Talán kibírják

 

A hibákat hát elkövettük. Te az anyád nevét

hajtogattad. Én apámról beszéltem. Nem múlt

köztünk a harag. Majd gyereket szülsz. A teleket

végigsétáljátok. Tavasszal játszani fogtok.

 

A férjed magas, fekete. Az estéket kitölti a feltétel

nélkül szeretsz. Én apámról beszéltem. Nem múlt

köztünk a harag. Talán megismerlek. Talán megismerhetsz.

 

Az anyák ártatlanok. Az apák keze mindenben benne van.

A hibákat a téli séták, a haragot tavaszi játékok

mulasztják. A feltétel nélkül szeretsz, a magas,

 

fekete férfi, a gyerekek mind az apák kezéből esznek.

Az anyák megbújnak az őszben, és talán kibírják nyárig.

 

 

Egy nap élet

Kemény Istvánnak

 

Ötven lettél, hát szép ez is, a polcról még

lelógnak, azt hiszem, verseid.

Ötven év, mondhatom, öt évtized, voltak nők,

gondolom.

Meg egy feleség, néhány gyerek, az asztalon könyveid.

Lifttel a tizedikig,

 

onnan csigalépcsőn még negyven fel az elfelejtett

tanszékekig.

De a tetőről még lelátni, mint a hó, az élőbeszéd

a hazugságokat elfedi.

A járdán néhány

kisgyerek, azt hiszem, játszanak, játék:

méreggel,

egy nap élet valahogy így múlik el,

és otthon, takaró alatt: ellenméreggel.

 

A hidegben most, úgy tűnnek ezek – ők –,

mint ha nem lenne elég ok,

a fiatalságért küzdő koboldok,

kik éneklik a semmit, éneklik a mindent,

kórusban üdvözlik a szépet.

 

A néma h-nál látták ők először, mit érdemes:

pontos napsütést, anyákat, magány-embereket.

Azóta szüntelen nőnek,

életük majd nőnek, vagy férfinak, életük közös-magány,

egymás nyitott-könyv-életéből kihullott könyvjelzők

talán.

 

Ötven lettél, hát szép ez is, egy nap élet

ne múljon el,

és a polcon verseid,

mint feleség, mint néhány gyerek,

tanúként, rászolgáltál,

de ha nem is, ha ezek – ők –

 

ha alszanak már, kilenc után, mezítláb, akkor

menni csak,

legvégül még kifutni innen, mint bölcsnek hitt, öreg

férfiak.