Az új Kosztolányi-összkiadás negyedik köteteként jelent meg az 1933-as Esti Kornél imponálóan vastag, alapos munkával készült kritikai kiadása. A kiadásban izgalmas és távlatos újdonság, hogy túllép az alkotásfolyamat rekonstruálásán, s azon túl, hogy pontos szövegrétegeket különít el, feltárja a korábban teljesen vagy részben más címmel és sokszor eltérő szöveggel megjelent variánsok egymáshoz való viszonyát, s megalkotja az érvényesnek tekintett szövegkorpuszt, a vizsgálódásba bevonja a recepciótörténet tanulságait is. Nem is akármilyen mértékben: közel 300 oldalas fejezete ez a könyvnek. A novellafüzér szövegeinek összevetése, leszármaztatása – csakúgy, mint a nagy visszhangot kiváltott Édes Anna-kiadásnál – nagy gonddal készült, önkényesség nem vethető a szöveggondozók szemére, ugyanis a munkatársak technikai értelemben is bravúrosan oldották meg a különféle változatok együttes közlését. E mögött a variáció-közlés mögött az a felismerés húzódik meg – s ebben a szövegeit újra és újra átíró, javító Kosztolányi rejtett intenciójának felismerése is észrevehető –, hogy nincsen legkiválóbb, nincsen állandó, nincsen kikezdhetetlen, egyetlen hiteles szöveg. Kosztolányi alighanem egyetlen szövegén sem változtatott annyit, mint Esti Kornél történetein. A szövegkritikai munka általában ritkán jár olyan emlékezetes, a mű ideológiáját is érintő felismeréssel, mint amikor – még mindig az Édes Anna munkálatainál maradva – kiderül, hogy Kosztolányi regénykéziratában az 1919. ősszel a társadalmi rend helyreállásakor ellen-forradalomról beszél Vizy Kornél, s nem forradalomról, a Nyugat közlésében azonban mégis forradalom áll. A szövegkritikai munka – noha a pontos szövegkiadás a könyvkiadás szakmai alapkövetelménye kellene legyen, de hol vagyunk ettől – többnyire nem ilyen értelemben látványos, a textológusokat hozza elsősorban lázba, ám a minta utat tör más, nehezen kezelhető szövegvariánsok közreadására készülő filológus specialisták számára. Az Esti Kornél esetében azonban másról is szó van, a megszokottnál termékenyebb kérdésfelvetés a szövegek, illetve a szövegegyüttes műfaji vizsgálata, a műfaji értelmezés kérdése.

Kosztolányi szövegeivel foglalatoskodni nehéz mesterség, mert szerzőnk (mint a korban sokan mások, például Krúdy Gyula, ld. a legújabb sokkötetes Krúdy-kiadást) végeláthatatlanul sok helyen publikált, jó néhány többszörös közlésről tudunk, nagy és kis szöveg-átformálásról, variációk
soráról. Ezek egy része érdemi változás, stilisztikai beavatkozás, néhol a szerkesztő és a nyomdász önkénye lehet a változtatás oka, néhol az munkálhatott Kosztolányiban, hogy mégse egészen ugyanazt adja egyik vagy másik helyre. Tudjuk, a bácskai lapok különösen kedvesek voltak Kosztolányinak, az Esti Kornél fejezetelőzményei kiugróan magas számban a Bácsmegyei Naplóban láttak először napvilágot. (A közlések honoráriumával támogatni tudta az új államhatárok mögé került szüleit.) A Ráció Kiadó 2008-ban indította el könyvsorozatát, amely Kosztolányinak a napilapokban és folyóiratokban fellelhető írásainak jegyzékét tartalmazza, s amely kötet a kritikai kiadást előkészítő gyűjtőmunka komoly, a sajtótörténti kutatásokra is jótékony hatású hozadéka. A kiadással foglalatoskodó szakemberek szerint több mint háromszáz (!) különböző lapban publikált Kosztolányi, egészen obskúrus lapocskákban is, a kritikai kiadás előmunkálatai ezért is tartottak és tartanak egy évtized óta. A Kosztolányi-szövegek persze nagyon nehezen adják magukat. Minden tiszteletet megérdemel Tóth-Czifra Júlia, aki elkészítette az Esti Kornél-kötet szövegeinek leszármazási táblázatát, rekonstruálta azok keletkezésének sorrendjét, a kompozíció kialakulásának lépéseit. Megindokolja az alapszöveg kiválasztását és érvekkel, jól dokumentáltan megkülönbözteti a „releváns” és „eliminált” publikációkat. A nyomtatott szövegvariációk nagy száma mellett a Kosztolányi-filológia egyik legnagyobb nehézsége a kéziratok hiánya, aminek okán a szövegkiválasztásban az utolsó írói kézjegy, az „ultima manus” elve alkalmazhatatlan, azonban az előzmény-novellák többszöri újraközlése miatt – s ilyen esetekben például a közlő fórum lehetőségei is Prokrusztész-ágyba kényszeríthették a szerzőt – az „editio ultima” gyakorlata sem lett volna helyes. A jelen kötet az 1933-as könyv-megjelenést tekinti alapszövegnek. A kézirathiány oka ismert, a háborúban többször magára maradt Kosztolányi egykori lakóháza, az özvegy bujkált, a kerületi nyilasok a hűség házának (!) kiáltották ki az épületet, s magukénak tekintve feldúlták. Azután Kosztolányiné is szívesen ajándékozott a maradékból, csíkokra vágta a szövegeket, az összeilleszthetetlenségig aprózva a hagyatékot. Az Esti Kornél-kötetből csak egyetlen fejezet hiányos kézirata, korai változata maradt fenn. A Csók (utóbb Harmadik fejezet, melyben 1903-ban közvetlen az érettségije után, éjszaka a vonaton először csókolja szájon egy leány) szövegét teljes egészében közli a kötet, s négy, Kosztolányi munkamódszereit dokumentáló oldal reprodukcióját képmellékletben is. A többi szöveg forrása a nyomtatott közlés. Még van egy kis remény arra nézve, hogy az Édes Annát és a Nérót is németre fordító Stefan I. Klein (1889–1960), „a magyar irodalom német apostola” hagyatékából előkerülnek a Kosztolányi-kéziratok. Mint a kézirat sorsáról szóló fejezetből megtudjuk, Klein az ötvenes években tudósította Kosztolányinét arról, hogy „néhány kézirat megvan”, s hogy nem adta fel a fordítások kiadását. Stefan Klein kiadói révén hozzátartozóinak felkutatása lehet a nyomozás következő fázisa.

Esti – egyelőre még csak így, keresztnév nélkül – először az Ujságíró című Kosztolányi-novella mellékszereplőjeként jelent meg 1925-ben a Nyugatban, hogy aztán rögtön feledésbe is merüljön. Két év múlva, az Édes Anna megjelenését követően vette elő ismét Kosztolányi, de szinte csak olyan novellákban, melyek nem ebbe az 1933-as, most kritikai kiadásban megjelent Esti-kötetbe kerültek, hanem az 1936-os Tengerszem egyik ciklusaként, Esti Kornél kalandjai összefoglaló cím alatt jelentek meg. Kosztolányi szerzői döntésével rendeződtek két kötetbe az Esti-prózák, 18, illetve 17 Esti-szöveggel. Az Esti-novellák (kalandok, történetek, sőt, publicisztikák) a húszas évek végétől kezdve Kosztolányi haláláig végig jelen vannak a prózai életműben. Esti státusa az 1933-as kötetig ingadozik az életműben: hol mellékszereplő, hol narrátor, hol címszereplő. Kétségbevonhatatlanul jogosult a sorozat szerkesztőinek döntése, hogy a szerző akaratából megjelent, sorszámozással is összefűzött, de regénnyé mégsem „csirizelt” novelláskötetet/novellafüzért egy egységként adták ki. Ennél radikálisabb – és megkockáztatom, az újraértelmezést, az át- és felértékelést jobban támogató – megoldás lett volna, ha kétkötetes Estit állítanak össze. A virtuális kétkötetesem első kötete megszületett, megegyezik az itt ismertetett kötettel, a második kötet viszont tartalmazná az Esti Kornél kalandjai ciklust, az Esti Kornél énekét és mindazon egyéb írást, amelyben megjelenik a főhős, így a kéziratban maradt Mostoha című regénytöredéket is. Egy ennyire szórtan megjelenő életmű sajtó alá rendezése során egy későbbi fázisban úgyis szükségszerűen szembekerülnek a szerző életében kötetbe nem foglalt írások hatalmas mennyiségével, s akkor, ha meg is indokolják, de mindenképpen önkényes szerkesztői gesztussal fogják elrendezni az anyagot. Bővítette az Estit már a korábbi Kosztolányi-összest olykor bizony filológiailag zavarosan közreadó Réz Pál is, belevéve az Esti-ciklusba abban eredetileg nem szereplő novellákat is. Az 1981-ben a Szépirodalmi Kiadónál megjelent Hét kövér esztendő című novelláskötet jegyzetében ezt el is mondja a szerkesztő. A rövid kommentár alapján nem okozott szakmai-lelkiismereti problémát Réz Pálnak, hogy hozzányúlt a ciklus kompozíciójához. S van egy halványan jelzett, ennél is felforgatóbb lehetséges összeszerkesztői-közreadói stratégia. Legalábbis ezt vélem kiolvasni Bazsányi Sándornak a Holmi 2012 januári számában megjelent Esti Kornél-tanulmánya jegyzetéből. (Ez a rendkívül figyelemre méltó írás sajnos később jelent meg, mint a tárgyalt kötet. Az Esti Kornél kötetet igen eredetien elemző szerző nem mondja, hogy másként kellene publikálni a szövegeket, de jegyzeteiben az Esti Kornél-kötet fejezeteit tíz szövegtípusba rendezi, majd a többi létező Esti Kornél-novellát besorolja a kategóriarendszerébe, kibővítve ezzel a sorszámozott novellafüzért, egymásnak megfeleltetve vagy egymáshoz hasonlítva szövegeket. A példa kedvéért két kézenfekvő összekapcsolást hozok: az utazásról szóló Csókhoz (Harmadik fejezet) az Omlette à Woburnt rendeli, a szimbolikus villamosútról szóló „megrázó leírás” (Tizennyolcadik fejezet) mellé Az utolsó felolvasás kerül. Elemzői stratégiának, irodalomórai komparatív példának mindenképpen érdekes gondolati kísérlet.

A korábban említett Esti-összkötet gondolatát sajátomnak véltem, míg nem olvastam az „újraolvasó” sorozatban megjelent Tanulmányok Kosztolányi Dezsőről című értelmező kötetben Péczely Dóra „E.S.T.I. – K.érdés” című filológiai esszéjét. Tőle függetlenül gondoltam, amit gondoltam és gondolok, de gondolatom helyességében megerősítettek Veres Andrásnak, a briliáns befogadástörténeti fejezet összeállítójának útra bocsátó szavai is. „A két szövegcsoport [az önálló kötet és a másik kötetbe foglalt ciklus – Sz. Á.] kompozíciós és kiadástörténeti szempontból magától értetődőnek tekinthető elválasztását és megkülönböztetését a befogadástörténet nem támogatja.” Mindössze három év telt el a két megjelenés között, a Tengerszem évében Kosztolányi meghalt, nem gyarapodtak tovább a szövegek, az elemzők innentől többnyire együtt kezelték, értelmezték a novellákat. A másik, ennél talán erősebb – engem támogató – érve Veres Andrásnak, hogy „az utolsó évtizedekben általános meggyőződés lett, hogy a kötet és a ciklus (együtt) szerzőjének legkiemelkedőbb szépprózai teljesítménye, az életműnek – sőt a 20. századi magyar szépprózának is – csúcsteljesítménye.” (574.)

Érdekes pályafordulatról tanúskodik az Esti Kornél. Négy regény után Kosztolányi éppen nem tudja megírni a következőt, a Csáth Gézát megidéző Mostohát – helyette összefűzi és kiadja az Esti Kornélt, úgy, hogy a bevezető fejezetben programmá emeli a töredékességet: „Maradjon minden […] töredéknek”. Négy zárt kompozíciójú regény után hirtelen készakarva vállalt önálló műfajjá válik a töredék. Komoly fordulat. A Kosztolányiért és Csáth Gézáért sokat tevő Bori Imre Kosztolányinétól idézi Kosztolányit, aki szerint „[l]ehetetlen feladat manapság középosztályú környezetben játszódó regényt vagy drámát írni. A középosztály elszegényedett, nincsenek korlátjai, hitetlen. Szegény, hitetlen, erkölcs nélküli korban pedig nincs dráma, mert semmi sem végzetes, csupán a pénztelenség, az állástalanság.” Bori Imre műfajtörténeti fordulópontnak látja a pillanatot: „Kosztolányi a harmincas évek elején már nem tudott klasszikus szerkezetű, hagyományos formájú regényt írni, de még nem tudott »újformájú« regényt sem elképzelni, minthogy a világirodalom is csak majd a halála utáni években fedezi fel az ilyen regénynek a lehetőségét. Nem véletlen tehát, hogy Kosztolányi műfaja a töredék lesz, s a Mostoha mintegy drasztikus változatát jelzi, az Esti Kornél pedig már szinte tudatosan célozza a regény fragmentum-jellegének kérdéskörét…” (719.) Jóval korábban, mint Bori Imre – 1957-ben – Pándi Pál (a Kádár–Aczél-korszak nagyhatalmú ideológusa) Kosztolányi gyengeségéről beszél. A Kosztolányi-novellák (egyébként a novellistát tartja legtöbbre az életműben), s különösen az Esti Kornél, nemcsak szikrázó tehetségének, de erőhiányának termékei is. Töredékei egy soha nem volt polgári nagyregénynek.” (686.) Bori Imre már cáfolja, hogy a (nagy)regény pusztán akarat kérdése lenne.

Már az egyedi közlésként megjelenő novellák kommentárjaiban – Veres András befogadástörténeti fejezetére áttérve – is jelen van az egyik fő értelmezési irány, az „önéletraj-ziság” kérdése. A kisregényként, folytatásokban megjelenő Csók beharangozója szerint Esti „artériáiba sokat adott a maga véréből Kosztolányi” (619.), egy napilap ajánlója pedig „önéletrajzszerű novellasorozatként” határozza meg a készülő kötetet. A megjelenés pillanatában Kosztolányi „saját” lapja, a Pesti Hírlap (Bónyi Adorján) is fontosnak tartja a szerző és a hős viszonyának tisztázását, Esti itt a „rosszabbik énünk” definíciót kapja. Ez az értelmezési keret a mai napig él, a kritikusok és elemzők műveltségétől és érzékenységétől függően változóan gazdag tartalommal. A jó és rossz dichotómiájának érvényét akceptálja, de meghaladja Németh G. Béla értelmezése. Németh G. – aki soha nem konjunkturálisan gondolkodott, sőt új, kánonon kívüli kutatási területeket vont érdeklődése körébe, s ekként Kosztolányival is értőbben foglalkozott – filozófiai és fogalmi szintre emelve a többszörös én problémáját az agnoszticizmusra helyezte a hangsúlyt, kiemelve, hogy „Kosztolányi szemlélete az ember erkölcsi lényét tekintve dualista. Jó is az ember, rossz is az ember. […] A világot tehát nem jóvá, a világot csak jobbá lehet és kell tenni.” (756.) A „jobbá” pedig megengedi a fokozatok végtelen skáláját. Tegyük hozzá, ez a felismerés persze nem feledteti, hogy az első Esti-fejezetben Kosztolányi milyen végletes ellentéttel jelzi Esti és önmaga különbségét, ami a novella elején ekként összegződik: „Kiki ment a maga útján. Ő balra. Én jobbra.” A nagy különbségre utaló irányjelzés ezzel a szólással itt alig több, mint differenciálás, de néhány oldallal odébb, amikor a két személy, az elbeszélő (Kosztolányi?) és Esti (Csáth? Kosztolányi? ikertestvér? tükörkép?) összekeveréséről van szó, a „bal” és a „jobb” politikai irányultságként is megjelenik. „Nem tudták […], hogy a jobboldallal tartok-e vagy a ballal, hogy államfönntartó polgár vagyok-e vagy veszedelmes fölforgató…”

A komparatív ihletők legszélesebb sorát Király István vezette fel (E. T. A. Hoffmann, Poe novellái, Oscar Wilde – Dorian Gray, Stevenson – Dr. Jekyll és Mr. Hyde, Babits – Gólyakalifa, Anatole France – Coignard abbé, Duhamel – Salavin, Cholnoky Viktor – Trivulzió és Dénes, Krúdy – Rezeda Kázmér vagy Szindbád). Az 1985-ös Király-felsorolásból a viszony részletezésével kiválik Hermann Hesse Harry Hallerje (A pusztai farkas, 1927), amennyiben a polgári élethez illeszkedő s ugyanakkor attól szenvedő, egy magányos farkas démoni lelkét is hordozó figura kettősségét, többszörösségét megragadó regényt állít párba Kosztolányival. A megkettőzött, sokszorozódott alakok, Chamisso Schlemihl története, a Der Mann ohne Schatten, a három (négy) Karamazov fivér, a mitológiai Castor és Pollux azt jelzik, egy vándormotívum változatának is tekinthető Kosztolányi novellaciklusa.

A mindig határozottan ideologikusan gondolkodó és cselekvő Király István 1985-ös elemzése az egyik legmarkánsabb és legmeglepőbb az összes értelmezés közül. Rendkívüli, hogy Király önmagával való számvetésre is használja a művet: ő, aki korábban megtagadta Kosztolányit, az idők fordulásával érzékenyen és nyitottan ébred rá, hogy Kosztolányi Esti Kornélja önmagának, a kultúrpolitikusokkal kapcsolatban álló, feladatot is vállaló tudós identitásának is ihlető, szembesítő mintája lehet. Folytatásokban közölt tanulmánya a következő évben (1985, a centenárium éve) megjelenő esszékből álló monográfiájának (jellemző a címe is: Vita és vallomás) hangsúlyos zárófejezete lett. Kosztolányi én- és létmagyarázatában példát látott. Kosztolányit a történelem zűrzavarában botladozó alkotónak látja, akit 1919 után „hamis énképek, romboló legendák” öveztek. „Mint moral insanity bélyegződött meg. Goffman műszavával: stigmatizálódott. […] A felszínes, a jellemtelen ember szerepét osztotta ki a világ Kosztolányira. […] Esti Kornéllal azonosította. Fizetnie kellett – ahogyan írta – ezért a hasonmásért. […] A stigmával ellátott élet, a goffmani értelemben vett »roncsolt identitás« akarta (mint az elhárítás egyfajta formáját) a vallomástételt, az önvizsgálatot […] öntanúsítást.” (759.) Király itt vált nyitottá „az ontológiailag, filozófiailag megindokolt rezignáció gondolatának megértésére”, elfogadóbbnak bizonyul a „személyiségközpontú világkép 20. századi kibomló válsága” iránt. Esti (Kosztolányi) „antropológiai pesszimizmusa”, illetve „nihil tudata” azonban mégis jó felé fordul, a részvétet fedezi fel magában, melynek az empátia és a beleérzés a jegyei. Ezek jelentették az „Esti Kornél-i tartás lelki képletét. […] Az egyén talált csak a maga számára modus vivendi-t, de nem a társadalmi ember. Holott egyre inkább erre, s így a szociáletika problémáira kérdezett rá a kor.” (763.)

Az Esti Kornél valóban rafinált mű. Úgy látom, azt a szempontot nemigen vetették fel, hogy az elbeszélő (Kosztolányi) és Esti szövetsége, amikor a bevezető fejezetben a közösen írandó mű (útirajz+életrajz+regény) szerzőségéről alkudoznak, hasonlít Goethe Faustjához (és Madách Az ember tragédiájához), az etikus álláspontot képviselő, az emberiség érdekeit szem előtt tartó szerző és amorális, kétkedő ördöge szövetségéhez. „Kornél! – kiabáltam föl – és ki jegyezze majd a kötetünket? – Mindegy – kiabált le. – Talán jegyezd te. Te tedd rá a neved. Viszont az én nevem legyen a címe. A címet nagyobb betűkkel nyomtatják.” S így lett. S a cím természetesen a kritikai kiadáson is nagyobb.

Az Esti Kornél talányosabb, s ezért az értelmezőknek komoly kihívást jelentő Kosztolányi-mű, ez tette leginkább próbára a kortárs kritikusokat. A főszereplő hasonmás volta miatt és még inkább a kötet talányos műfaji újdonsága okán zavarban is voltak az olvasók. Németh Andor volt az egyetlen, aki a magyar széppróza megújításának radikális kísérletét látta a kötetben. Felhívja az olvasók figyelmét, hogy a szerző „közvetlensége nem is olyan természetes, hanem a legszigorúbb fegyelem jutalma, s antipólusa a pongyolaság.” Nem a „mi”, hanem a „hogyan” a bámulatos Kosztolányiban, aki itt, ebben a művében is, mondja Németh Andor, lírikus. S valóban, tehetjük hozzá, ezt nem is leplezi Kosztolányi, a töredékességre utaló, már részben idézett mondat kihagyás nélkül így hangzik: „Maradjon minden annak, ami egy költőhöz illik: töredéknek.” Mert a világhoz fűződő költői viszony a világhoz állandó, pillanatra sem szűnő lélekállapot, ami hol ilyen, hol olyan verset terem. Csakhogy ettől még az alkotó működhet önkritikusan, mint ezt Németh Andor is kiemeli, aki az Ady-pamfletet is – mint ezt Veres András aláhúzza – indirekt önkritikaként fogta fel. A híres esztétikai és morális én szembenállását is fordítva értelmezi Németh Andor. Veres Andrást idézem: „Németh föltehetően azért élt […] ellentétes módon a terminológiával, mert szerinte éppen az »esztéticizmus« volt a leküzdendő múlt, az »erkölcs« kategóriája pedig alkalmasnak tűnt a tudatosan vállalt szembenézés jelölésére, arra, hogy Kosztolányi ironikusan elidegenítette Esti Kornél alakjában egykori önmagát és az egész korszakot, a magyar líra »érzelgős-beteges« fázisát.” (664.)

A monografikus terjedelmű, kronologikusan építkező befogadástörténeti fejezetből nagy kedvvel válogatnék – de erre most nincs lehetőség. (Veres András a közelmúltban amúgy egy másik, e kötettel is laza kapcsolatban álló monográfiát is letett az asztalra, Kosztolányi Ady-komplexuma címmel, Filológiai regény alcímmel. Az alapvetően Ady nyomán eltorzult irodalmi közízlés ellen ágáló Kosztolányi-tanulmány környezetéről szóló könyv igen hatásosan áll ki az irodalomtörténeti kontextualizálás újrafelfedezése, szükségessége mellett.)

Lelkesült olvasói tapasztalatom megosztása mellett szeretnék néhány, a kiadással kapcsolatos problémát is megemlíteni. A sorozat külalakja egységes, de az Édes Anna-kötet belső borítóján az összkiadás alatt nem szerepel, hogy a kötet kritikai kiadás, az Esti Kornél azonos helyén már igen. A Szövegforrások fejezet átveszi a Kosztolányi-szövegek eredeti forrásait tartalmazó, Arany Zsuzsanna szerkesztette, már hivatkozott jegyzék adatait. Ennek aránytalanságait és a hibákat is! A hibák pedig, mint látjuk és tudjuk, öröklődnek, tovább terjesztik a téveszméket. Két példa: nem a Pesti Hírlap volt az első üzleti sajtóvállalkozás Magyarországon, mint írják. Az első igazi üzletember a sajtóban Bródy Zsigmond volt, a magyarországi német nyelvű újságírás legnagyobb alakja, aki már 1873-ban, a főváros egyesítése évében, elsőként a sajtóban működő lapalapítók és szerkesztők közül felkerült a virilisek listájára, méghozzá az első tízbe mint a Neues Pester Journal kiadója, a Hungária Hírlapnyomda Rt. létrehozója. Bródy Zsigmond alapította a Magyar Tudományos Akadémia publicisztikai jutalmát és hetvenezer forintot adományozott a hírlapírók nyugdíjalapjának. Az 1894-ben indult Új Idők valóban 1949-ig működött, de már nem Herczeg Ferenc főszerkesztésével. 1946-tól ugyanis Kassák Lajos és Fodor József álltak az élén, s mindezt annak jegyében és reményében, hogy a rendkívül népszerű középosztályi lap közönségét megtartva ízlésüket alaposan átformálják. (Más lapoknál felsorolják az egymást váltó szerkesztőket, itt nem.) Továbbá: csak a szennycímlap sorolja fel tételesen a közreműködőket, a kiadó egyedül itt rendeli őket a könyv fejezeteihez, a tartalomjegyzék nem tünteti fel a munkamegosztást. A fejezetekben azonban egyes szám első személyű megnyilatkozások is vannak, például azon a helyen, ahol Veres András megjegyzi, a kritikák, elemzések kiemeléseiben, arányaiban szerepet játszik „az én elfogultságom is”. (575.) Vagy a keletkezési-leszármazási táblázat fejlécében (526.) a magyarázatban Tóth-Czifra Júlia szólal meg első személyben, amikor a „tudomásom szerinti első közlés”-ekről beszél. A kritikai kiadások – eo ipso – valami normativitást sugallnak. Ha ez megváltozott, s tere van az összeállítók, a textológusok, filológusok egyéniségének is, jelezze ezt a tartalomjegyzék, s a fejezetek élére is nyomtattassék oda az azt szerző, összeállító neve. Aztán egy másik furcsaság: a befogadástörténeti bibliográfia a könyv közepén szerepel, a névmutató azonban az itt szereplőket nem veszi fel az oldalszámok közé. S végül: a könyv tartalomjegyzékét senki nem olvasta el figyelmesen. Példányomban a Hetedik fejezet kétszer szerepel, kétféle oldalszámmal. Ez méltatlan a tartalmi tekintetben példás, hasznos és gondolatébresztő kiadáshoz.