A Rózsafüzér Királynője

avagy egy utazó napjai

[Ördögárok út, Nagykovácsi, H]

Óriási sötét felhő, vagy sűrű, gomolygó füst

a szemközti domb, narancsillatú néma zűr

az év utolsó napja, és egyre inkább vonzódunk a különcködő

Rózsafüzér Királynője alakjához, valahogy úgy,

mint magunkhoz, írja föl az utazó a jegyzetfüzetébe.

Igazán jó jel, annak kivételével, hogy mindketten

fehér, szoborszerű figurákká lettünk,

akik megvetést, közönyt és végtelen gyöngédséget

egyaránt képesek kifejezni a Másik felé még,

talán az akarat, a kitartó szerelem jegyében (föltételezzük,

hiszen nincs más ötletünk a jövőre nézve),

hacsaknem kiégünk idejekorán, és akkor akarattalan,

illetve vakon festünk az időkeretre feszített levegőbe’.

[Tó utca, Törökbálint, H]

A vasúttöltésen innen kiszáradt tófenék,

középütt részben kőzúzalékkal, talpfákkal telehányt árok,

körülötte növényi csontvázak, szeméthalmok,

a varjak közt hugyozó férfi –, mindenféle párbeszéd

kezdeményezése a külvilággal olyasvalami,

mint amikor hosszú idő után újra látni akarunk valakit,

de aztán kiderül (mivel, írja az utazó, a módosulásnak

és a tágasságnak izgalma lett rajtunk úrrá),

fölösleges volt szívünk marha dobogása, minden a régi;

a varjak, a hugyozó férfi, a szavak, „hatékonyság”

és „innováció”, és így tovább, a romantika maradéka.

Nincs merre fordulni, mindenhol ez van, gondolja

az utazó, mélységből ad erőt és tartást (talán), ha

nem veszed tudomásul az időt, az etikátlan tájat.