran használt irodalmi konvenció, a gyakorító elbeszélés és időszemlélet keretei közé. Ez utóbbi, a gyakorító elbeszélés és időszemlélet a tanulmány más helyein is megtalálható: „Életmódja más, mint a kortársaké; még inkább ’társadalmon kívüli volt’: szállodákban, olykor nyilvános házakban lakott, lóversenyzett, kártyázott, s huszártiszteket hajigált ki a kávéházból.”3 A kultusz kontextusában teljesen természetesnek hat a „hajigált” szó. A mondat végén levisszük a hangsúlyt, a történet kerek. Az írói életrajz összefüggésében viszont az efféle állítás csakis a kezdet lehetne, s azonnal súlyos kérdésekhez vezetne. Hányszor fordult elő efféle hajigálás? Egészen pontosan hol és mikor? Krúdy miért pont a huszártiszteket tisztelte meg a figyelmével? Egyébként pedig: ha ez a helyzet többször is előfordult, akkor jelenti ez azt, hogy Krúdy kötekedős, verekedős ember volt? Ilyen és hasonló kérdéseknek természetesen kizárólag akkor kell előjönniük, ha az igazságot keressük az állításban, nem pedig a kultikus képzelőerő szórakoztató túlzásaként tekintünk rá.

Vannak tehát tiszta esetei a kultusznak és a szakszerű megközelítésnek. De bármenynyire szükséges is tudatában lenni a kétféle összefüggésrendszer különbségeinek, könynyen lehet, hogy a Krúdyról szóló írásművek számottevő részében nem lehet szépen elválasztani egymástól ezeket az összefüggéseket. Még akkor sem választhatók el jól egymástól, ha nem gondoljuk, hogy az irodalom és az irodalom vizsgálata mindig is, szükségszerűen valamiféle kultuszon belül keletkezik – ami az irodalmi kultuszok tanulmányozásának egyik előfeltevése lehet.

Mivel a Krúdy-befogadás jelentős mértékben a kultuszon belül formálódott, az irodalomtörténeti megközelítés korszakait is a kultusz korszakaival lehet megadni. Az alábbiakban a befogadás egyes korszakaiból mindössze néhány jellemző vagy érdekes eseményt emelek ki. Az áttekintés – nem véletlenül – nem halad előre a jelenig. Bár egyáltalán nem vagyunk a kultuszon kívül vagy túl, a mai helyzet tanulmányozásához mégis más szempontokat kellene felvenni.

A korszak jellemző műfaja a könyvkritika. Rövid, esetenként semmitmondó darabokról van szó, de a sorozatukból meglehetősen jól rekonstruálható Krúdy útja a közönségsikerig. A kritikusok gyakran maguk is írók. Feltűnő: minél jobb írók, annál jobb véleménnyel voltak Krúdy köteteiről. (A kultusz kialakulása után ez az állítás már nem feltétlenül igaz, de az máig is áll, hogy Krúdyt nagyon gyakran írók és irodalmi ambíciókkal is rendelkező irodalomtörténészek helyezik a magyar irodalom legjobbjai közé.) Az egyik első bizonyítékot erre Kosztolányi Dezső 1907-ből származó elismerő véleménye szolgáltatja.4 A szakmai siker, az írótársak kedvező véleménye évekkel előzte meg az átütő közönségsikert és az első kultusz létrejöttét. A korszak könyvbírálatait szempontunkból az teszi különösen érdekessé, hogy szerzőik – értelemszerűen – még nem tudhatták, Krúdy idővel kultikus tisztelet tárgya lesz.

Ha azonban egészen pontosan ebből a szempontból tekintjük át a kritikákat, figyelemre méltó megjegyzéseket találunk. A Pesti Hírlap 1907-es évfolyamában például ez olvasható: „Krúdy Gy.-nak már régóta van tekintélyes publikuma, mely dédelgeti, szívesen olvassa, amit ő nagy termékenységgel viszonoz”.5 Hogy Krúdynak már viszonylag korán jelentős méretű közönsége volt, már önmagában is érdekes. Az igazán meglepő viszont a kritikus szóhasználata: a publikum „dédelgeti” Krúdyt. A szakmai sikerből, az olvasóközönség nagyságából és viszonyulásából arra lehet következtetni, hogy valamiféle, igaz, irodalmon belüli, olvasáson alapuló kultuszféleség már ekkor alakulóban volt. A váratlan fejlemény ezek szerint inkább csak abból állt, hogy a kultusz kilépett az irodalom területéről.

A Szindbád ifjúsága 1911 végén jelent meg. Krúdy ugyanekkor vívott kardpárbajt Sztojánovits Viktor huszárkapitánnyal. A két esemény időbeli egybeesése megsokszorozta a Krúdyra irányuló figyelmet. A lapok árgus szemekkel figyelték a párbajt, ami teljesen érthető: több évtizedes múltja volt ekkoriban a katonatisztek és az újdondászok összecsapásainak.6 A párbajban Krúdy a homlokán sebesítette meg a kapitányt, aki az erős vérzés miatt orvosi tanácsra feladta a küzdelmet. Ezzel a huszárvágással lett Krúdy egyszeriben kultikus alak. Az irodalmi és a párbajsiker együttesen olyan rajongást indítottak el, melyet a Szindbád-kötetek, A vörös postakocsi, valamint az újabb sikeres párbaj (Szentkirályi Béla rendőrfogalmazóval) még évekig fenntartottak.7

Mekkora ismertségnek örvendett Krúdy az 1910-es években? Könnyű válaszolni. Hírértéke volt annak, ami vele történt. 1913-ban a Pesti Tükör című lap arról tudósított, hogy a villamos törött ablaka megsebezte Krúdy kezét.8

Néhány év, évtized múltával a két párbaj tényleges körülményei elhomályosultak és már csak a hírük maradt meg a legendákban. A történeteket sokan mesélték el Krúdy halála után írásban is – s ahányan, annyiféle változatban, jelentős eltérésekkel. Ez csupán azért érdekes, mert a sokféle változat létéből derül ki, hogy a történetek nem az újságokban megjelent tudósításokra mentek vissza, hanem élőszóban hagyományozódtak, vagyis már akkor is létezett a köztudatban valamiféle Krúdy-legendárium.

Az első kultusz nyilvánvalóan ekkoriban kezdődött, de ezt többnyire csak későbbi forrásokból lehet rekonstruálni. A korabeli közlemények jellemző műfaja még mindig a könyvkritika. A mégoly rövid és első látásra üres könyvbírálatok is rengeteget elárulnak a kritikusok szempontjairól, értékeiről, irodalomszemléletéről és a korabeli olvasási kultúráról. Ezek a tényezők azonban – mivel legtöbbször feszültségben állnak a mai olvasási módokkal – nem könnyen hozhatók felszínre.

1919 végén, az újonnan berendezkedő rendszerben Krúdynak randa, politikai jellegű támadásokkal (kommunistázással, pontosabban szólva bolsevistázással) kellett szembenéznie. Négyesy László Krúdynak az 1918 októberében megjelent írásait hánytorgatta fel.9 A támadásokból kivette a részét az a Császár Elemér, aki már a Napraforgó című regényről is lesújtó bírálatot közölt és (minden bizonnyal felbujtóként) Pekár Gyula is.10 A támadás több szempontból is érdekes. Egyrészt már akkor is teljesen nyilvánvaló volt, hogy Krúdy nem volt sem bolsevik, sem marxista, sem kommunista, s hogy az ellene irányuló, hazafias retorikába csomagolt támadásra az írásai mindössze ürügyet szolgáltattak. Másrészt nagyon nehéz megmondani, milyen jellegű politikai nézetei voltak Krúdynak, s hogy volt-e egyáltalán kikristályosodott és hosszú időn át tartott álláspontja politikai kérdésekben. Számolni kell továbbá azzal is, hogy Krúdy még abban az időszakban kezdte el a pályáját, amikor az újságírók különbséget tettek a saját nézeteik és a pénzért (igaz, többnyire névtelenül) megírt politikai cikkek között.

1920 után nyoma sem volt a korábbi sajtószabadságnak. A lapok átmenetileg kormányengedéllyel juthattak papírhoz, és ezáltal a hivatalos politika beleszólást nyert a lapok irányvonalába is. Krúdy nemkívánatos szerzőnek számított. Bécsi lapokban, az emigránsokkal együtt is publikált.

A Krúdy-életrajzok nagyjából ezen a ponton szoktak jelentősen eltérni attól, ahogyan az író ténylegesen élt. Az ilyen jellegű munkák valahogy nem szokták hangsúlyozni, hogy az 1920-as évek elejétől a haláláig Krúdy gyakorlatilag nyomorgott. A Margitszigeten nem romantikus indíttatásból lakott, hanem azért, mert nem kellett lakbért fizetnie. Óbudára, meglehetősen falusias környezetbe – a ház udvarán tyúkok kapirgáltak, malacok röfögtek11 – szintén nem valamiféle nosztalgia vitte, hanem a szegénysége és az, hogy kirakták a Margitszigetről.

Voltak, természetesen, akik ekkor sem pártoltak el Krúdytól. Kosztolányi véleményét a legkevésbé sem ingatta meg Krúdy elfeledettsége. Mindez nemcsak abból derül ki, hogy kijárta Krúdynak a Baumgarten- és a Rothermere-díjakat, hanem a levelezéséből is. Kosztolányi ugyan nem volt teljesen egyedül, de a Krúdy iránti lelkesedés ekkortájt erősen megcsappant.

Ebben a korszakban új műfaj jelenik meg a Krúdy-recepcióban: az interjú, melyben az újságíró szövegén belül akadhatnak közvetlenül Krúdytól származó megfogalmazások is. Ezek az interjúk elvben azért lehetnének érdekesek, mert tartalmazhatnak olyasmit is, amitől Krúdy a saját írásaiban tartózkodni szokott. Mivel azonban Krúdy valamennyi írásos önvallomása és önéletrajzi jellegű szövege fikciós jellegzetességeket mutat, az interjúktól – még ha valahogy le lehetne számítani belőlük az újságírói újrafogalmazást – sem várható áttételek nélküli megszólalás. Néha még az is gyanítható – mint például amikor Krúdy arról beszél: felhagy az irodalommal és a továbbiakban virágkertészettel fogja tölteni a napjait –, hogy az író egyszerűen a bolondját járatja a kérdezővel.12

Ekkoriban is akadtak kultikus jellegű írások, de maga a kultusz 1933-tól, vagyis Krúdy halála után éledt fel – ha a későbbiekhez képest viszonylag szűk körben is. Krúdy már nem volt útban, a személye nem gátolta a róla szóló, életrajzi szempontból kétes értékű emlékezések özönét.

Tulajdonképpen a nekrológokkal kezdődnek azok az írásművek, melyek nem Krúdy egyik vagy másik művéhez kapcsolódnak, hanem általánosabb kérdéseket vetnek fel. Az esszé műfaja a kultusz és a szakszerű megközelítés számára egyaránt nyitva állt. Roppant jellemző az is, hogy Krúdy regényeinek és elbeszéléseinek sajátosságait és Krúdy, a magánember életvitelét nagyon gyakran egyazon problémahalmaz keretein belül tárgyalták. Egyáltalán nem véletlen, hogy ez az egyik olyan pont, ahol a kultusz és a szakirodalom szorosan összefonódott egymással. Könnyen lehet, hogy valamiképpen a kultikus kötődés az oka annak is, hogy máig nincs tárgyilagos és részletes Krúdy-életrajz.

Szerb Antal azt a kérdést tette fel, kihez lehetne hasonlítani Krúdyt a világirodalomban.13 A kérdés olyan jó, hogy még mostanában sem lehet választ adni rá. Schöpflin Aladár is elgondolkodott azon, milyen közösséghez tartozott Krúdy. Schöpflin válasza egyszerre életrajzi és írói: Krúdy kívül állt mindenen, voltaképpen még a poétikai szabályokon is. Schöpflintől származik a „zseniális cigányprímás” gondolata: „Sokszor gondoltam arra, hogy legjobban egy zseniális cigányprímáshoz lehetne hasonlítani, aki nem tudja, vagy nem akarja tudni, hogyan muzsikálnak mások, csak úgy muzsikál, ahogy neki jól esik, a temperamentumából vagy a fél öntudatából.”14 Márai írásait is leginkább a zseniesztétika keretei közé lehet helyezni.15

Ekkoriban születik meg az első monográfia is Krúdyról.16 Kelemen László könyve jó kezdetnek látszott, de a szakirodalom ezek után hosszú ideig Kelemen egyes gondolait visszhangozta. Ez nem jelenti azt, hogy Kelemen fogalmait (mint amilyen a különc, a dzsentri vagy az adoma) Krúdy írásai erőszakolták volna az elemzőkre. Olyannyira nem, hogy mindenki, beleértve Kelement is, elégtelennek találták ezeket a fogalmakat, és nyitva hagytak menekülő útvonalakat is, illetve – kidolgozatlanul hagyott – bonyolultabb szerkezetekkel kísérleteztek. Kelemen is azok közé tartozik, akik Krúdy műveit életrajzi összefüggésben szemlélik: „Krúdy életrajza jóformán írásainak is foglalata. Éppen emlékező magatartásából következik, hogy műveinek alapanyaga a személyes élmény, és azon alig változtat valamit a mű szerkezete és művészi valószerűsége érdekében.”17 A „személyes élmény” hozza magával a dzsentrit is, de talán jobb lett volna, ha Kelemen nem engedi el a füle mellett Schöpflinnek azt a gondolatát, mely szerint Krúdy nem tartozott semmilyen közösséghez. A dzsentri a későbbiekben még nagyon gyakran előjött.

Márai Sándor Szindbád hazamegy című, 1940-ben megjelent regénye mind a saját jogán, vagyis regényként, mind a Krúdy-kultusz szempontjából elemi erővel hatott. (Előkelő helyen szerepelt a korabeli bestseller-listákon.) Ez a hatás azért volt lehetséges, mert az elhanyagoltság évtizedei után egyébként is készülődött Krúdy újrafelfedezése. Végső soron még az sem túlzás, hogy a Krúdy-recepció szempontjából máig a Márai regénye óta tartó korszakban élünk.

A Szindbád hazamegy kultuszt indított el, de kívül is áll a kultuszon. Elsősorban azért, mert szépen megírt regény, fiktív mű. Ugyanakkor nincs az a magyar anyanyelvű olvasó, aki ne tudná már a szöveg olvasása előtt is, akár a cím alapján, hogy a könyv főszereplője Krúdy lesz. Maga a szöveg viszont ebben a formában ezt nem állítja. Azonosítás és az azonosság visszavonása egyszerre van jelen – és ez olyan jellegű bizonytalanság, melyre a kultusz nem alkalmas. A kultusz ezzel szemben teljes egyértelműséggel azonosította Krúdyt a regény főszereplőjével, és ezáltal értelmezési lehetőségeket nyert a regényből a Krúdy-életmű olvasása számára is. Tagadhatatlan, hogy Márai munkássága jelentős mértékben megemelte – többféle értelemben is – a Krúdy-recepció komolyságát. Ezzel azonban egyúttal eltolta a körmondatos, öblös, patetikus, elégikus hangvétel irányába – a groteszk, az abszurd, a szürreális, a humor és az irónia rovására.

Nagyjából a negyves évek közepétől újabb műfajjal, a tanulmánnyal lehet számolni a Krúdy-recepcióban. Első jelentős alkotásai Szauder József és Rónay György tollából származnak.18 Ezek a tanulmányok jól érzékelhetően az esszé leszármazottai.

Csekély jelentősége van, önáll