Menedék

Pont így akartam, nyomok nélkül. Elmúlóban a tavasz.

Nem gondolok. Csak úgy jönnek, baktatok hazafelé,

Az esték jutnak eszembe, ahogy sétáltunk, nem fogtad

A kezem, derekam ölelted, vagy belecsimpaszkodtál

A cigarettádba, a házatok előtt beütötted a kódot, az

Évszázados vakolat mállott, koppant a kövön a lehulló

Kövek összetört moraja. A házról is fogok még írni,

A zsidó családról, a süket néniről, az udvari épületről, ami

Istálló volt úgy hiszem, és nézd ezt a kovácsoltvas lámpát,

Alatta pont elférne egy hintó, de csak egy kisebb fajta, mert

Látod, szűkre szabott a beálló. És lakott itt egy gyáros is,

Ha jól tudom, kilakoltatták, lámpagyára volt. Vajon eredeti-e

Ez a belógó pókhálós vasdarab, talán saját maga készítette,

Meglehet ez is, a néni családja meg elveszett a háborúban,

És akkoriban még nem volt erre semmi, itt végződött a város.

Nem gondolok. Előbukkannak a poros emlékképek, ahogy

A divattervezőn sokat nevettünk, mert szerelmes volt beléd és

Félt nálad, rettegett, riasztották az álmai, a sok hajléktalan.

Itt éltek igazi úriemberek, magyaráztad, a karodat lóbálva

Imitáltad a sétapálcát, forgott az éjszakában, hangja is volt,

Suhogó. A taxissal hozattál bort és cigit a sarki boltból,

Fogtad a kezem a paplan alatt, de nem nyúltál hozzám,

Ehhez kellett még öt év, legalább. Megbolondultam kicsit,

Te is megborultál, és akkor volt három boldog hónapunk.

Az Oktogonon vetted meg az irodalmi lapot, lehozták a

Versem, ordítottad a tér közepén, kilencszázkilencvenhétben,

Vagy nyolcban, amikor csak részeg estéink voltak, hajnalonként

Órákat beszéltünk telefonon, vagy mozdulatlan merevségben

Feküdtél a padlón. Olykor eszméletvesztésig ittad magad.

Nem gondolok. Magunkra még úgy sem, ahogy voltunk, vagy

Lehettünk volna. Kelletlenül fordulnak egymásba a napok,

Meleg, nyári délutánok olvadnak az utcán. Kicsordulnak belőled

A szavak. Szerettelek, mondod, lám közénk furakszik a múlt.

Megkésett mondatok ölelnek. Hozzád bújok a sötétben, bevillan

Az ablakon egy autó fénye. Puhán nyúlsz felém. Nem kérdem

Mi végre, hisz hűvös őszi esték és ködpárás hajnalok józansága ez:

Kitörölhetetlen, és még kapaszkodunk a mögöttünk múló időbe,

De a sorok között elmosódik és lassan elvész a mondanivaló.