„a tapasztalat dokumentumai"

Balassa Péter

Nádas korai történeteivel – nevezzük így Balassa Péter monográfiája nyomán az első három prózakötet elbeszéléseit, de vele ellentétben ne értsük most ide (praktikus okokból) a Vonulás című, 1973-as filmnovellát –, szóval a korai történetekkel kicsit mostohán szoktunk bánni. Nem kizárólag arra gondolok, hogy gyakran leértékeli egyes darabjait a kritika és a szerző (ő maga egy írás – a mostani címadó – kivételével). Hanem arra is – ezzel összefüggésben –, hogy visszamenőleg szinte csak annak alapján értelmeződnek, hogy miben, mennyiben és hogyan mutatnak a későbbi nagy művek, az Egy családregény vége (ami valójában nem későbbi) és főleg az Emlékiratok könyve, meg esetenként a három dráma és az Évkönyv irányába. Miközben kétségtelenül sok mindenben arrafelé mutatnak, mára kissé elfelejtődött, hogyan is kapcsolódnak ezek a „történetek" a korabeli magyar próza alakulásfolyamataihoz, illetve milyen összképet adnak ki önmagukban egy 1962 és 1975 közt kibontakozó elbeszélői gyakorlatról (egy nem pusztán előzményként, hanem önmagában is beszédes és kimunkált rajzolatú elbeszélői útkeresésről, kísérletezésről).

A korabeli magyar irodalmi párhuzamok sorában többek közt Bereményi Géza, Csaplár Vilmos, Dobai Péter, Hajnóczy Péter, Kornis Mihály, Lengyel Péter, Pályi András, Spiró György akkori művei merülhetnek föl. A hatások tekintetében pedig Mészöly Miklós (ő a legfontosabb mester és idővel pályatárs, akivel a 70-es évektől, főleg az Alakulásoktól és a Filmtől kezdve egyre inkább párhuzamosan gondolkodik), Örkény István, Déry Tibor, Ottlik Géza, Németh László. Külön érdekes Nádasnak a korabeli neoavantgárdhoz fűződő ambivalens viszonya – mindezekről érintőlegesen, az utóbbi viszonyról alaposan és meggyőzően beszél Balassa Péter 1997-es monográfiája.

Nádas történetekkel való kísérletének kezdőpontja egyfajta realista gyakorlat követése, az elbeszélhetőség kérdésének viszonylag kételymentes kezelése, melynek során szándékos vagy akaratlan bizalom mutatkozik meg aziránt, hogy az elbeszélés cselekménye során megfogalmazódó probléma az elbeszélésmód problémájától elválasztható (1968-ig, bár megjegyzendő, hogy a Bárányban és a Falban már lényeges elbeszélői sajátosság az önreflexivitás). A kísérlet második felében pedig az elbeszélhetőség problémája tematizálódik (az 1968-as Élveboncolástól): a modell lába bütykös, de a szövegben tyúkszeme van, ágyékán igazából nem ritkás a szőrzet, a szövegben ritkás, minden és mindennek az ellenkezője igaz lehet az „írói teremtés" során. A Szerelemben sokáig folyamatosan hajnali fél egy van, miközben nem lehet folyamatosan fél egy (képzelet és valóság összekeveredik, az elbeszélő-hős nem tudja, szeretkezett-e vagy csak képzelte). Az elbeszélő figurája is kétségessé válik, szerepe elbizonytalanodik, fölmerül a narcisztikus öntükrözés kérdése (Homokpad). Számomra ennek az útkeresésnek a legradikálisabb eredménye (tulajdonképpen egy kísérlet halálosan komoly végeredménye – s mennyire jól érezhető itt Mészöly komoly, lényegi hatása!) éppen az Út című rövid szöveg. Egyetlen bővített mondat, ennyi, amit biztosan elmondhatunk. „Ha valaki befordul egy téli éjjel a Rákóczi útról a Klauzál utcába… s ha nem megy lassan, de sietnie sem kell, akkor biztos lehet benne (kiemelés tőlem – K. Cs.), hogy körülbelül nyolc perc múlva a Zeneakadémia sötét épületével szemben a Kertész utca és a Majakovszkij utca kereszteződéséhez ér." Ha, akkor. Feltéve, ha van Majakovszkij utca meg Zeneakadémia, és nem ütik le, és van még idő, és van még élet a Földön stb. – akkor. („Ilyen egyszerű, igen, ilyen egyszerű volt minden" – ez meg az Emlékiratok könyvének zárómondata. S most, hogy én se tudtam elkerülni, hogy a későbbi nagy mű felől közelítsek, elárulom, hogy e zárómondat mögött ott hallom az Út egy mondatát is.)

*

A három elbeszéléskötet (A Biblia, 1967, Kulcskereső játék, 1969, Leírás 1979) izolált kezelése legalább két szempontból is eléggé problematikus. Egyrészt Nádasnál a megírás ideje és a megjelenés ideje közt – politikai (majd később alkotói) okokból – hosszú évek teltek el. 1969–1977 között nem jelenhetett meg kötete, előfordult, hogy hamarabb megírt munkája később látott napvilágot, az 1972-ben elkészült Egy családregény végéből 1977-re lett kötet, a Leírás pedig csak 1979-ben jelent meg, de novelláinak nagy része 1968–1971-ből való (Élveboncolás, Homokpad, Leírás, Minotaurus, Fehér, Szerelem), más szövegek viszont 1972–75 közöttiek (Út, Berlini szürke, Ma, Családi kép, lila alkonyatban). Ha alkotói periódusok szerint szeretnénk tehát Nádasról beszélni, akkor az Egy családregény végét ugyanabba a periódusba kellene sorolnunk, mint mondjuk a Szerelem című hosszú elbeszélést, és akkor a különbségek mellett sokkal jobban látszanának a két szöveg egymást kiegészítő sajátosságai.

Másrészt 1975 után Nádas szigorúan véve nem írt novellát, elbeszélést, leszámítva újabb filmnovelláját 1992-ből és néhány epikusabb jellegű esszéjét meg az Egy bőven termő barackfa című hosszabb elbeszélést (ez utóbbi megjelent az Újhold-Évkönyv 1986/2. számában, kötetben vajon hol lesz a helye az életműsorozatban?). Tehát a „korai novellisztika" eleve azt a benyomást erősíti, hogy mindössze bevezetője, előkészülete az életműnek, e szövegek terjedelmileg, műfajilag is csak felvezetései a későbbi nagyregénynek, és hogy Nádas a rövidebb prózától a hosszabb felé haladt volna. Ennek némileg ellentmondani látszik, hogy az életmű éppen két kisregénnyel indul (A Biblia, A pince), a második kötetet is két hosszabb elbeszélés keretezi (Klára asszony háza, Bárány), a harmadik kötet középponti szövege pedig a szintén kisregény terjedelmű Szerelem, mely – nem lehet elégszer hangsúlyozni – az elkészülés idejét tekintve mindenképp párban áll az Egy családregény végével. Ugyanakkor az Út című – egyébként szintén 1972-es – szöveg legalább ugyanolyan értékű, jelentőségű, fontosságú párja a Családregénynek. (Itt szeretném felhívni a figyelmet arra, hogy az Út teljes egészében szerepel vendégszövegként Esterházy Péter Függőjében, jelölt formában a Bevezetés a szépirodalomba című kötet 232–233. oldalán.)

Egyébként a korai történetekben valóban megszületik, készülődik és alakul a későbbi művek számos motívuma, metaforája, tematikai és stilisztikai jegye. Az életmű egyik alapvető írói anyaga az ötvenes évek gyerekperspektívából láttatott világa. A Biblia Till Gyurkájának története számos ponton érintkezik az Egy családregény vége Simon Péterének történetével és az Emlékiratok könyve névtelen gyerek-elbeszélőjének történetével. Az első írásokban szinte kizárólag gyerek-narrátor található (a Klára asszony házáig). Meglepő, mennyi, az egész életművet végigkísérő sajátosság jelenik meg A Bibliában (és az azt követő novellákban): például a kert motívuma (A Biblia után aztán A kertészben, a Falban is), az állatmotivika (a Bárányban, a Falban is), a bibliai párhuzamok (a Bárányban, a Minotaurusban is), az anya figurája (a Bárányban is), az idegenként csodált apa-figura (A kertészben, a Falban is), a kommunista úriasszony (a Klára asszony házában is), a karakteres lányalakok, Évák, Klárikák, a gyerek-agresszivitás mint kultúrakritika (a Sanyikában is). Jelen van az ‘56-os forradalom (Klára asszony háza, 1967!), Berlin témája (Berlini szürke, 1973), a zsidóság fogalma (Bárány, 1966), a homoerotika (Leírás, 1969) és a megfoghatatlanul erős erotikus látásmód (mindenhol).

Valóban kész író áll előttünk a 70-es évek elejére. Ha egy író a magyar irodalomban idáig eljut, már elismerésre számíthat. Szerzőnk ezzel szemben azt íratja le egyes szám első személyű narrátorával, hogy mindez nem elég: „Talán az a baj, hogy minden helyzetbe bele tudom élni magam, de semmilyen helyzettel nem tudok élni. Kitöltöm magammal a világot, de nem azzal, hogy megélem, hanem azzal, hogy elgondolom. Minden történet csak elkezdődik, anélkül, hogy befejeződne. Minden megindul, de semmi nem folytatódik. Be kell fejezni a történetet." (Leírás)

*

Ha most mindenek ellenére mégis megpróbálnánk izoláltan szemlélni a korai elbeszéléseket, annak praktikus oka az lehetne, hogy az életműsorozatnak is külön egysége a „válogatott" elbeszélések, benne pedig az első három elbeszéléskötet anyaga található (két írás marad el csupán, vélhetően minőségi okokból: A pince és az Eltévedtek – kérdés, helyes-e őket kihagyni egy életműkiadásból). Az életműkiadás alkalma lehetővé tette volna, hogy a rövidtörténetek, novellák, rövidebb elbeszélések kerüljenek egy kötetbe (esetleg a három kisprózakötet novellái kiegészülhettek volna a Talált cetliben lévő karcolatokkal, korai novellákkal, eredetileg novellaként megjelent szövegekkel is (Hazug, csaló, Hírek, Kút, Egy megyei hírlapíró hátrahagyott jegyzetei). Ez esetben a hosszabb elbeszélések, kisregények külön egységet képezhettek volna (A Biblia, A pince, Klára asszony háza, Bárány, Szerelem – Egy bőven termő barackfa?). Valamilyen logika még abban is lenne, ha A Biblia és az Egy családregény vége kerül egy kötetbe (hasonló a viszonyuk, mint Ottliknál a Továbbélők és az Iskola a határon viszonya), sőt ad absurdum e két műhöz az Emlékiratok is hozzákerülhetne egy képzeletbeli (ám praktikusan nyilván elképzelhetetlen) nagy könyvben. Pikáns megoldás lehetett volna a Szerelem és a Családregény egy kötetbe vétele. És hogy még vadabbat mondjak: a Minotaurust végső soron a drámákat tartalmazó kötetbe is lehetett volna sorolni (hiszen oda is bekerült a három immár klasszikus darabon kívül három színházi szöveg), és mert a Minotaurus tulajdonképpen a drámák előzményeként is felfogható (Mária, József és a mitikus szörny-gyerek hármasa radikális paródia, blaszfémia, biblia- és kultúrakritika, ugyanakkor a szöveg szervezettsége, dramaturgiája mintha – először az életműben – színpadszerű gondolkodás irányába mutatna). Mármost az, hogy mindezek a lehetőségek nem valósultak meg, azt is mutatja, hogy a válogató – nyilván a szerzővel egyetértésben – azt az álláspontot erősíti, miszerint a korai történetek zárt egységet képeznek, és ugyanakkor együttesen a későbbi művek előmunkálataiként értelmezendők. Egyetértve ebben Balassa monográfiájának megállapításaival is, amely szerint: „A korai elbeszélések mintegy a tapasztalat dokumentumai, miközben a képzelet feltételes módjáért, felszabadító nyelvéért, ellen-stílusáért, a fikció új valóságáért kiáltanak", illetve: „A korai történetek, a novellák világa a stilizáció előtti és közvetlenül a stilizáció közben, úton levő Nádas-epikát reprezentálja, figyelemre méltón megnyitva a növekedés és kibontakozás lehetőségeit egy csakugyan bőven termő barackfához…"

Nádas maga is alapvetően leértékeli ekkori írásait. A Hazatérésben (első megjelenése: Jelenkor, 1985/11.) azt írja: „Azokban az években elbeszélői modorommal volt a legtöbb bajom. Nem mintha nem tudtam volna sima mondatokat írni, melyeknek mások hitelességet tulajdonítanak, hanem én magam nem éreztem ezeknek a mondatoknak a teljes, tökéletes, tehát önmagamhoz mérhető belső hitelét. Úgy éreztem magam a saját mondataimban, mintha idegen ruhában járnék." Amennyire elfogadható ez a diagnózis az életmű belső logikája alapján, annyira túlzónak hat kívülről nézve. Korántsem becsülném le az írói meggyőződést alkotáslélektani szempontból, ugyanakkor óva intenék attól, hogy valaki eme megállapítás alapján értelmezze és értékelje a Nádas-életművet. Az „önmagamhoz mérhető belső hitel" esztétikai, poétikai szempontból értelmezhetetlennek tűnik. S ha ettől elvonatkoztatunk, az elbeszélések közt – külső mércével mérve – igen jók is vannak, rossz meg nemigen akad köztük. Ezzel szemben a szerző az Életrajzi vázlatban (íródott 1980-ban, megjelent a Nádas Péter bibliográfiában, 1994-ben) azt fejtegeti, hogy A Biblia szerinte ödipális fogantatású mű: „rejtett formában ugyan, de anyám szemüvegén nézem a világot, ez a kötés táplálja, teremti, de ugyanakkor ez a kötés fogja vissza. Az elkövetkező években ilyen ödipális kötődésű novellákat és elbeszéléseket írok" – fejtegeti, majd így folytatja: „1970 tavaszán megírtam életem első olyan novelláját, melyet költői műnek nevezhetek, s ez a Minotaurus című, kevéssé értékelt novellám."

Innen válik érthetővé a mostani válogatás címe. Nádas két regényén és három drámáján kívül csak a Minotaurust emeli ki munkái közül rövid önéletrajzában, s ennek nyomán a korábban a Leírás kötetben megbújó szöveg most kitüntetett szerepet kap. Nádas költőinek mondja, én inkább drámainak nevezném ezt az írást, kiemelése azonban megint csak az életmű belső logikája alapján indokolt, máskülönben a maga nemében szerintem nem jobb, mint mondjuk az Élveboncolás. A Biblia pedig sokkal jobb, mint amilyennek írója utólag látja. (Ha lett volna egy szerző, aki 1962-ben A Biblia című művet megírta volna – 22 évesen!, mert 1942. október 14-én született volna és 1962 karácsony másnapján fejezte volna be művét –, akkor is számon kellene ma tartanunk, ha utána semmit se írt volna.)

*

A Minotaurus című válogatás nem előzmények nélküli. 1988-ban A Biblia és más régi történetek címmel megjelent az első két kötet java (A pince és az Eltévedtek már oda se került be). Akkor bizonyos sorrendcsere történt, a Klára asszony háza került az anyag végére, élen maradt A Biblia, szép ívet kaptak így az 1968 előtti írások, a két legerősebb, egyben leghosszabb szöveg által keretezve. Ekkor két novella címéből kikerült a névelő (A fal – Fal, A bárány – Bárány), nyomatékosítva, erősítve e két, Nádasnál oly fontos motívumot. A Minotaurus című válogatás ismét új, de egyszerűen időrendi sorrendet alakít ki, ami érdekes módon alig változtat az első két könyvnyi egységen, alapvetően felborítja viszont a harmadik novelláskötet, a Leírás egykori szerkezetét, s most okoskodva azt mondhatnánk, lám, milyen bizonytalan volt is az már akkor. Ha csupán kiadói otrombaságnak tekintjük, hogy a tartalomjegyzékben a Fal megint A fal, a Bárány megint A bárány címen szerepel (az írások élén ugyanis a javított címváltozat áll), és eltekintünk egyetlen – nyilván szerzői – címváltoztatástól (Szürke – Berlini szürke), akkor azt mondhatjuk: nem történt lényegi beavatkozás az anyagba. Ami mégiscsak azt jelzi: szerzőjük szerint is szerves része ez az életműnek. S ezzel könnyen egyetérthetünk: akárhogy nézzük – mindentől függetlenül és mindennel együtt –, ezek az írások ma is megállnak a lábukon.

E kötetet olvasva azt érezhetjük: nem azon van a hangsúly, hogy idegen ruhákban járna itt valaki, hanem azon, hogy éppen itt válogatja össze sajátos, csakis rá jellemző ruhatárát. És ennyiben ez az írás csak körben forgott (jobb, ha önként bevalljuk), a végén ahhoz a vélekedéshez érkezvén el, amit az elején megkérdőjelezni szeretett volna: igen, persze, ez lesz az a ruhatár, amelyből aztán az író később mindannyiszor választékosan felöltözik, ahányszor a nyilvánosság elé lép.