Térkép nélkül

 

Volt májusban az a kirándulás,

nem oda vitt, ahova vártam.

Nem lett meg a tó, pedig megígérted.

Feküdtünk a napon, erdők határában.

 

Én akartam, hogy testben is

találkozzunk. Megtörtént.

Mégsem tudtam levetkőzni a ruhákkal

a vágyat, az ismétlés kényszerét.

 

Azt reméltem, ennyi közelségtől

visszahúzódik végre az anyag,

bár százból százszor eddig sem így volt.

Vadászles. Deszkák közén zuhog szemed, hajad.

 

Nem vesztünk el, ne félj,

tudod, hogy van bocsánat,

a többi csak forgószél, a tudat

nagy játéka. Idelenn szíve van a fáknak.

 

Elölről kell kezdeni ezt is –

leteríteni megint plédet, hálózsákot,

kakukkfű, vadmajoránna között

gyakorolni a ruhátlanságot.

 

Az ismerősen új gesztusokat közben

megtenni vagy nem tenni meg újra.

Találkozni reggel, a megállóban.

Térkép nélkül lépni rá az útra.

 

 

Csónakban 

 

Valaha ezen a helyen laktam én is,

evezni akkor sose jártunk.

Nem ismerős, de nem is ismeretlen

vidéken siklottunk, leégett a vállunk.

 

A feltámadó szél meg egy nagyobb hajó

húzott a gyűrt vízre esetleges jelet.

Balról sziget jött, gyönyörű, kicsi.

Mihez ragaszkodjak, ha ehhez nem lehet?

 

Fehér kalapban ült előttem,

nem mindent értettem, amit mond,

oldalt fordult kissé, mikor beszélt,

ide-oda billent a csónak, a horizont.

 

Tíz percet késtünk az erős sodrás miatt,

jó volt, mikor egy ütemre…

A hátát néztem, az ujjatlan pólót, ahogy

– mint egykor én is – ellenállás nélkül viselte

a testét.