Pofon
novella
PDF-ben
Az ő lelkivilága ja, és az én lelkivilágom az kit érdekel, azzal törődik valaki, kérdezte a Színész. Mióta együtt dolgoztunk, most először láttam így kiakadni. Lackó tüntetőleg a fülébe igazgatta az ipod fülhallgatóját, a fejét az ablaküvegnek támasztotta, és behunyta a szemét. Barnabőrű, sötét hajú, olaszos srác volt, minden nap másik Panavision feliratú pólót viselt, én meg lenyűgözve néztem, ahogy levegősprayt fúj a kamera pici réseibe, porolgatja, fújkálja az alkatrészeket, és kiabálva felel a naplóvezető lánynak, hogy 2.8-as írisz, mint akinek az élete múlik rajta. Eleredt az eső, épp csak beszálltunk a lestrapált Fiatba a szőlőföldek mellett, néhány csepp árván csillogott a dzsekimen, egymásnak dőltünk a hátsó ülésen a kanyarokban, olyan fáradtak voltunk, hogy szólni se bírtunk. A Színész a bal oldalamon ült, elmélyülten sodorta a cigarettáját, a bukkanóknál leesett az öléből a kupac, az apádfaszát, mondta olyankor, és láthatóbbá váltak az erek a nyakán, én tényleg nem akartam őt bántani, mondta, ez volt a jelenet, ezt kérte a Dani. Recsegett az autósmagnó, begyűrte a szalagot, a visszapillantóban láttam az árkokat a szemem alatt, minden nap fáztam és éhes voltam, mióta elkezdtük a forgatást. Sanyó, a kellékes összevissza beszélt, bizonytalanul vezetett, mellette üresen tátongott a tegnap kitépett ülés helye, és a lyukban furcsa csendéletben, óriási, nedves szatyrok zörögtek. Rozoga biciklik támasztották a kocsma falát, egy-két cigánygyerek kuncsori tekintete kapaszkodott belénk, amikor néha lelassítottunk.
Tündérke, kérd ki a pálinkát, mire odaérek, pont akkor fröccsent a sár a tornacipőmre, amikor ezt a Színész kimondta, bevágtam a kocsiajtót, szaladtam, hogy meglegyen, tudtam, hogy józanra fagyott a zuhanyzós jelenetnél, hagyta, hogy szárazra dörgöljem a hátát a lakókocsiban, védtelen volt, sovány, tartotta a fejét, mint egy beteg ló, mint az idősek, mikor hagyják, hogy megmosdassák őket. A kis panzióban meleg volt, az öltöztető lányok már ott támasztották a pultot, és azon tanakodtak, ki menjen el csokis kekszért a Tescóba, mert annyira megkívánták. Szilvát kértem, azt szerette. Kifizetem, persze, nem kell felírni, mondtam a pultosnak, amikor láttam, hogy elbizonytalanodott.
Hogy áll a film, kérdezte buzgó nyájasan, egy másik univerzumból jött a hangja, akkor vettem észre, hogy a dzsekim ujja is sáros, és a körmeim alatt ott a szőlő földje, mint gyerekkoromban sarazás után. Nemrég még álltam a dombtetőn, meleg volt a föld, láttam a távoli autópályát meg a hőerőművet, és belenevettem a telefonba, amikor megkérdeztem J-től, akarja-e, hogy most azonnal levegyem a ruhámat, és aktot álljak a csipkebokor előtt. A többit elképzelheti onnan messziről, de megcsinálom, esküszöm, mert hívogat a föld, azt a várost is pont ilyen szőlőhegyek határolják ahol én születtem, és ez bujtogat ilyesmire, nem tehetek róla. A csend volt a legjobb a vonal túlsó végén, mennyire gyűlöltem. Meséltem neki, hogy küzdök a gyártásvezetővel, aki keserű, kiégett, és mást se mondogat nekünk, csak, hogy bezzeg az én időmben ezért akkora sallert kaptam volna, meg se születtél még, amikor én már kávét hordtam a Mensárosnak, most meg ezek a kis nyikhajok jönnek, és nagy a pofájuk, és mikor egyszer már nem bírtam tovább, halkan azt mondtam neki, hogy a magam erejéből kerültem ide, mire ő bíborvörös lett, és az ajkába harapott a szakállában. És minden nap újra kezdte, tiszta csőd volt, a gőgössége az egekig stuffolta a vérnyomását, bármikor esedékes volt egy szívroham, gondoltam, itt fog elpatkolni a szőlőben, mobillal a fülén. A szőlőben, amit csak a tévéből látott Kispesten, nekem meg Daninak otthoni táj volt, csak abban nem tudtunk megegyezni soha, hogy a Bükk jobb-e vagy a Mátra. Hiába mondtam J-nek, hogy keresztbe tesz, ahol tud, nem hagyja, hogy rendesen végezzem a munkámat, J. csak hallgatott, és azt mondta, mindent ügyesen csinálsz. Rugdaltam a port, kiszáradt a szám, másnak kéne levetkőznöm, gondoltam, mondjuk Lackónak, aki esténként nekem meséli a szobámban, hány hete nem írt e-mailt a francia barátnője. J. azt mondta, beviszi a feleségét a csípőprotézis-műtétre, és aztán lejön hozzám, nem számít semmi, engem ez éltetett, ezt vártam. Egyre nagyobb lett a zaj, a világosítók a kanalakat csörgették a tányérjuk mellett, hangos nyájként vártuk a vacsorát, beledőltem a zajba, hagytam, hogy körbeöleljen a dohányfüst, mert itt mindenki cigizett rajtam kívül. Fáradt vagy, egy tenyeret éreztem a hátamon, Roli volt, hetykén és kölykösen mint mindig, csak a zöld szeme világított az olajos képéből. Vigyázol a mobilomra, amíg kimegyek vécére, persze, mondtam neki, és tovább bámultam a bárpultra rakott mini focizászlókat. Megérkezett a Színész. Imbolygott, folyt az orra a hidegtől, a kabátujjába dörgölte, a szerep kedvéért fegyelmezettre nyírbált bajusza szomorkásan biggyedt lefelé. Megállt a pultnál, művész úr, a szilva, mondta a pincér, és izzadt arcán mosoly villant. Motorzúgást hallottam, honnan a francból jön, néztem körül, de csak a mobil csörgött. Éber Roland telefonja, szóltam bele, én meg a nevelőanyukája vagyok, hallottam egy józan, óvatos hangot. Jó estét kívánok, a fejemmel intettem a pincérnek, hogy nem szállok be az unikumozásba, ne tegyen le elém felespoharat. Roli nem jelentkezett napok óta, már nem tudtam, mi lehet ezzel a gyerekkel, recsegett az anyuka, ne tessék aggódni, nem kell félteni, sokat dolgozik, fáradt, de ügyes nagyon, olyan ügyes, mint az első nap, amikor megnéztük a rendezővel, mondtam neki, és megpihentettem a szemem Lackó kezén, ahogy cigarettára gyújtott az asztal túlsó felén. Kérdőn biccentett, hogy mi van. Elmosolyodtam, mire ő is. Esett itt is, igen, mondtam a nőnek, persze van esőkabát, minden van, igen, túlvagyunk azon a jeleneten, Roli megevett két szöcskét, megcsinálta, egy hős volt, tényleg, mondom majd neki, hogy tetszett telefonálni, viszonthallásra, csókolom. Néztem a barna copfos, kerek mellű jelmeztervezőt velem szemben, ahogy Roli a nyakába csókol, a lány meg elégedetten nyújtózkodik, mint egy jóllakott macska. Valaki kerített közben csokis kekszet, azzal etették egymást, én meg átcsúsztattam a telefont az asztalon. Pörkölt volt meg Gundel palacsinta, itt mindig kitettek magukért, jólesett, sokat bírtunk enni így esténként. A pincérek takarították az asztalt, a hangmérnök meg a mikrofonos elment aludni, ők voltak a legfegyelmezettebbek, mint a sziámi ikrek, együtt mozogtak mindenhova. A Színész valahogy közelebb sodródott hozzám, és elém rakott egy pálinkát, olyan nincs, hogy te nem iszol, Tündérke, mondta. Igyak, kérdeztem, csak egyszer néznél úgy rám, ahogy J-re nézel, nem szóltam semmit, éreztem, hogy ragyog az arcom. Apám korosztályával mindig jól elboldogultam, tizenötéves koromban, amikor összegyűjtöttem a pénzt egy áhított, alig használt Canon AE 1-esre, boldogan mentem a városi fotóklubba, hogy elbüszkélkedjem vele a sok meglett férfinak, ők meg feltettek az asztal tetejére, úgy néztek rám alulról, mintha kicsi inka hercegnő lennék, csodálták homokóra alakom, a zöld szememben villanó huncut fényt, piros rúzsom, és amikor kis kacajok repültek ki belőlem, már tudtam, hogy kenyérre kentem az egész bagázst. J. is szerette, ahogy nevetek, és mindig azt mondta, a világ összes stábja a tenyeremből eszik majd, huszonkilenc voltam, és ő kétszer annyi. Egészségünkre, énekelte fennhangon a Színész, a világosítók felröhögtek, és tovább biztatták, lecsaptam az asztalra az üres felespoharat, és elindultam felfelé.
A folyosón találkoztam Almával, így szemüvegben, tréningruhában, nyoma sem volt annak az izzó testű démonnak, akit a kortárs táncelőadásokon láttam. Ez egy állat, Maja, az összes gombot leszakította a ruhámról, nem ezt beszéltük meg a Danival, itt mindenki hülyének néz engem, mondta nekem, és tiszta könny volt a szeme. Dehogyis, Alma, nyugtatgattam, minden rendben volt a jelenettel, szép voltál benne, de nekem fordult fel a gyomrom, és fogalmatok sincs, mit éltem át, sziszegte nekem, reggel is pálinkát akart inni, de aztán nem ivott miattad, feleltem neki, de tudtam, hogy részben igaza van, Lackó mesélte, hogy senki nem volt benn, csak a kamera, mégis erős volt az egész, a Színész nagyot imprózott, törtek a tányérok, zuhantak a poharak, pattantak a gombok, szakadt Alma ruhája. Van a szobámban vízforraló, csinálok egy teát neked, gyere, kérleltem, á, dehogy, mondta, legyintett, és sarkon fordult. Már elmosódtak előttem a betűk, ahogy a diszpót írtam a számítógépen, elképzeltem, ahogy J. majd újra naponta Fraxiparine-t ad be a feleségének trombózis ellen, pedig undorodik fecskendőtől, szagoktól, felnyalja otthon a konyhapadlót, mintha nem lenne pénze bejárónőre, aztán mártír arccal csak délután kettő körül jön be dolgozni. Mindennel magamra hagy, mert így szokta, dolgozom a filmjeiért, míg ő kényelmesen budget-et csinál, és elnézem, ahogy lesüti a szemét mások előtt, amikor együtt megyünk át a menzára a Filmgyár udvarán. Kopogtak. Szabad, mondtam, Dani volt, nálam maradt a jegyzetfüzete, egész nap hűségesen hordoztam utána, mint Sancho Panza.
Danit bírtam, rengeteget autóztunk együtt a nyáron, kerestük a gyerekeket, próbáltuk a jeleneteket, rögzítettük az improvizációkat. Szerettem a bumfordiságát is, szó nélkül megette a táskámból a szendvicseket, és egyszer szereplőválogatáson egy híres színésznő arcába löttyintett egy pohár hideg vizet, hogy helyzetbe hozza, utána meg két napig izgult, hogy kérjen elnézést a telefonban.
Végigmentem a diszpókkal a folyosón, mindenkinek becsúsztattam az ajtaja alatt, és a kiszüremlő tévézajoktól néhány percre otthon érzetem lett. Nem zuhanyoztam, dermesztő hideg volt a szobában, éjszaka a szívemig hatolt, előre örültem az ikreknek, hogy nemsokára meg kell velük osztanom a szobát. Elalvás előtt a sarokban megbújó pókot figyeltem a plafonon, és már nem éreztem magam olyan egyedül. Csaholt egy kutya egész éjszaka, elvitte az álmom. Reggel elaludtam, és mire leértem, már majdnem mindenki végzett a reggelivel. Hol van, kérdeztem Almát, amíg bekaptam egy sütit, nem tudom, de nem is érdekel, válaszolta, és sarkon fordult. Te költsd fel, Maja, nekem nem sikerült, egy nőnek amúgy is jobban örül, hallottam az asztal túlsó végéről a gyártásvezetőt, kajánságtól gömbölyödött a hangja, de már mentem is, nem reagáltam. Finoman kopogtam. Semmi válasz. Még egyszer. Artikulálatlan hangok, ágyrecsegés, idő van, vár a reggeli, mondtam, megyek Tündérke, hörögte a Színész, és kivágta az ajtót. Nagyon öregnek tűnt, és iszonyú piaszaga volt. Az asztalnál alig evett, de a cigi a szájában lógott. Sokat kellett almát szednem gyerekkoromban, mondta, és elmélázott magában, tudod, Tündérke, jó ropogós almát, a Nyírségben. Már csak négyen voltunk, őrá vártunk, hogy megigya a kávét. Roli vidámnak tűnt, és azt mondta, te almát, tudod mikor hiszem, nagy a szád, én 19 évesen jobban meghúztam magam, kíváncsi leszek, meddig leszel ma ilyen vidám, mondta a Színész, és leverte a cigijéről a hamut, a pulóvere a hátára volt terítve, úgy gubbasztott a széken, mint egy beteg madár.
Ültem velük a kocsiban, Roli motorkarosszériáról meg kravmaga edzésekről dumált, be nem állt a szája, a Színész cigiket sodort, a gyártásvezető a következő helyszín tulajdonosaival egyezkedett telefonon, és hatalmas kezét a zörgő Ford Transit kormányán tartotta. Magunk mögött hagytuk a várost, az ég borult volt, esőre állt, úgy éreztem, a Mátra utunkat állja minden lépésnél, beszorít minket, összenyomja az autót, kipréseli belőlünk a levegőt.
Melósok várták a buszt a távolsági megállóban, és sötét képpel csavargatták a zsebfelesek kupakját. Nem mosolyogtak, ahogy én sem. Megálltunk a presszónál, mert Roli csokit kért, vettünk neki. Letépte az alufóliát a Sport szeletről, és egyszerre betömte a szájába, közben hülye képeket vágott a Színésznek, aki mindentudóan legyintett. Megérkeztünk a házhoz, bementem a díszletbe, hárman is rendezgették a vetett ágyat, bár az egész kócerájt eredeti felszereléssel vettük ki egy alkoholista házaspártól, itt halt meg a nagymama, és azóta nem nyúltak semmihez, a hengermintás falon Jucika, a tulajdonos nyolcadikos képe lógott, és volt egy nagyon világos étkező is, ami fürdött a fényben, már legelső alkalommal is ideképzeltem a kecskelábú fehér dohányzóasztalkára egy szamovárt, és a Cseresznyéskert hőseit, ahogy az életükön merengenek. Álldogáltam a kábelek közt, a fiúk készülődtek, hogy vágóképeket vegyenek fel, de már útban voltam a világosítóknak, kimentem a jelmezes-sminkes lakókocsihoz, egyszerre szemerkélt az eső, meg sütött a nap, a Színész Panadolt vett be sörrel, mert nagyon fájt a dereka már a reggelinél is. Tündérke, fog ez hatni, kérdezte tőlem, és pislogott rám a papírpohár mögül, bevennék még egyet. Nyugodt volt, bölcsen egykedvű, Rolit szétvetette az energia, arrébb kerekezett a kellékbiciklivel, közben széles képpel vigyorogva nekem integetett, a Színész bevette a második tablettát is, és kért még egy sört a büféből. Szóljatok ennek a gyereknek, fordult felém, vészjósló volt a hangja, vihar előtti ágremegéshez hasonló. Intettem Rolinak, mire nagy dérrel-dúrral lefékezett előttünk a bicajjal, szállt a por, mint a cowboyfilmekben. Egyszer mondom el, jól figyelj, mondta neki a Színész. Az apád vagyok, de gyűlölsz engem, mert sitten voltam, amíg nagy szükséged lett volna rám, anyád meghalt, a nagynénéd nevelt, aki tetszik neked, és aki az én nőm lesz, amikor kijövök a börtönből. Úgy érzed, mindentől megfosztalak, olyanon akarsz bosszút állni, aki fontos nekem, ezért is rakod az ágyneműbe azt a békát, amikor lefekszünk aludni a nagynénéddel, én megtalálom, és akkor kapod a pofont. Érted, kérdezte, és rezzenéstelen arccal belekortyolt a sörébe. Én is olvastam a forgatókönyvet, mondta Roli. Jó, folytatta a Színész. A pofon igazi lesz, igazából adom, nem tudom másképp, és fontos is, hogy ne ess ki a szerepedből, de nem lesz nagy, ne izgulj. Nem fogjuk sokat csinálni, leginkább csak egyszer, lesz ereje, hidd el. Van még valami, kérdezte Roli, és elsötétedett az arca, nincs, mondta a Színész, és felállt a padról. Király, mondta Roli, kiköpött a fűre, és bement a sminkbe.Alma sértődött arccal itta a kávéját a büfékocsinál, de amikor meglátott, egy kicsit megenyhültek a vonásai, és intett, hogy menjek oda. Fürdőköpeny volt rajta, alatta a jelenetben játszó hálóing. Sejtettem, hogy Skorpió vagy, mondta nekem, és barátságosan végigmért, én is az vagyok.
Dani kiabálta a nevem, nem vette észre, hogy csak egy méterre vagyok, a tornacipőjét fűzte be, fel se nézett, úgy kérdezte tőlem, hogy Roli benn van-e már a sminkben, és, hogy hívjam fel az ikreket, hogy előbbre kerül a jelenetük, szóval jöjjenek már holnap este. Arrébb mentem, és telefonáltam, J. még nem jelentkezett, ugrált a gyomrom. Most érnek be a kórházba, most beszélnek a semmiről, most lép ki a levegőre, és gombolja ki a legfelső gombot az ingén. Kapart a torkom, a büfépultra rakott vizespoharakból elvettem egyet, és elindultam vissza a házhoz. Gyerekek sétáltak át a lakókocsikkal meg aggregátorokkal eltorlaszolt kis falusi utcán, és kíváncsian bámultak ránk, a naplóvezető lány visszajött a pisilésből, a kertek végébe kellett menni, wc-t nem béreltünk. Bemondták a rádióba, hogy mindenki a helyére, idegesített ez a jelenet, ezért tisztes távolságból megálltam a bejárattól, amikor azt kiabálták, hogy próba lesz meg csendet kérünk. A küszöbnél nagy befőttes üvegben barna varangyok ücsörögtek, és süttették a hasukat a gyenge napsugarakkal. Kis szöszölés után hallottam, hogy csend lesz, aztán elbődül a Színész, és azt mondja, mi az isten ez, Alma sikít, csattan egy tenyér, dulakodnak egy darabig, aztán Dani azt mondja, hogy jó, és felmorajlik a stáb. Sanyó kijött egy pótbékáért, a másik rosszkedvű, mondta nekem, és rám kacsintott. Felvétel lesz, élesben a pofon, kiabálta az első asszisztens, az eső megint szemerkélni kezdett. Bementem, és megálltam a monitor előtt, Dani fején ott volt a füles, és marhára izgatottnak tűnt. Intett, hogy maradjak mellette, ez nem esett jól, feszültté tett ez a csattogás, mert pszichodrámán nem igazi a pofon, mégis alig bírok ülni a széken, olyan, mintha nekem adnák, mikor nézem, ahogy csinálják, az én arcom ég. Lackó letörölte a csapót, az operatőr feljebb tolta az orrán a szemüvegét. Roli fegyelmezett volt, de láttam, hogy ideges, a Színész megfiatalodott, most is ragyogott, mint mindannyiszor, amikor izzott a kamera, ő már csak ilyen volt, életre kelt az objektív előtt, hetvennyolc film, az hetvennyolc film, Tündérke. Sanyó eligazgatta a második varangyot az ágyneműben, Alma haját spriccelős flakonból vízezték. Mehetünk, mondta az asszisztens, elindult a hang, Lackó csapott, Dani finoman azt mondta, hogy tessék. Alma sikított egyet, a Színész felemelte a paplant, a béka ugrándozott az ágynemű buckáin, mi az Isten ez, kirontott a hálószobából, ment vele a kamera Roli szobájába, Roli olyan volt mint aki most fog ugrani, a Színész pedig akkor lekevert neki egy pofont. Jó nagyot csattant. Dani megugrott a monitor előtt, a kávéja a farmerjára fröccsent a bögréjéből, a telefonom zümmögött egyet, J. azt írta, mégsem jön le meglátogatni. Összeroppantottam a papírpoharam, a meglangyosodott víz kibuggyant a réseken, és befolyt a csuklómig. A monitorról úgy tűnt, rengeteg erő volt abban a mozdulatban, mert elsodorta Rolit, és beesett az ágyba. Égett az arcom. Ennyi, mondta Dani, és viszszanézte a felvételt. Roli kiment a díszletből a levegőre, zaklatott volt, és sírt. A Színész utána ment, láttam, hogy Dani is ott van már, arrébb veregették Roli vállát, ő meg állt, zsebre tett kézzel, és rázkódtak a vállai, hüppögött, mint egy gyerek. Eszembe jutott, hogy én akkor sírtam így, mikor anya egyszer megsértődött rám, elhajtott a Ladával, és otthagyott a négyemeletesünk előtt, az út szélén, pedig valamit akkor nagyon meg kellett volna vele beszélnem. Én is ugyanígy hüppögtem, tisztára kifulladtam, olyan ritkán sírtam tizenévesen, nem tudtam, hogy kell. Kisétáltam az utcára, kicsit sütött a nap, és a büfétrailer mellett pont akkor esett el Jucika a biciklivel, már totálkáros volt, valahányszor befejezte a műszakot a Tescóban, kijött hozzánk, fontosnak érezte magát, hogy mozifilm készül az elhagyatott házában. Láttam, hogy a gyártásvezető felsegíti, és segít leporolni a nadrágját. Kis egérszemeivel Jucika csak pislogott, és intett a férjének, aki még nála is részegebb volt, hogy jöjjön utána, bizonytalanul zörögtek a biciklik, ahogy egyre távolodtak rajtuk. Nekem már nem volt kedvem semmihez, és arra gondoltam, hogy elmondom majd Rolinak, hogy nem ő kapta a pofont, és ha fáj is, estére el fog múlni. Húsz perc múlva minden folytatódott, keményen hajtottunk egész nap, és utolértük magunkat az elmaradt jelenetekkel. J. már nem üzent többet. Almát még a forgatásról elvitte a vőlegénye, a Színész hazafelé nem szólt semmit a kocsiban, tekergette a cigiket, Roli az ablaknak fordult, és magára húzta a kapucniját, láttam a horzsolt bütykű öklét, ahogy dacosan szorít benne valamit, nem jöttem rá, mi az. Este a világosítók megint ugyanúgy üvöltöztek és ittak a vacsoránál, ahogy eddig is, a kerek mellű jelmeztervező bement a Tescóba fehér pólókért, Lackó diszkóba készült az öltöztető csajokkal. Nem ettem egy falatot sem. Roli a szobájában van, kérdeztem a gyártásvezetőt, majd kiheveri, Majácska, mondta nekem, és az arcomba fújta a füstöt. Felmentem, és bekopogtam hozzá. Csend volt. Bementem, háttal feküdt az ajtónak cipőstül az ágyban, megszólítottam, de nem válaszolt, csak jobban összegömbölyödött. Roli, le kell szarni, nincs semmi baj, mondtam neki. A tévén hangtalanul ugrándoztak a rajzfilmfigurák, színes lett tőlük az ágynemű, megint ugatott az udvaron az áloműző kutya. Levettem a dzsekimet, kifűztem a tornacipőm, és bebújtam mellé az ágyba. Egészen szorosan a hátához lapultam, a testem felvette az ő testének vonalát. J. nem jön érted, kérdezte még mindig háttal, olyan szomorú lettem erre, nem feleltem neki, de éreztem, hogy meleg könnyek folynak a nyakamba. Felém fordult, simogatta az arcom, a fejünket egymásnak döntöttük, a kezemmel kitapintottam a csuklóján lévő bőrkarkötő rovátkáit, ezt viselte a filmben, ezt szorongatta a kocsiban. Vettük a levegőt lassan, olyan volt, mintha zacskóba lélegeznénk, és szép lassan engedne az abroncs szorítása, mert én abroncsban voltam, és úgy szerettem volna máshol lenni, Rolit is vittem volna magammal, hogy megóvjam ettől, és Sportszeletet tömjek a szájába, üljek vele a bicikli hátsó ülésén, és még a pofon előtt kikarikázzunk a helyszínről, az egész forgatásról, a világból. Félálomban voltam, megrázkódtam, aztán felültem, a tévében már csak akvárium ment színes halakkal. Reggel a vállunkra sütött a nap, és nyirkos volt a testem a pulóver alatt. Aznap szünnapunk volt.