„Ha képesek lennénk messzebbre látni, mint ameddig tudásunk ér,

és még egy kissé sejtelmünk előbástyáin is túl –

talán nagyobb bizalommal viselnénk el bánatainkat, mint örömünket.”

Rainer Maria Rilke

„Mindezek után szakadt az eső, Smiley bőrig ázott,

és Isten büntető keze minden taxit eltüntetett London városából.”

John le Carré

(Forrásvidék) Petri György a Pilinszky utáni magyar költészetnek talán az egyetlen olyan alkotója, aki iránt a kánoni figyelem és a kultikus érdeklődés egyaránt és folyamatosan megnyilvánul. Ez egyszerre következhet az életmű korszakos nagyságából (nem utolsósorban számtalan verssor szállóigévé nemesedéséből), valamint a szerző civil jelenlétének legendáriumából (amelyben az önsorsrontásig esendő értelmiségi és a hajlíthatatlan közéleti szereplő arcvonásai keverednek).

Petri múlhatatlan érdeme, hogy új érvényt szerzett a közéleti-politikai irodalomnak, miközben a költészeti toposzokhoz (szerelem, halál, Isten, én) is korszakfordító eleganciával nyúlt. Alulretorizált, nyelvkritikusan lírátlanított, metapoétikusan komponált műveiben a köznyelvi fordulatok, az epikus-dramatikus elemek s a költői önreflexiók mutatkoznak elsőrendű szövegszervező erőnek. (Néhány jól ismert példa, kedvderítő illusztráció gyanánt: „A nyelv hatalmasabb használóinál. És itt elenyé- // szik a fölény. A költészet: anómia. / Zsírkrétával vak tükörre krikszkrakszol / időtöltés végett az emberfia” – Megint megyünk; „Amit írtam: / körülírásai a semminek” – A delphoi jós hamiscsődöt jelent; „Mikor nem írok verset: nem vagyok. […] A versen kívül nincsen életem: / a vers vagyok” – Vagyok, mit érdekelne.)

Költészete forrásvidékét mindenekelőtt a német romantika tragikumközpontú filozófiájában, későbbről pedig Rilke és József Attila gondolati lírájában lelhetjük föl. A kor nagy költői között Eliot, Kavafisz, Szabó Lőrinc és Vas István patinás modernsége, pályatársai közül Tandori Dezső és Várady Szabolcs kísérletező klasszicizmusa hatott rá legerősebben. Költői pályaívét – a Magyarázatok M. számára (1971) című bemutatkozó anyagtól az Amíg lehet (1999) búcsúverseiig – joggal szokás két-három nagyobb szakaszra tagolni; monográfusai, Fodor Géza (Petri György költészete, 1991) és Keresztury Tibor (Petri György, 1998) is így tesznek. A tematikus és modális hangsúlyok átrendeződése azonban olvasatunkban nem érintette Petri lírájának mélyrétegeit. Azt a lényegi karaktert, amelynek hatása a fiatalabb irodalomra fölbecsülhetetlennek tűnik.

(Kérdéses válaszok) Az emberi nem alacsonysága iránti undornak s a történelmi távlatokat illető illúziótlanságnak, e fokon és minőségben legalábbis, nincs élő hagyománya irodalmunkban; a legközelebbi párhuzamot is jószerével csak Thomas Bernhard prózaművészete jelenthetné. (A reményvesztettség szenvtelen elfogadása ugyancsak a Petri-líra leleménye kortárs irodalmunkban: „Csak egy dologhoz van érzékem, ahhoz, / hogy fölleljem az életben mindazt, ami rossz. / Talán érzékem sincsen, csak eszem, / hogy tudjam: bármit teszek, rosszul teszem. / A labirintusból kiút nincs: csupán céltalan tovább. / Elvágom Ariadné fonalát” – Labirintus.) Nem is meglepő, hogy a kérdésekre, amelyeket Petri költészete föltesz, gyakran az ideológiai ellenszenv, a gyanú hermeneutikája, a bizalmatlan félreolvasás ad választ. Jobb esetben idegenkedve elutasító, csüggesztőbb változatokban megvetően kirekesztő választ.

Hogy Petri a kellemetlenül öncélú költőietlenség, a vallásellenes és blaszfém indulatok, a vulgárisan antihumánus magatartás költője volna: elterjedt nézet, még ha az irodalmi közmegegyezés rendre ennek ellenkezőjéről biztosítja is az olvasót. Jelen írás ezt a képet kívánja tovább árnyalni. Azt tételezve, hogy Petri költészetében az őszintévé stilizált versbeszéd, a reménytelenség mulattató alakzatai („Hagyjunk már végre föl a reménnyel. / Lehet élni hit és perspektíva nélkül” – A Dunánál), a hitetlenségig fokozott kétely („Aki bármiben is hisz: az hülye” – Októberi capriccio) nemhogy nem a nihilt propagáló igyekezet terméke, de a formális mizantrópia nála mély humanizmust takar, s a legnyersebb istentagadás is („énnekem mínusz 273°C a menny” – „Eszmék és tánclemezek”) gyöngéd metafizikát hordoz. Akárha ama jellegzetesen gyűrött, törődött létélmény vallana – szinte a versek szándéka ellenére – hitről is, reményről is, szeretetről is. (A Felirat című versben a negativitás árulkodó pátoszával: „A kaktusz és homok kora elközeleg – / a barátságnak: vége. / Vége, ti kedvesek, a szerelemnek. / A szeretet / betokozódik, / szél hordja, / és kemény lesz, mint a kvarc. / Jelen van – jelt nem ad”.)

(A dohogó humanista) Kétségtelen a Petri-szövegek vonzalma a hiány rekvizitumai, a pusztulás tényei, a töredékes és törmelékes valóság iránt. („Ez nem ideje semminek” – Zátony; „Szétesése az épített világnak” – Összeomlás; „Nincsenek szokásaink. Se formák. / Semmi tartós, amit derűsen fölajánljunk a mulandóságnak” – A felismerés fokozatai; „Mint lépcsőzugban a pormacska: / gyűlik puhán a korszak mocska” – Hírösszefoglaló; „A világ: működőképes rendetlenség” – Utóhangok; „A dolgoknak az a dolguk, / hogy tönkremenjenek” – Helyett). Ámde hedonista nihilizmus és etikus cinizmus származik ebből (ha egyáltalában). Olyan, amely az érzéki élményekben maradéktalan örömöt talál, s az alpárinak rémlő tréfát az erkölcsi kiállás alkalmává teszi.

Innen tekintve dohogó humanistának, zsörtölődő moralistának láthatnánk a költőt, s nem is tévednénk nagyot. A Petri-féle magatartás azonban nem merül ki a puszta panasz, a meddő elégedetlenkedés, a rossz kedélyű tagadás verskultúrájában; ettől – mert káprázatos arányérzék formálta a teljes oeuvre-t – a bölcseleti árnyaltság („Mit tudhatunk, tudva, hogy a világ / nem a tudásban végződik?” – A felismerés fokozatai) és a szociális empátia („Tízemeletes kilövősilók: / a munkaerő sorozatvetői” – Lakótelep) egyként megóvja.

(Irónia és irgalom között) E költészet – gondoljunk csak Vallai Péter revelatív Petri-estjeire! – a humor számos emlékezetes változatát művelte ki. Emlékezetes és maradandó változatát: a groteszk asszociációk, a szatirikus szójátékok, a sötét önirónia – a filozófiai igényességnek és a poétikai műgondnak köszönhetően – létértelmező, világkép-alkotó eréllyel, sőt felelősséggel bírnak. (Csak találomra három szöveghely: „A Vereség Napján / kardélre hánytam” – Katonai tiszteletadás; „a tányérnyalók, a tényárnyalók […] Pitvaronca ennek a Pitvarnak sem leszek” – Kívül; „Szeretném, / ha életemet és művemet úgy értékelnétek, / mint egy igazán jól kiötlött bohóctréfát” – Éldeklek.)

Az önreflexiókat is átszínező irónia ekképpen – érdes dikció ide, megkeseredett szólamok oda – túlmutat az önérdekű pesszimizmus körein. Olyannyira, hogy a reménynélküliség vállalt és hirdetett költői programja, ez a hűvösen kegyetlen intellektualizmus végül saját magát kényszerül meghaladni. A következetes ragaszkodás némely alapvető értékhez ugyanis szakadatlanul ellene mond a kilátástalanság tézisének, amit a jellegadó nyelvi-poétikai megoldások aprólékos esztétizmusa nyomatékosít versről versre, kötetről kötetre. (A részvétteli műgond egyik legösszetettebb s legmegrendítőbb esetét érdemes idéznünk itt: „Zörögve, veckelődve / honnan hová törekszel – / mintha egy üvegpatkány / vonná vemhes, törékeny / hasát az úton át, te, / kallódó levélasszony?” – Egy őszi levélre.)

(Szabadság, szerelem) Mindenekelőtt két, a költői életmű egészének témavilágát is meghatározó értékre kell utalnunk: a szabadságra és a szerelemre. („Kihasadt, mézbelű / szilván halódó méh. / Együtt / pörkölődnek, rohadnak, / arannyá, feketévé / az elhagyatott kertben” – Szeretők; „Háljunk egymásba járni, mint a lélek” – Az vagy nekem; „Már csak a már csak van: / a feleségem, a gondolkodás meg az írás. / S ha meggondoljuk, ez nem is kevés” – Szerelmeink.) Előbbi az egyén és a közösség viszonyában, utóbbi az intim jelenlét ontológiájában válik nélkülözhetetlenné s megkérdőjelezhetetlenné. Jóllehet a versek mindkettőt a halál távlatában veszik szemügyre – és tekintik sérthetetlennek. („Mindez olyan keveset számít, / ha azt vesszük, hogy meghalsz, meghalok” – Veszekedés után; „Nehéz nélkülem / elképzelni a világot. / De ki mondta, / hogy muszáj elképzelnem? // [Mellesleg, el tudom képzelni: / egy tányér tejszín / macska nélkül.]” – Nélkül; „S mint a kérdezetlen homok / pereg életem el a semmibe” – Gyufa; „a »halál árnyékában«, de önsajnálat nélkül” – Schubertről.)

Sérthetetlennek, az ideák vágyott – és vágyottként valóságos! – világában legalábbis. Mert ahogy a filozofikusan cizellált versbeszédet a profán kitérők retorikája, úgy a szabadság és a szerelem fenségét az iróniában testet öltő bizonytalanság, avagy a szkepszis derűvel viselt kínja ellenpontozza. („Amiben hittem, / többé nem hiszek. / De hogy hittem volt, / arra naponta emlékeztetem magam” – Ismeretlen kelet-európai költő verse 1955-ből; „Ennyi mitológiával a háta mögött, / csalhatósága tudatában / az ember otthon ül s röhög // ostoba, régi könyveken” – Hatvannyolc tele; „Mindig és minden valami helyett volt. / Sohasem fogom tudni, mi helyett” – Sár; „Nincs filozófiám, semmi / határozott képzetem az emberről. / Vannak emberek” – Antropozófia.)

Helyesebben: egyensúlyozza ki. Más magyarázatunk aligha lehet arra, hogy Petri versei mint művészi alkotások egyáltalán megszülethettek; amint különben azon is csodálkoznunk kellene, hogy Petri olvasóin ez ideig nem lett úrrá, tömeges méretekben, a halálos csüggetegség.

(A fény metafizikája) Petri verseinek megkülönböztető vonása a szem, a látás, a szemügyre vétel motívuma s ezzel összefüggésben az értelmezés, a megismerni és megérteni akarás hallatlan ambíciója. („Nem érdekelnek / a hóhérsegédek megkésett könnyei. / Az én szemem száraz. Nézni akarok vele. // Nem túl sok ugyan / a látnivaló, de a szürkületben / kiélesedik minden: / egy női test, egy faág, / arcod pihéi. Nem akarok / semmit. Csak nézelődni” – A 301-es parcellából.) Jóformán szükségszerű, hogy a fény képzete – amely itt jobbadán a létezés alsóbb régióiból fölfakadó, sárral teljes világosság – középponti trópussá emelkedjék. (Már a jelenetezés irányaira utaló verscímek is tanulságosak ebből a szempontból: Reggel; Reggel szoktál jönni; Délelőtt; Néha kisüt a nap; Reggeli kávézás; Hogy elérjek a napsütötte sávig; Már reggel van stb. – Vö.: „Tényleg, miért a reggel / a verseidben a – / szóval olyan gyakori? / Miért? – kérdezte volt egy illető” – Tényleg, miért a reggel.)

Az már kevésbé szükségszerű, sokkal inkább kegyelmi jelenség (értsünk bármit e jelzőn), hogy művészi erejét – az emelkedett beszédforma klasszicitása mellett – számos költemény kifejezetten képi anyaga hirtelen szépségéből, például a verszárlatokban szembetűnő gyakorisággal elhelyezett, szentenciózus hasonlatok és metaforák finomságából nyeri. (Csak példaképpen: „Sok / sár távozik, mielőtt olaj fakad vagy forrás” – Kedvelem…; „Az ősz könyörületes. / Az ecetfa / lazán nyugtatja kecses, / zöld ujjait / a szél billentyűin” – A zenekar még csak hangol; „Fejünk fölött / mint izzó jégdarab / delel a téli Nap” – Már reggel van.)

Most pedig lássuk immár zárójelek nélkül azokat a fölfénylő szöveghelyeket, amelyek, alkalmasint önmagukban állva is tanúskodni fognak arról, hogy a szellem méltósága, a gondolat épsége fölött hány és hány módon lehet őrködni – ha eszköztárunk a roncsok ragyogását konstatáló beletörődéstől a himnikus elragadtatás apokrif élményéig terjed. A nézésnek kedves jelenések óhatatlan transzcendenciájáról beszélünk. Íme:

„Keskeny derengés ujjnyi bor felett” (Reggel szoktál jönni). „A szerelmesek is / áthasonulnak. Egyanyaguvá / lesznek e fénybeszőtt / porral. A világ fénybeszőtt porával” (A szerelmi költészet nehézségeiről). „Mint árnyékfedte lépcső tetején / egyetlen villogó él” (Csak egy személy). „…holdsütötte geometria” (Séta egy ház körül). „…a világ fénylik / mint kép fölött / az üveg” (Air). „Aranyörvények a szélben” (Történet és elmélkedés). „Rizsszem fátyolos derengése” (Levegő I). „Fekete kombinéd / egyik pántja lecsúszott. / És szelíd világosság tétovázott / a nyakad pihéin, a kulcscsontodon, / míg egyre ágyúztak, // s egy kibökődött / fotelrugón / reszketett a finom por” (Hála). „…oly napsütötte minden másik élet” (Jó volna Mallarmét fordítani). „Reggeledik: átpillantok a szemközt omló / szecessziós kastélyra / (most számítógép-istálló). / Legyen csönd: / a fény futó kegyelme most váltja meg / a madármocskos gipszcirádák bűnét. // Hogy aztán minden újra” (Ez a hang is megy még). „Szeretem az őszi hideg szobákat, / ülni kora reggel összehúzott köntösben / a kitárt ablaknál, vagy a tetőn, / párolog a völgy meg a csésze kávé / – ez hűl, amaz melegszik. // Sokasodik a piros meg a sárga, / fogyatkozik a zöld, pereg a sárba / a sok levél – halomban / a nyár devalvált pénze: // oly sok! oly semmitérő! / Lassúdan kékbe vált / az ég hamvasszürkéje, enyészőben / az enyhe borzongás. Közelednek / a nappal-dagály / türelmes, óriás tolóhullámai. // Kezdhetek folytatódni. Megadom magam / egy személytelen felszólító módnak” (Reggeli kávézás). „…és botorkáltam fel a lépcsőn. / Hogy elérjek a napsütötte sávig, / hol drapp ruhám, fehér ingem világít, / csorba lépcsőkön föl a tisztaságig, / oda, hol szél zúg, fehér tajték sistereg, / komoran feloldoz, közömbösen fenyeget, / émelygés lépcsei, fogyni nem akaró mínusz-emeletek, / nyári hajnal, kilencszázhatvanegy” (Hogy elérjek a napsütötte sávig). „Most éppen itten nem vagyok sehol, / pedig szeretnék lenni valahol, / szerettem volna lenni, de soha / nem lehettem, és időknek soka / pereghet el, foglyul ejtett homok, / önforgató clepsydra, senkisem / voltam, leszek, bár néhanap vagyok, / vagy lenni vélek, mint a jégcsapok, / ahogy csöpögve hűtik a Napot” (Most éppen itten). „De a temető szép lesz. / A pázsitfödte sír a napsütésben” (Sírig tartó szerelem).

(A szép helyetti szép) Az elmondottakból és idézettekből nyilvánvaló lehet: Petri György nem a szépnek, nem is a humánusnak vagy metafizikainak fordított hátat. Csupán a szép, a humánus és a metafizikai azon hagyományainak, amelyeket – mint elhíresült vallomása szerint József Attila művészetét – folytathatatlannak gyanított. S mert folytatni azokat nem kívánta, új alapok kidolgozásába fogott. (Úgy lehet, egy, a kiváltságos szerelmi tapasztaláshoz hasonló lírai/líratörténeti varázslat reményében: „Oly ritka az a szép, / ki képes összezilálni alakját, / majd visszanyerni, / mint víztükör, újból. / Ki ilyet talál: boldog” – Oly ritka.) Az így létrehozott gondolati költészeti fundamentumon a huszadik század második felének különösen jelentékeny életműve épült föl; s általa az esztétikai eszmélkedés megragadóan új és hiteles minősége. Az elvetett szépség helyébe a szépség radikálisan más, gúny, kétely és keserűség mögé rejtett variánsa került. Úgy is, mint afféle szemérmesen palástolt, kései, tékozló derű. Hajoljunk csak közelebb a verstan, a líranyelv, a gondolkodásmód cirádáihoz… „Mert az angyal a részletekben lakik” (Mosoly).