Neved, szabad pixelek

„egy nálunk teljesebb ismeretlen felé“

Kovács András Ferenc 

Zöld fénnyel izzik fel neved a foltos képernyőn, a semmiből rakják össze a betűket szabad pixelek, és máris fölrémlik soha meg nem érintett arcod és tökéletes alakod, amelyet mintha régen faragott görög kövekről mintáztak volna, mielőtt egy halálra szánt delfin testébe helyezték.

És hallom a hangot is, a semmihez nem hasonlítót, hacsak a fiatal birséhez nem, amikor a késő őszi, eső illatú szelet maga is fölkavarja a kertben erős karjaival.

Istennel is így vagyunk?, írom az üzenőfalra neved mellé, így vagyunk
Istennel is?

Öreg és beteg, válaszolod, kitétette sókristályos nyugágyát a hűvöskés partra,
be-beint a tengernek, amely kotta nélkül is tudja végtelen szólamát.

Olykor meg, kezében törött tóraolvasóval, a nyugágy koszlott mintázatát
silabizálja, és vékony hangon énekelget hozzá.

Amikor a homlokára teszem kezem, megnyugszik, írod tovább, elszenderedik ismét, és nem tudni, fölébred-e még.

Bizony látom kezed, amint elfedi a homlok redőit, látom azt is, ahogyan
önkéntelenül száraz szemhéjára csúszik le a tenyér, és lefogja öreg szemét,
elidőz a gondterhelt koponyán.

Hogyan kerülhetném el a látványt, amely majd a fölemelt tenyér után fogad, kérdezem, de már kiléptél egy másik időbe, másik beszélgetésbe.

Ott marad a kérdés a digitális rengetegben, folyékony fények gyúlnak fel és alusznak ki körülötte, amíg el nem tűnik ő is a gomolygó ködben.

Isten? Hol vagy nagy és öreg Barátom?

 

Tengermélyi felhők jönnek, szél fodrozza a hánykolódó hullámokat, hideg
veríték hull a néma mennyből.

 

 

Fölmerül még az arc

 

Fölmerül még az arc, az a finomra

metszett, fénnyel telített zafír,

fölmerül álomban, vagy mikor hidegláz

 

gyötör, fölbukik az idő sötét vizéből,

előtte emésztő tűz, körülötte szélvihar,

mélyvörös lángok és szikrák hirdetik

 

születését, megnyílik a bűntudat

feneketlen méhe, utolsó ítélet, a

legutolsó mindig, amikor rád esik

 

az ismerős tekintet, ugyanaz a halál

előtti, gyermekien tiszta nézés, az

egyetlen, amit magából odaátról ide

 

visszatérni enged, hadd szülessen meg

előtted újra, amikor fölkél rajtad arca

hideg napja, álomban, hideglázban, süket

 

szerelmi szédületben, úgy állsz előtte

akkor, mint a gyilkos, aki menekülés

helyett ráborult áldozatára, és nem

 

mozdult, amíg át nem járta az ő testét is

a halál hidege, hogy áldozatként ragyogjon

maga is, amikor feljön rá a mélyből az arc,

 

a finomra metszett, fénnyel telített.

 

  

Ne adj vissza 

 

Első látásra mindig, sohasem

másként, mint a testük ketrecében

reménytelenül sóvárgók. Nem üzemi

 

baleset vagy véletlen, dehogy,

az Arc Angyala, a mindig meztelen

és a legkövetelőzőbb mind közül, ő az,

aki rászed ezredszer is, kímélet és

kegyelem nélkül tekint rád, kihívóan,

mint az önmagukat kitárni kész, vakmerő

 

érintetlenek. Te meg újra meg újra,

habozás nélkül átnyújtod neki létezésedet,

hiánytalanul, semmit sem tartva vissza.

 

Első látásra esel sötét szerelembe

mindig, sohasem másként, tessék, tied

vagyok, mondod, tarts meg, veszíts el,

 

ne adj vissza belőlem semmit. De már

tovább is megy az arc mindenható

angyala, hogy a következő fordulónál

 

valaki más testében térjen vissza hozzád,

akinek majd odaadod magad habozás nélkül

ismét, hiánytalanul, tessék, készen

 

állok, tied vagyok, senkié sohasem.