Furcsa ceremónia

 

Rágyújtok. Puhára sodrogatott,

érzem, csupa fináncláb cigarettám

orrán izzad a parázs, hogy lobbot

kapjon, s a meg-megszívott füstpipettán

átfűzze a tűszürke cérnaszálat,

rágombolyítsa a lágy gégecsapra,

majd bedöfje a tüdő falánk, fáradt

húsába, hol halálom kis goromba,

 

atomáris hadai gyülekeznek.

Nem gondolom, hogy tátogó pióca

szám piros prémje most az élvezetnek

kapuja, holnap már hóhéra volna

s ki-bejárata a gyors pusztulásnak.

Hosszú félelmem s apró rettegés

tűszúrásai közé iktatok

pár percnyi mámort, ennyi az egész:

minden halandóban él egy halott.

 

Lepöccintem a hamut. Újra s újra.

Amint a hamutartóba porlasztom

az egyik megpuhult, merev fináncláb

görbe farkát, s az égő, csonka rúdra

nézek, tudom: ma is a föld magányát

szaporítottam, amíg a haraszton

hamut termeltem és dohányra tűzött

testem a mohó nemlét fele tűzött.

 

Gondolkodunk és közben meghalunk.

A csikk lyukas, kihamvadó falában

élő parázsban érünk önmagunk

határain túl, máslétünk hibátlan

látomásához. Aki hosszan áldoz

a szenvedélynek, az furcsán, bután,

halk bűvölettel rontva önmagán

közellép istenhez vagy a halálhoz.

 

 

 

Az emberélet útjának felén

 

 

Már az is megelégít, hogy

változatokban kereslek. Csak

az egészít ki, hogyha

változatlanul megtalállak.

 

Isten, elveszíthetsz a

közepében, ha akarsz. Megmenthetsz,

hogyha akarsz. Evezőm én magam

tartom mindvégig egyenesen.

 

És ha megmutatnád, merre

virrad az öröm, tudnék-e

más nevet rá, mint

fiatalkori szenvedéseimre?

 

És ha megmutatnád, hogy

nem vagy, kétségbevonhatatlan,

tudnám-e máshogy érteni, mint

hitem szilárd, sötét alapját?

 

Élesebben látlak, mint félelmeimet.

 

Érints meg, mielőtt lemondanak

rólam, akik szeretnek.