Végignéz

elbeszélés

Borbély Szilárd  elbeszélés, 2012, 55. évfolyam, 9. szám, 851. oldal
Lapszám letöltése
PDF-ben

Végigfogodnézni

Végigfogodnézni

Végigfogodnézni, ahogy megdöglik

Végignézni, ahogy megdöglik

Ahogy megdöglik miattad, te szarszemétkurva, ordította a férfi, újra és újra nekifutva a szavaknak, mert közben a dühtől elcsuklott a hangja. Elfogyott a levegője. Kifulladt, amíg az összevert arcú nőt leteperte, a kezeit hátrakötötte. A nő kezdetben ellenállt, aztán feladta. A lábait a férfi már korábban összekötötte. Jó szorosra, hogy fájjon. Hadd fájjon csak neki. A nő száját nem kötötte be, hogy hallja. Akarta hallani, ahogy könyörög neki. De nem akart megkönyörülni. Volt benne valami, ami miatt nem tudott már megkönyörülni. Pedig volt idő, amikor mindent meg tudott volna bocsátani ennek a nőnek. Már tudja, hogy akkor követte el a hibát. Akkor, amikor bízott benne. Amikor még úgy hitt neki, mert szerette. Mert úgy hitte, hogy szereti. Akkor kellett volna. Most már nehéz lesz rendbe tenni a dolgokat. Ez valahol mélyen, kuszán homályos rossz érzésként, ott lappangott a férfiban. Meg hogy rendbe tenni.

Nézzélbazmeg. Akkor kellett volna sírni, amikor becsaptál, ordította a férfi.

A nő szája felszakadt. Kicsit vérzett. A szeméből ömlött a könny. A férfi teljesen be volt pörögve. Ilyenkor már nem lehetett vele beszélni. Nem lehetett leállítani se. Csak hajtogatta a magáét. Mintha örvénybe került volna, egyre mélyebbre és mélyebbre pörgött bele, le a mélyére. A gyanakvásba. A saját mániáiba. A saját kényszerképzetei szippantották be.

Valld be, hogy megcsaltál, mondta a férfi. Most már mindegy. Úgy is tudom, hörögte, miközben a zsineggel küzdött.

Nem csaltalak meg, dadogta a nő. Halkan és meggyőződés nélkül, mert tudta, hogy a férfi úgysem hallgatja meg. Mert nem akarja meghallani. Mert ez már nem jelent neki semmit. Most már csak gyötörni akarja magát, ebbe kapaszkodik, az önkínzásba, hogy újra érezni tudjon. Homályosan érezte a nő, hogy azért van erre szüksége a férfinak, hogy ne kelljen becsülnie őt. Ne kelljen emberszámba vennie. Mert ha megcsalta, ahogy el akarja magával hitetni, akkor már nem a felesége, úgy gondolja. Ha el tudja hitetni magával, hogy megcsalták, vélte a nő, akkor már bármit megtehet ellene. Bármilyen aljasságot. Akkor semmi sem érvényes mindabból, amit egymásnak fogadtak. Mintha akkor már nem volna a gyereke anyja. Mintha nem is szülte volna. Semmiképp sem szabad ráhagyni, ezt mindennél pontosabban tudta a nő.

Büdöskurva, ordította a férfi, ne hazudjál, legalább most ne hazudjál bazmeg. Láthatod, már nincsen semmi értelme, kiabálta. A férfi csapzott volt, sírva kiabált, mindent összevéve inkább szánalmas volt. A ruhaszárító kötelet ráhurkolta a csillár kampójára. Megrántotta, hogy kipróbálja. A rutinszerű teherpróba. Ránehézkedett, hogy mennyire stabil. Kibírta a súlyát. Akkor rendben, nyugtázta. A gyerekét is biztos elbírja. Az arcáról látszott, hogy jó lesz így. Ezt legalább rendesen feltette. A födémbetonba a biztonság kedvéért dübelt rakott annak idején, hogy a csillár, amely akkoriban kettőjük majd egész havi fizetését elvitte, nehogy leszakadjon. Akkor még nem sejtette, hogy ennek a kampónak másként fogja majd hasznát venni. Az ütvefúrót, profi szerkezet volt, a munkahelyéről hozta el stikába. A főnöke rendes volt, félrenézett. Ezzel járult hozzá a fiatalok új életéhez. Hogy félrenézett. Meg néha maszekba is elvihette magával, hétvégenként, meg munka után, egy kis mellékesért. Kezdetben minden jól is indult. Csak a gyerek nem jött időben. Volt munka is. Lett lakás. Aztán egyre több lett a munka. Amíg ketten voltak, addig ez nem volt gáz. De család mellett aztán minden másképpen esett.

Sose csaltalak meg, érts meg, soha, nyöszörögte a nő.

Nézzed a fiadat, és hazudjál a szemébe is, mondta a férfi, aki ekkor a gyereket felkapta az ágyról. A gyerek nem mozdulhatott, és nem is beszélhetett. Kezét-lábát már korábban összeragasztotta a széles, barna ragasztószalaggal.

Nemcsak engem csaptál be, hanem őt is. A nőt a szoba sarkába támasztotta, hogy jól lásson mindent. A csillárt együtt választották ki évekkel ezelőtt. Égett, mert a redőny le volt eresztve. Már nem tudták, hogy nappal van, vagy éjszaka.

Sose léptem félre, mondta a nő.

Nem léptél, hanem kúrtál. Ne urizáljál, baszódjmeg, ordította a férfi.

Soha, szipogta a nő, de a férfi nem hallotta. Krákogott. Az orrából szívta fel a taknyot. Majd nagyot köpött a sarokba, az összekötözött nő felé. Kézfejével törölte az orrát, meg az orrából kifolyó taknyot, mert a sírástól az orra is folyni kezdett. A szemét is kézfejjel próbálta törölni, maszatolás lett inkább, hogy jobban lássa a fiú kezén körbefutó zsineget, meg a csomót, ahogy a zsineggel hátul összekötözte a két vézna karocskát. A négy év körüli fiú már abbahagyta a sírást, ettől a férfi kicsit nyugodtabb lett, mert nagyon haragudott a nőre, hogy most még ez a gyerek is itt rinyál neki.

Haggyad már abba, most mit sírsz, haggyad már abbafele, ordított rá a gyerekre, aki az egészből semmit sem értett, csak a félelmet érezte, az ordítást hallotta, az anyja felrepedt száján kicsorduló vért látta. Nagy baj van, érezte mindennél jobban, hogy most nagy baj van.

Ne nekem sírjál, hanem anyádnak, ha te rád vigyázott vóna, most ez az egész nem vóna, nyugtatta magát. A gyerek ellenállását könnyebb volt megtörni, mint az asszonyét. A két erőtlen karocskát egy markába fogta, a másik kezével már át is tekerte raja a szárítókötelet, amelyet jövet szakított le az udvaron. Ledobálta róla azt a néhány törülközőt, konyharuhát, amelyek még ott száradtak. Aztán a padlóra lenyomott gyereket oldalra fordította, hogy a lábakat is rögzítse. Aztán hurkot készített, egyszerű csúszóhurkot, amit még az apjától tanult, és annyiszor csinált ilyet, hogy már benne volt a mozdulat a kezében. Neki kellett volna megtanítani a fiának, majd ha nagyobb lesz, hogy kell csúszóhurkot csinálni, hurkot az erdőn a nyúlnak, meg a kerítés résén, ahol a szomszéd kutyája átjár, hogy beleakadjon. Az apja mutatta meg neki is, hogy kell hurokkal elkapni a szomszéd kutyáját, macskáját, ha átjár. Reggelente együtt ellenőrizték a letett csapdákat. Az apja vitte a nagy fejszét, és ha volt fogás, azzal verte szét a kutyák fejét. A macskákat elég volt csak fejbe kólintani, pedig fújtattak veszettül. Kapálóztak, harcoltak, küzdöttek. Hát ilyen az állat, menekülne, ha tudna.

De a gyereket is meg kellett kötözni, így biztosabb. Hadd lássa a nő, ez a büdöskurva, pedig ő rendes férj volt, túl jó is, az volt a baj. Nem verte eleget. A bajok akkor kezdődtek, amikor mégsem jött a gyerek. A nőnek nem sikerült teherbe esnie, pedig már elhatározták, hogy gyereket akarnak. Az első évben még elviccelődtek a dolgon. A másodikban már kezdték az okokat keresni. A harmadikban már egymást hibáztatták. Az a kurva cigi, meg az alkohol. Meg az anyag. Az semmi se volt, védekeztek felváltva. Azok a kurva tabletták, afaszomba. Azok. Aztán ez így ment még néhány évig. Már nem volt öröm az egészben.

Aztán egyszer meglátogatta őket három ember. Három férfi bekopogott, de nem derült ki pontosan, hogy mit kerestek. A nő mintha ismerte volna őket. A férfinak csak később lett gyanús az egész. Aztán kilenc hónapra rá megszületett a gyerek. Ki is ment a fejéből a nagy örömtől az egész. Csak később kapcsolt, amikor már mindenütt beszélték a faluban. De még akkor is elhessegette magától, az irigység, meg a pletyka, nem foglalkozott vele. Mindent a gyerekért csinált. Hogy a gyereknek majd jobb legyen. Bármit kívánt a gyerek, na meg az aszszony, rohant megvenni. Aztán mivel nem lehetett másik gyerek, mint kiderült, amikor a gyerek nagyon akart egy kecskét, vettek neki. Elfér az udvaron. Meg legyen mivel játszani. Azt mondják, tejet is ad, de az asszony nem akarta megfejni. Már akkor se azt akarta, amit a férfi. Aztán minden rosszabb lett, napról napra, veszekedtek, az asszony meg csellengett. A gyerek hol itt, hol ott volt. Aztán meg betelt a pohár, most már végképp betelt a pohár. De még mindig hazudik, nem vallja be, hogy megcsalta. Pedig tudja, mondták neki.

Nem vagy te Isten, mondta a nő, hogy Istent játsszál.

Kussoljál te meg, sír a gyerek, nem látod!? Miattad sír, bazmeg, de már nem sokáig, ha nem mondod meg, ordította a férfi, hogy megcsaltál. Vajjad már befele, amíg finom vagyok és nőies, ordította, mint régen, megjátszott gőggel és bennfentesnek látszó nagyképűséggel, mint amikor részegen jött haza, akkor mondott ilyeneket. Nem volt humorérzéke, de hallotta másoktól, hogy ez jópofa. Mindig azt csinálta, amit másoktól látott, hogy imponáljon a többieknek. A nagyszájúaknak, akik ugratták. Akik mindig mindent jobban tudtak a többieknél. Akik mindig megmondták a tutit. A csillárkampóra átvetett kötél egyik végét a kezébe fogta, a csúszóhurkon átbújtatta a gyerek fejét, aki már csak néma pánikban volt, már nem sírt. A hurok megszorult az áll alatt, hogy a kötél végét húzta, kezével talpra állította a gyereket. Aztán megfeszítette a kötelet, a gyerek torkából hukkanás-szerű hang szállt ki, a feje a feszítéstől félrebillent. Az asszony vinnyogva sírni kezdett, kapálózott, de csak annyit ért el, hogy lecsúszott a parkettára.

Mindjárt megfullad a kölyköd, látod, mondta a férfi egyre konokabbul, most már mindennek vége, vajjad befele, hallod, hogy csaltál meg, a kurvaanyád, ordítozott, de már nem látott, semmit se látott, csak mondta, ismételte ugyanazokat a szavakat, amelyek benne maradtak. A nő nem tudott megmozdulni. Zokogás rázta, de nem volt képes már szavakat formálni, a sírás miatt sem. Tele volt keserűséggel, hogy most fogja elveszíteni a gyereket, akire annyit várt, aki mindennél fontosabb volt számára a világon. A kötél egyre szorosabbra hurkolódott a gyenge nyakacskán. A szeme már kidagadt a gyereknek. Az arca és szája lila szederjes színre vált. A férfi meg csak feszítette a kötelet, ordítozott, ugyanazokat a szavakat ismételte.

Az elmúlt napok már veszekedésben teltek. A férfi megverte a gyereket is, a nőt is. Részeg volt többször, de nem mondta, mi a baja. Reggel valahová útra kelt, vinni akarta a gyereket is, de a nő rosszat sejtett, és nem engedte. Aztán a férfi váratlanul jött haza, mindenhová berohant, valakit keresett, de nem lelt sehol senkit. Akkor kezdett el ordítozni, hogy a nő az egy büdös kurva. Minden ajtót nyitva hagyott.

Mégiscsak nehezebb felakasztani egy gyereket, mint gondolta. Nem ment. És hiába lilult a feje a kölyöknek, a nő nem vallotta be, hogy kivel, mikor, hányszor, amit pedig tudni akart a férfi. A gyerek torkából galuskás hang, szörcsögés jött már csak ki. A férfi nem bírta tovább, bár azt hitte, meg tudja tenni. Aztán végez a nővel. Meg magával is. Már nem lehet a dolgokat rendbe tenni. Kézfejével törölte ki a könnyeket a szeméből, a taknyot az orrából.

Amikor felnézett, ott állt előtte és szemébe nézett félrehajtott fejjel egy nagy lapos arc. Furcsa arc. Mint az ördögé. A tekintete volt a legrémisztőbb. A pupillája nem kör, hanem hosszúkás fekete vonal, amely minden fényt elnyel. Nem szólt, csak nézte a férfit.

Megőrültem, ki az ördög ez, morogta a férfi. A kötelet tartó keze elernyedt, kutatott az emlékezetében. A fej tetején két szarv éktelenkedett. Megőrültem, biztosan megőrültem, mondogatta. A merev tekintet csak nézett rá, minden érzelem nélkül figyelte. De nem szólalt meg. A gyerek nyöszörgött a padlón. A nő lélegzet-visszafojtva figyelt a sarokban. A tekintet élettel telt meg, amikor megszólalt. Mekegett. A kecske kiszabadult. Napok óta nem kapott se enni, se inni. Bejött az emberekhez, ahonnan a hangot hallotta. Ott állt. És nézett. Várt. Nézett.