annyi föld

 

Démonaid némák és mozdulatlanok. Nem szólíthatod meg őket úgy, mintha

magadhoz beszélnél. Te szenvedsz helyettük, te érzed ébredni boldogságodat.

Ők úgy laknak benned, mint felnőtt testében a gyerek, aki csontjaiban hordja

teljes történetét, de még terméketlen, még nem akar semmi olyat, ami nem ő.

Démonaid ellensége a föld, ami holtan is, szárazon is teremni tud. Keresd

magadban a földet, és ha megtaláltad, ültess egy cserépbe emlékeztetőül bármilyen

növényt. Hetek alatt hosszúra nőtt szakálladat akkor végre lenyírhatod.

 

Miért hiszed, hogy neked több jár, mint bárkinek, a hetekre, napokra

kimért fejadagból ezen az omló, vékony peremen, és azon az ismeretlen

földön is, ahová zsákjainkat, zsigereinket cipeljük? Minél kevesebb a víz,

a kenyér, te annál többet követelsz. És találsz így is olyat, aki ad neked, helyette

könnyedén megbocsátasz magadnak. Büntetlenül ébredsz, büntetlenül fekszel.

Feledékeny vagy. Ma hajnalban mégis arra riadtál, hogy félsz. Kérlelni kezdted

a benned lakót, hogy a lemorzsolt hónapok ne vegyék vissza büntetlenségedet.

 

A föld legmélyebb pontja halott. Az emberi test lebeg a sós víz felszínén.

De a halálnak is vannak élőlényei. A búvárok harmincméteres mélységben

édesvizű forrásokat találtak, a kürtők körül pedig hatalmas mikrobatelepeket.

Velük újra kezdődhet minden. A mikroorganizmusok karbonmolekulákká

szerveződnek, és néha vörös virágzást idéznek elő a tavon. Ilyen lényekre

eddig csak forró, oxigénhiányos környezetben bukkantak. A mikrobák

apró lámpásokként világlanak az elektronmikroszkópok lencséi alatt.

 

Végül is hány lelket akarsz? Miért nem tudsz itt fél lábon megállni,

mint egy ólomkatona, mint egy gólya? Miért kellene mindig valaki más,

aki a lábát adja, hogy megállj, a karját, hogy elérd az elérhetetlent,

az ölét, hogy felnőtt férfinak érezd magad, és rólad gondolkozik, amikor

magára gondol? Valaki, akinek mindig van rád ideje, amikor csak akarod,

és szemrehányás nélkül eltűnik, ha már nem kell. Valaki, aki neked adja

legkeményebb szavait, hogy megrágd, megemészd és újra megrágd őket.

 

Annyi föld, amennyi egy cserépben elfér, éppen elég ahhoz, hogy közöd

legyen itt a nappalokhoz. Öntözd és figyeld az új hajtásokat. Menj ki az utcára,

és emlékezz a háborúra, amely tegnap ért véget, pedig csak holnap fog kitörni.

Emlékezz a jelszavakra, a névtelen levelekre. Mire végigérsz itt egy utcán,

mindig este lesz, októberi sötét. Miért fáradna az idő változtatásokkal?

Vonzalma itt mindig a bemaszatolt tárgyak iránt ébredt, és a történelem

sosem volt más, mint rémült rágcsálása kiköpött és visszanyelt falatoknak.

Te mégis olyan erőre vágytál, amely egy csapásra kitép, kifordít magadból,

kivon köteleid közül, kibontja erőidet, és anélkül, hogy érte bármit

tenned kellene, mintha ragadozó madár kapna föl, magasabb sarokpontra

helyez? Mint akasztott emberből a vizelet, úgy futottak ki belőled

kétségbeesett reményeid. Lépcsőket mászni gyönge voltál. A tornyot

már nem, de a tetejét annál jobban akartad. És mert körülötted minden

zsugorodni látszott, magasságnak hitted, ahová a letaposott cipősarok emelt.

 

A háború démonaid szerint is minden dolgok szülőanyja. A történetet,

amelyet rólad mesélnek, először végig kell hallgatnod, és csak utána

kérdezhetsz. Megtudod, szerencsés voltál-e, hogy tombolásuk közben

nem szakadt el minden köteléked, vagy jobb lett volna kést ragadnod.

Mert az élet mindig vulkánkitöréssel kezdődik, aztán szelídülnek a képek.

Géppisztolyos gyerekek törnek be egy moziba, utcakövek, molotovkoktélok

repülnek. Itt bent még sötét van. Egyedül vagy, és bámulod elfelejtett önmagad.