Negyvenegyedik védőbeszéd

Kandiban az ösztön megfakult. Illetve

elhatározták (odafent?), hogy szublimálja

mit tudni mivé. Mondjuk a kálváriás

naplemente előtti fényviszonyok fölötti

öröm kerül az önfenntartás helyére. Ugyanezek

fölötti bánat marad a fajfenntartás

helyén. Egy hét múlva cseréli. Hogy enni

és szaporodni egyszerre legyen bús

és víg – érzelempárlat. Írogatni

kezdett, ne kérdezd, mit. Elég,

hogy megél belőle addig, amíg a fejében

végképp minden összezavarodik. Aztán

viaszkrisztust cipelhet a hátán, szobrász

barátja önti, még a szögek is bekanócozva –

leteszi a kertjében. Embermagasságú.

Felülről égeti, csöpög a Krisztus. Mire földig

ég, az egy kis idő. Addig életben

lehet maradni.

Negyvenkettedik védőbeszéd

Kandi lelkesedése farokcsóválás kutya

és farok nélkül. Örül, aki látja. Szemüvegén

a lencse (vagy a pára?) megvastagodik az

együttérzéstől – egyik sem sajátja. Kandi

mindennel együttérez, csak külön nem. Különben

egyedül is érez olykor valamit. Jobb nem leírni.

Ahány gesztust tett már, a magánya

kibérelte őt egy életidényre. A következőre

ő bérelheti ki. Halál és születés között

is marad valami ideje, hogy megfontolja

mit miért nem tesz. Most ebből a fontolásból

csak a lelkesedés marad. Pezseg körülötte a

levegő, buborékos az idegrendszere. Nézz

rá, ha visszaint vagy visszahunyorog, az

nem ő, csak a szeme.