Karácsony másnapján, 2011

 

Kísértethazám, ha rólad gondolkodom, honnan vegyek

annyi szeretetet, hogy visszanyeljem a gyomorból felöklendett

irtózatot, a savas, keserű ízt? Sosem volt erkölcsöd, és míg

panaszaid kivetnek a világból, gyilkol a politikád. A szívben itt,

mint karácsonyi fényfüzér, mákonyos hazugságok ragyognak,

és ha besötétedik fölötted az ég, reggelre még többen lesznek

a megátalkodott hülyék, a sunyi törekvők, az atyáskodó gonoszok.

 

De látod, én most is ébren vagyok. Mögöttem rakva

a könyvespolc. Mit ér? Könyvekkel már nem tévesztelek össze.

Szemben az ablakon túl a háztetők távolabbra húzódnak,

nem látszik az utca. Gyűlöltem itt iskolába járni. Korán

megtanítottál igazságtalanságaidra, hogy alig lobban a láng,

rácsap a koppintó, hogy kevés levegőből kell majd élni, hogy

nem jut előre, aki érdemes, hogy behúzott nyakkal jár a remény.

 

A homlokzatokról itt minden lépést hüllőszemű istenek ügyelnek.

Néma helyekre tér vissza, aki hazavágyik. Hirtelen öreg lesz,

naphosszat ül az olvatag képernyő előtt, és elfelejt mindent.

Mire neveltél, kísértethazám? Városaidat szürke felhő üli,

a térképek szélén szenet vakarnak éhező gyerekeid a salak alól,

és te egy múlt századi rossz finálé kopott jelmezei közt válogatsz?

A színlapról kedvenced még mindig az öreg szeparépincér?

 

A hüllőszemek holnapra talán háborút ígérnek. Ha nincs remény,

nincs félelem, és mi egy nyakcsigolya az éjszaka sötétjéhez képest?

A terror, igaz, nem segít a hiányon, amelyből annyi unalom és

kegyetlenség fakadt, de ha látod majd a menekülőket, megint

választasz nekik lámpavasat vagy hidat? A gipszből öntött istenek

soha sem gondoltak az örökkévalóságra. Elvégre a terror

parancsa ez: a gondolat legyen konkrét, mint egy kivert fog!

 

Most az álom idején, amikor az ösztönök megadják magukat az

esztétikának, azon sem csodálkoznék, ha a párkányomra tenné fejét

egy szomorú dromedár, és megkérdezné, igaz-e, amit róla meg a tű

fokáról beszélnek. De a most nem tart tovább hat másodpercnél. Az idő

akárhányszor átbújik saját hurkán, amíg történelmet mesél, és így nyers

emberi húst ehet. Ezért foglyodnak, aki nem akar ölni, és látja, miként

gyűlik fejedre a gyalázat, utolsó eszköze a hús önkéntes megsemmisítése.

 

És te kordonnal zárod körül, reflektorokkal, bömbölő zenével kínzod őt,

kísértethazám? Mért, hogy ép ésszel téged csak elárulni lehet? A jól fésült

kifutófiú vigyorogva száll ki a szolgálati Audiból, mert tudja, hogy akit

besúgással, följelentéssel programoztak, amikor mozdulnia kéne,

befogja a fülét, és inkább ül az olajos hagymaszagban, csak ne kelljen

ablakot nyitnia. Nehogy kiderüljön, hogy odakint tavasz van. Vagy tél,

amely nem látott még havat. Nehogy meg kelljen fognia valakinek a kezét.

 

A homlokzatokon még látszanak a régi lövésnyomok. Itt a háborúk csak

elkezdődnek, és bár a vonatok menetrend szerint közlekednek, soha sem

érnek véget. A peronon minden férfi tudja, ki az ellensége, és hogy

legszívesebben mit tenne vele. Aki az egyik városból el akar jutni a másikba,

az utolsó töltényig kitart az őrületben. Szégyenedet ismered-e, kísértethazám?

Tudod-e, mért marad minden az elrontott helyén? Most az éjszaka

csendes és tiszta, alszanak benne, akik délre összezavarják dobbanásait.