kocogtatja

 

mert például nem ért még haza,

mégis ég a villany, mint egy könnycsepp,

galambok szállnak az erkély korlátjára,

és akár a béke, ha megkocogtatja

az ablakot, elszállnak egyből.

 

a városról már csak sűrített képekben

tud gondolkozni, elemekből, amik

meghatároznak téged, és szétbontják.

 

de ha rád gondol, nem tudja, hányat lát

magából, mindenhol fölösleges részei vannak,

te mégsem állsz belőle össze.

 

az álmatlanság óráit már csak poharanként

tudja mérni, nincsen rend a testében,

csak a hatos úti szirénák és az éjszakai

neonfények.

 

éjjel már csak a szerpentinek élnek távoli

életet, minden más rászűkül a testre,

kacskaringós beszélgetéseiteket pörgeti újra,

nézi a várost, magukat, kocogtatja, van-e

még benne, pohárban bor, könnycsepp a szemben.

 

az idejutott utakat méricskéli,

megnyúlt karjait egy kissrác,

ha azt hiszi, erős, feszít,

megfordul, az ablakon benéz,

bent szétdobálva hever a földön.

 

 

mint mikor szomorú

 

van egy perce az éjszakának,

mikor a petőfi kereszteződésétől jövök

a hungárián, s elnézek a házak fölött,

és abban a hatvan másodpercben

a székesegyház egyik kivilágított tornya

pont olyan hatvan különböző –

de majdnem azonos – színben játszik,

mint a szemed napközben, reggeltől

estig, ha mosolyogsz, és ha

mérges vagy. a hatvanegyedik pillanatban

(pont mielőtt eltűnne a torony) van egy szín,

olyan, mint mikor szomorú vagy. attól

fáj a szembogaram.

a kórház téren eszembe jut

egy ottani csókod,

hogy régen szebb dolgokra is használtam

a számat, mint mostanában teszem.

a rendőrlámpánál van egy szín

(a szemed egyik árnyalata az is),

olyan, mint mikor szomorú vagyok.

 

 

vizsgálni, nem direkt

 

feküdni kint az esőben,

a teraszon, bámulni a szélvihart.

vagy jó időben, éjjel összekeverni

a göncölöket. megvitatni,

hogy mi van egy-egy gomolyfelhő

belsejében, és elfelejteni

utánanézni, hogy pontosan

mi is.

grammonként mérni szavaid, óvatosan

húzni ki a konnektorból bármilyen

villásdugót, keresni magadat

a levélzúgásban. összpontosítani

minden lélegzetvételnyi gondolatra,

sztaniolpapírt gyűrögetni, figyelni,

hogy vajon mi pöfög a kapaszkodó

sávban, és ki zötyög föl a dűlőúton.

a tükörképedet vizsgálni, nem direkt,

csak oldalra lesve, ahogy otthon, pécsen,

mindig,

a széchenyi tér alján, a kirakatokban.

beszélgetni régi ismerőssel, rokonnal,

baráttal, az első szerelmeddel. keresni

a régi őt, a régi téged.

nem hinni el, hogy megváltoztál,

és szembesülni, hogy mégis.