Rikoltó szirtek

Kint

 

Az ég forr a tomboló lomboktól.

A szél nekiront a cserepeknek,

fogakként köpi ki mindet.

A képernyők között

kiterjed és kék lesz az élet.

Kint dühöngő szél és madarak zuhanása,

idebent maga a zsibbadás.

Képernyők között virágzom

és leárnyékolom a nap sugarát,

átmerészkedik az őrült fák között.

Tudom, sok rovar él bennük,

nyüzsögnek és fullánkjuk szúr,

az én bőröm viszont finom és érzékeny.

Éjszaka különösen kellemetlen,

ha elmegy az áram és a képernyők kialszanak.

A szemem azt hinné, ideje

kiköpni a rémeket, mint a fölösleges fogat.

Nem, odakint nem viccelnek és idebent sem.

Attól függ csak, hogyan szokja a szemed.

Az dönti el, mi van, mi nincs.

 

 

Comb

 

Körzővel tetoválom

minden hibás döntésemet

combom belső oldalára.

Szeretőim állandóak,

mert combom történeteket mesél,

ezért nem unnak rám.

Én is szerettem egy fát,

ugyanígy teleírva,

mennyi név volt rajta

és mennyi szív.

A combom napilap,

a combom fa, amit

szeretőim megjelölnek

tiszta szerelemből.

Combom

póráza a farkasok

utolérhetetlen lelkének.

 

 

Menetelés

 

Sötét az ég, gyerekek sehol.

Súlyos levegő tapad az időre, amelyben

gyászolom, ami elmúlt. Ezernyi állatfejre taposok.

Lépteim merevek és lusták, nyomot követek.

 

Az úton valahol elvesztem a szemem.

Elgurul, mint szíves üveggolyó, a fűbe.

Az ég rám nehezül, alig tudom követni a csordát.

Huszonhat évem százéves vénség testének foglya.

Nem látok mást, csak állatok tomporát,

egyenletesen rezgetik a világ húrjait,

haladva a pásztor nyomában.

A pásztor a halálba vezeti őket, ezt még nem ismerik,

sem és az ízletes virágok fényes rétjét.

 

Valahol az út végén elfáradok,

és kicsit kifújom magam.

Összeszedem magam

a hátralevő útra, látom

megmaradt szememmel,

hogy sehol senki.

 

Lekéstem a saját halálomat.

Felsóhajtok, megfordulok, hosszú út vár.

Az út poros és kemény, senkit sem követek,

aki vezetne, de a járásom könnyebb,

és több havi járás után testem újra ruganyos,

éveimnek megfelelő.

 

Ott járok az úton,

ahol szemem kiröpült gödréből.

Mindenből, amit e szem látott,

akár a magból, tarka világ sarjadt

és közepén, mint ragyogó nap

áll az én házam.

 

 

A másik oldalon

 

Sokáig állsz a határvonalon.

Soká, soká. Voltaképp egész életedben.

És nézel a határon túlra, nem a szemeddel,

csak a sejtéseiddel. Ott egy ködös állat áll.

Egy a sok közül, de felismerhetetlen.

Nem tudod, ízeltlábú-e avagy szőrös,

csak azt tudod, téged bámul.

Szüntelenül és kifejezéstelenül.

 

Csak azt tudod, hogy mérete hatalmas,

mint a Loch Ness-i szörnyé.

Mozog, közelebb, távolabb.

Néha nagyon közel jön a határhoz;

olyankor eláll a lélegzeted

és elönt az iszonyat.

 

Néha hallod a nyögéseit,

a szerelem cetsóhajait. És furcsa,

hogy egyre kedvesebb neked,

kíváncsi vagy rá, letelepedsz a határnál,

hogy a ködből kihámozd

végleges képét.

 

Nem azt várod,

hogy talán nem véletlenül,

egyszer összefuttok,

a határvonal s az idő egy pontján.

 

Nem tudod, a vonal túloldalán vagy-e,

már saját testedet sem ismered fel többé.

Csak a ködöt, árnyakat; és a bálnaéneket,

amit hirtelen megértesz.

GÁLLOS ORSOLYA fordítása

 

----

Luèka Zorko 1981-ban született Muraszombatban. Mariborban él és dolgozik. Lektorál, kulturális rendezvényeket szervez, kritikákat és kísérőszövegeket ír. Négy verseskötete jelent meg (Reciklaža kosti, A csont újrahasznosítása 2001; Obdukcija srca, A szív boncolása, 2004; Karavana, Karaván, 2006; Vrešèeèe èeri, Rikoltó szirtek, 2011), gyűjteményes kötetekben, szlovén és külföldi folyóiratokban publikált.