A halottkém és a matrózruhás hóhér

Dr. Thomas Wakley és Arthur Thistlewood találkozása

Lábass Endre  tanulmány, 2011, 54. évfolyam, 9. szám, 949. oldal
Lapszám letöltése
PDF-ben

(ponyva)

 

Gyerekkorom egyik fő varázslata a drága idős hölgy volt, ki velünk élt a vízivárosi labirintus lakásban. Délutánonként szobájába mentem, ő az utcai ablakok előtt ült a magas-hátú trónuson, mozdulatlan árnyalak volt a függönyöknek háttal, én meg magammal vittem vesszőből fonott kisszékemet, lábaihoz telepedtem, és elbűvölten hallgattam őt. Sötétedésig meséket mondott, a Fő utcán már rég felkapcsolták a bádogkalapos lámpákat, mi a beszűrődő halványkék fényben ültünk még jó darabig. Tulajdonképpen nem meséket mondott, hanem igaz történeteket, régi bűneseteket. Ilonka néni eperjesi jogász családból származott, bátyja, a festőművész, harctéri fotográfus, rémregényíró pedig a Királyi Tábla bírája volt. Egyszerű, szegényes kis bűnügyek jöttek sorba, már egyikre sem emlékszem, lehet, hogy nem is jegyeztem meg őket soha, de tónusuk oly mélyen belém ivódott, hogy biztosan máig meghatározza hangulataimat. Egyes fények, félhomályok és éjszakák ugyanazt a szavakkal elmondhatatlan érzést keltik bennem, amit azokon az estéken éreztem a kopott vetőkártya, a spiritiszta szeánszok jegyzőkönyvei, a szimmetrikusan elhelyezett két fekete váza, Pallas Athéné olajképe és a mennyezetig érő tölgyfa könyvespolc társaságában a néni lábainál ülve csöndben. Besurranó tolvajok zavarták meg egy vidéki kisváros szabómesterének álmát, egy kocsmáros éjjel különös zajra ébredt, a pékmester ajtaját feltörve találta estefelé hazatérve, a szolgáló hálóköntösben sietett le a lépcsőn, az ebédlőben valaki matatott, a személyzeti szoba ablaka tárva-nyitva állt, a tűzoltóparancsnok haja égnek állt a rémülettől... Ez a hangulat kelt életre bennem, mikor a halottvizsgáló életének történetét megismertem.

London későbbi híres halottvizsgálója, Dr. Thomas Wakley, kinek ismeretségét Lancet című, máig világhírű orvosi lapjának köszönhetem, fiatal korában egy alkalommal panoptikumi diaporámába illő rémmese részese lett. 1820 nyarán ugyanis valakik széltében terjeszteni kezdték, hogy május elsején, a „Thistlewood gang” tagjainak és vezérének akasztásán álruhában ő volt az ismeretlen matróz, aki levágta a fejeket. – Az Argyll Streeti orvos! – suttogták – Csak egy szakember, csak az tud ilyen pontos vágással lenyiszálni egy fejet! És egyetlen orvost ismertek az Argyll Streeten.

A gyógyító mesterségét amúgy is titkok lengték körül – orvosaink máig babonásan rettegett istenek. Köztudomású volt, hogy arctalan-orcátlan megbízottjaik éjjelenként felássák a friss sírokat, aztán az orvosok elegáns rendelőinek szűk, sötét sikátorokra nyíló hátsó ajtóinál a hullákat jó pénzért átveszik még az éjjel.1 A Company of Barber-Surgeons felcsereinek törvény adta joga volt évi hat holttesthez a Tyburnben kivégzettek közül,2 de ez édeskevésnek bizonyult, hisz rengeteg volt a tanulni vágyó medikus, és oly hamar megromlik az emberi test! Így hát kivégzések után az orvosok megbízottai nyíltan ölre mentek a rokonokkal a friss kadáverekért. 1724-ben, a hírhedt betörő Jack Sheppard3 akasztása után a rokonok és barátok győztek, így Jack békében nyugodhatott, ám a rá következő évben a felakasztott Jonathan Wild tetemét már aznap éjjel kiásták titokban, és preparált csontváza a Royal College of Surgeons központi épületében, a Lincoln’s Inn Fieldsen még ma is megtekinthető.4 – Jöjj vissza, doktor Caligari!

Az álmatrózos rémhír rettentő következményekkel járt a fiatal orvos életében. 1820. augusztus 27-én hajnalban felgyújtották a házát. Azonban, mint ahogy a matróz kilétére sem derült sohase fény, a gyújtogató kilétét is örök homály fedi, az is csak a legendakör része maradt, mivel nem lehetett bizonyítani, hogy ki volt a tettes, és indítéka igazából mi volt. De pár apróság azért kiderül egy lebecsült legendából is. Nevezetesen, hogy akkoriban az akasztottak fejét nyilvánosan levágták – ez is a grand guignol része volt –, továbbá azt is megtudjuk, hogy e mészárolós műveletre az úri közönség soraiból is jelentkezhettek vállalkozó szellemű nézők, tehát – szia, hulla! – korunk divatos interaktív színielőadásainak ősét köszönthetjük itt.

Ekkor eszembe jutott, hogy utánanézek Thistlewoodnak ama kor egyik vaskos bűnügyi gyűjteményében is, az épp csak pár évvel később, 1825-ben kiadott Celebrated Trials lapjain. E hatkötetes, kötetenként vagy hatszáz oldalas mű kihajtható rézmetszetekkel díszítve, de a szerző neve nélkül jelent meg London könyvszívében, a kis Miatyánk utcában, Szent Pál katedrálisa mögött. Ám tudható, hogy nem más írta, mint George Borrow, az angol vándorcigányok életének legnagyobb viktoriánus ismerője, a csavargó nyelvzseni, és épp e krimigyűjtemény volt Borrow első nyomtatásban megjelent műve, hírnevének megalapozása.

Móricz Zsigmond is felhasználta a korabeli újságokat, például a Csendőr című folyóiratot, sőt az írók tárgyalásokra jártak, kilesni az életet-halált. Krúdy Gyulának saját Vergiliusa akadt – fiatalkorában, amikor Budára-Pestre érkezett, nagybátyja, az erkölcsrendészet felügyelője vezette be a székesfőváros alvilágának rejtelmeibe –, Molnár Ferenc meg éjszakánként egyenesen nyomozókkal járt razziázni:

„Akkoriban sokszor csatlakoztam a rendőrséghez, mikor érdekesebb feladatokat végzett. A detektívfőnök majdnem minden éjjeli razziára magával vitt. Alaposan megismerkedtem akkor a város söpredékével, a rendőrség által szemmel tartott és állandóan zaklatott csavargó- és tolvajvilággal.”5

Borrow könyvének hatodik kötetében meg is találtam a Dr. Wakley halottkém életében feltűnő akasztott ember nevét. Arthur Thistlewoodnak hívták őt, sorstársai pedig „James Ings, John Thomas Brunt, Richard Tidd, William Davidson és mások” voltak. Csakhogy „for high-treason” – azaz felségárulásért végezték ki őket az Old Bailey6 üléstermének közelében, ugyanis Thistlewood volt a nevezetes Cato Streeti7 összeesküvés feje, tehát legkevésbé sem rablóvezér, hanem forradalmár vagy terrorista, nézőpontunk szerint. Mennyire félrevezető a gang kifejezés a Dictionary of National Biography lapjain.

A Dr. Wakley életében ijesztőmód feltűnő eset Borrow könyvének utolsó, hatodik kötetében szerepel, a kortárs bűnügyek között – ezt már a címlap is megígéri – hazánk ősi bűneitől egészen a jelenkori fertőig borzonghatja magát a nyájas olvasó! Mielőtt azonban fejlehajtva a régi ember halálának történetéhez járultam volna, illett megismernem életét.

Arthur Thistlewood 1770-ben született Lincoln8 városának közelében, s állítólag egy darabig ő is orvosnak tanult, mint Wakley úr. Mivel családja elég jómódú volt, apja tiszti rangot vásárolt számára, a fiú szolgált is a Nyugati-Indiákon, sőt később a francia seregben is. A Mrs. Virginia Woolf édesapja, Sir Leslie Stephen által szerkesztett DONB életrajzában, a britek e nemzeti alapvetésében itt egy jellemző mondat következik: „Mondják, elméjét Paine9 munkáinak olvasása zavarta meg, s amerikai, majd franciaországi utazásai még Robespierre bukása előtt.”10 Tehát a Dr. Wakley életrajzából megismert bandafőnök fiatalkori eltévelyedése a század egyik oly nevezetes világforradalmára iránti lelkesedésből fakadt, akit a legtöbb romantikus költő istenített – mára mind tananyagok.

Thistlewood 1794-ben utazott haza Angliába, pár évre beállt katonának, majd megnősült, fiatal felesége korai halála után azonban kettétört az ő élete is, elszegényedve Londonba utazott, ahol belépett a Spencean Societybe, egy Thomas Spence11 nevű utópista könyvárus társaságába. Bekerült a radikális forradalmárok közé, 1814-ben Párizsba is elutazott, hazatérése után – mint esetleges forradalom-importőrt – alapos megfigyelés alá vették a kormány ügynökei. Ő azonban nem bujkált, épp ellenkezőleg, hatalmas tömeggyűléseket hirdetett meg, ahol majd jó hangosan elmondja a fennállóról alkotott – és azt lesújtó – véleményét az érdeklődő tömegnek: „– Most hallgatózzatok!” Vadul hitt igazságában és meggyőző erejében, ezért, mivel rendszeresen eljárt lázítani a laktanyákba és őrszobákra is, úgy vélte, a forradalom szükségességéről meggyőzött, immár galambszelíd őrök majd kitárják a Tower kapuit a tömeg előtt. A hivatalt ismét időben értesítették a mindig és mindenütt jelenlévő informátorai, és jó előre felkészült az eshetőségekre, úgyhogy a tömeg csupán néhány fegyverműves boltját tudta kirámolni, aztán hamar szétszórták őket a katonák. A kabinet ijedelmében felfüggesztette a habeas corpust 1817. február 17-én, és díjat tűztek ki a felbujtók elfogásáért, mire azok jól elbújtak. A kormány ekkor, bár készséges besúgói révén erről is tudott, „még nem tette foganatba az elfogást”, csak majd május havában, mikor is a bősz lázadó éppen hajóra szállt a Temzén, hogy második nejével, Zsuzsival, egy dúsgazdag hentes és mészáros leányával, Amerikába utazzanak. A Tower kapui pedig ez alkalommal valóban megnyíltak előtte – láss csodát! Az év júniusában azonban bírái még szabadon bocsátották a forradalmárt – Not guilty. – mondták –, nincs kézzel fogható bizonyíték arra nézvést, hogy mi minden rémséget cselekedett volna, ha. Vannak azonban közöttünk javíthatatlan egyének is, a szabadon engedett Thistlewood már másnap reggel szervezkedésbe fogott, újraindultak a lázító gyűlések... és ez így ment, valóban az ítéletnapig. A hős ekkor már nyíltan a walesi herceg meggyilkolására buzdított, meg hogy szeptember 6-án, a Szent Bertalan-napi vásár éjjelén Smithfielden törjön ki felkelés, robbantsák fel a bankot, rabolják ki a postát és a fegyvertárakat. Mindezek persze kudarcba fúltak, mert az elöljáróságnak percnyi pontosságú értesülései voltak mindegyik tervről. Pár hónap múlva Thistlewood nem átallotta minősíthetetlen szavakkal visszakövetelni ama temzei hajón elkobzott kivándorló-cókmókját, majd párbajra hívta a minisztert! Erre már elítélték és jó időre hűvösre tették. 1718 júniusában levelet küldött az államtitkárnak, ebben alvási körülményeinek javítását kérvényezve leírta, hogy cellája 9 láb hosszú, 7 láb széles, alkalmanként két-három ember is fekszik egy ágyban, úgyhogy ő e körülmények közt egyáltalán, de egyáltalán nem tud aludni, és ez skandalum. Büntetése lejárta után azonnal újrakezdte a gyűléseket. Tizenhárom fős direktóriumot is létrehozott, ezekkel a lehető legvadabb terveket szőtték a forradalomra. Ám ekkorra már olyan idegfeszültségben éltek a sok besúgó, feljelentő és egyéb állami kémek miatt, hogy egymást is gyanúsítgatni kezdték, így végül Thistlewoodra is ráfogták, hogy ügynök. Mindezek mellett a kormánynak valóban napi jelentések álltak rendelkezésére. Ekkoriban a Parlament elleni fegyveres támadás terve volt napirenden, de ehhez kevesen voltak, úgyhogy 1819–20 telén inkább az egyik cabinet dinert választották célpontnak, ahol az összes állami vezetőt lemészárolják a dúsan megterített asztal mellett – Jó étvágyat Lord úr, még nyomja le az utolsó falatot.... Úgy tervezték, ezután jól megtámadják a bankokat, felgyújtják a középületeket, majd elfoglalják a Towert és a Mansion House-t, ahol felállítják az ideiglenes kormányt, melynek titkára Mr. Ings lesz. A hentes.

Ekkor jött III. György király halála 1820. január 29-én – az összeesküvők bólintottak: Ó, itt a kiváló alkalom. Február 21-én új székhelyre költözött a huszonegy (korabeli újságcikkek szerint harminc) fős titkos társaság. Gyűléseiket ettől fogva a Cato Streeten tartották, bombáikat, gránátjaikat, kézifegyvereiket is mind felcipelték egy istálló padlására. Február 23. szerda estére tervezték a támadást. A megbeszélt időpontban, este 8 óra 30 perckor fel is fegyverkeztek, hogy megrohanják Lord Harrowby főpecsétőr (Lord Privy Seal) házát a Grosvenor Square-en. Azért ők is jól értesültek lehettek, ezen az estén valóban egyszerre tudtak volna lecsapni az egész kabinetre, hiszen Lord Liverpool miniszterelnök, Lord Eldon lordkancellár, Lord Castlereagh külügyi államtitkár, Sir Robert Peel, George Canning, Mr. Vansittart és Lord Sidmouth voltak a meghívott vacsoravendégek.

– Lévén télidő, a városra már órák óta éji sötét borult – kezdjük Dickens stílusában...

„Az egyik összeesküvőnek az volt a feladata, hogy levágja Lord Castlereagh és Sydenham fejét, és mint trófeákat magával hozza őket egy zsákban. Csakhogy Thistlewood óvatlan volt, és egy Edwards nevű besúgónak is elmesélte a tervet, így a Bow Streeti rendőrbíróságon12 jó előre megtették a szükséges előkészületeket. Szoros megfigyelés alá vonták a Cato Streeti épületet a szemközti házból, készenlétbe helyezték az összes mozgósítható rendőrt, sőt a Coldstream Gárdát13 is, Clarence herceg fiának, Fitzclarence kapitánynak vezetésével. A Marlborough Streeti rendőrbírótól beszerezték a szükséges felhatalmazást, és Mr. Birnie vezetésével nyolc óra harminc és kilenc óra között az egész csapat kivonult. Szerencsétlenségükre a Gárda az utca másik felére ment, ezért a rendőrök erősítés nélkül érkeztek a Cato Streeti istállóhoz. Az öszszeesküvők odafent voltak a padláson állig felfegyverkezve, s mivel oda egy szál létra vezetett fel, egyszerre csupán egy támadó ellen kellett védekezniük. A rendőrök ennek ellenére belevágtak a (meglehetősen várostromszerű) támadásba. Ruthven haladt elöl, s felszólította az összeesküvőket a megadásra. Smithers, Ellis és Salmon rendőrök is szorosan a nyomában mentek, azonban a feljáratnál álló Thistlewood egy rendkívül hosszú karddal átszúrta Smitherst, aki szörnyethalt a helyszínen. Mivel pedig közben a többi összeesküvő folyamatosan pisztolyokkal és karabélyokkal lődözött fentről, a rendőröknek vissza kellett vonulniuk és megvárni a gárdát. Ekkor Thistlewood parancsára az összeesküvők eloltották a fényeket, s rettenetes lődözés kezdődött a sötétben, melynek során sok rendőr és gárdista megsebesült, köztük Fitzclarence kapitány is, kinek csak ügyes őrmestere mentette meg életét. Mr. Birnie végig a legnagyobb bátorsággal és önfeláldozással vezette a támadást. Mikor az összeesküvők látták, hogy semmi esélyük, egy jó előre odakészített kötélhágcsón többen elmenekültek az éj leple alatt. Közöttük volt Thistlewood is, ám Ings, Davidson és hét másik fogságba esett, ez utóbbit a John Streeten kapta el Ellis, kire az karabéllyal rálőtt, de elhibázta. A foglyokat egymáshoz bilincselve, katonai kísérettel a Bow Streetre vitték. Ott kihallgatta őket Mr. Birnie, a következő rend szerint. Először Ings, aztán James Wilson szabó, Richard Bradburn ács, James Gilchrist suszter, Charles Cooper cipőkészítő, John Monument suszter, John Shore ács, végül Davidson műasztalos. A helyszín úgy odakint, mint bent az összes beszámolók szerint rendkívüli volt: kint katonai őrszemek álltak, távol tartani a tömeget, bent meg a rabokon kívül egy csomó rendőr és katona zsúfolódott, köztük sok vérző sebesült. A rendőrbíróság épületével szemben felállítottak egy oszlopot, azon ’állították ki’ a Cato Streetről bizonyítékként elhozott fegyvereket, köztük egy csomó ijesztő kinézetű lándzsahegyet, amiket az összeesküvőknek már nem maradt idejük használatba venni. A foglyoknak nem volt valami rémséges kinézetük, kivéve Davidsont és Ingst, kit a riporter a következőképpen írt le:

’Ings egy őszülő bandita, alacsony zömök, úgy ötven-hatvan körüli, de a lehető legelszántabb megjelenésű. Vér borította kezeit, s ahogy ott állt a bíróság előtt, egyik nyomorult szövetségeséhez bilincselve, tüzes kis szemei villogva jártak körbe a nézőseregen, valóban rettentő kifejezéssel.’”14

Thistlewood tehát a sötétség leple alatt meglépett az összevisszaságban, s bár hollétét a legnagyobb lapokban kitűzött hatalmas, 1000 font15 vérdíj reményében hamar felfedte egy névtelen informátor jelentése, csak másnap reggel nyolckor fogták el a Moorfieldsi White Streeten. Így történt, hogy először nem őt, hanem Ingst, James Wilson szabót, Richard Bradburn ácsot, James Gilchrist cipőkészítőt, Charles Cooper csizmakészítőt, John Monument cipészt, John Shore ácsot és Davidson műbútorasztalost vezették bíráik elé.16 Ezek egyike, Charles Abbot úr később Tenterden első Lordjának címét kapta – tán jutalmul helytállásáért.

A tárgyalás során egyik társuk, John Monument suszter volt a vád fő tanúja – Emlékmű János. Készséges és hasznos közreműködésének hála, Thistlewoodot, a Davidson nevű feketét – „man of colour” –, ki tüzes beszédeiről volt nevezetes, Ings hentest, Tidd urat, a forradalmár cipészkollégát és egy Brunt nevűt akasztásra, felnégyelésre és lefejezésre, másik öt összeesküvőt pedig élethosszig tartó kényszermunkára ítéltek sebtiben. Thistlewoodot a négy másik összeesküvővel együtt akasztották fel a Newgate börtön17 előtt, az adósok kapujával szemben, 1820. május 1-jén – May day, Májusnapon. A testeknek a szabályok szerint fél óra hosszat kellett felakasztva lógniuk az összegyűlt hatalmas tömeg előtt, akkor egy maszkot viselő ember lépett az emelvényre, egyenként levágta a halottak fejét, és átnyújtotta őket egy segédnek, aki – mint London rendőrfőnökének levelezéséből kiderül, némi kialkudott készpénzért – a magasba emelte azokat, felmutatta a közönségnek, és hangosan, jól érthetően, bemutatta őket, mint valami bálon az újonnan érkező vendégeket. Volt is egy ilyesmi, akasztásra célzó kedves mondás: – Táncolsz te még a rendőrfőnök bálján, apám!

Ennek jegyében Thistlewood története szerepel a Newgate Calendar18 nevű népszerű bűneset-gyűjteményben is, mint tíz oldalnyi, jelképes záró darab. A bűnösöket az ítéletnek megfelelően valóban nyilvánosan lefejezték az akasztás után – felnégyelésük ezúttal elmaradt.

Thistlewood bátran, nyugodtan lépett az akasztófa alá, és utolsó mondatát is feljegyezték: „– Albion még a szolgaság láncaiban hever. Megbánás nélkül hagyom el. Egyetlen bánatom, hogy rabszolgák, gyávák és despoták színpada e föld.”

A fogoly nagyjából öt láb tíz inch magas volt, sápatag, sovány, sötéthajú, sötétszemű, és ívelt szemöldökű; karcsúnak volt mondható s katonás megjelenésűnek. Litografált arcképét a felkelésről írott és még az évben, 1820-ban megjelent könyv elejére illesztették.19

Egy szemtanú, bizonyos Mr. Raikes, valamivel később beszámolt az eseményekről Wellington hercegének, és mindezt beírta naplójába is:

„Ez volt az első kivégzés, mit valaha megnéztem, és, mondhatom, az utolsó is, abban biztos vagyok. Szép reggel volt, minden addiginál nagyobb tömeg gyűlt össze az Old Bailey előtt; a környékbeli háztetőkön is nézők zsúfolódtak, s amikor először pillantottunk ki a seriff szobájának ablakán, még nem volt más látnivaló, csupán az üres vesztőhely, körötte meg irdatlan óceánja az emberi fejeknek, melyek mind egy irányba néztek. Végre aztán az adósok ajtajától megindult a menet, a hat elítélt egyik a másik után, és sorban a vesztőhelyhez kötözték őket. Thistlewood jött először, oly sápadt volt, mint a halál, de egyetlen arcizma se rándult, csupán, amikor a kötelet nyakára tették, akkor azt mondta a mellette állónak: ’– Most már hamar megoldódik a nagy rejtély.’ Ings, a hentes, zaklatottnak látszott, mint ki alkoholt ivott, a tömeg felé kétszer-háromszor is ilyeneket kiabált, hogy: ‘– Szabadság mindörökké!’ – de ez nyilván csak tettetés lehetett, a körülállók szívét meglágyítani. Utolsóként jött a bús menetben egy piszkos kinézetű fekete ember, egyedül rajta látszott megrendülés, ajkai végig mozogtak, imát mormolt némán, magában. Ebben a pillanatban az egyik újságtól egy gentleman, ki a vesztőhely lábánál remek helyet harcolt ki magának, kezében tollal és papírlappal Thistlewoodhoz fordult, és így szólt: ’– Mr. Thistlewood, ha valamit el akarna mondani, én boldogan megörökítem azt, és közlöm a publikummal.’ A másik erre nem válaszolt, csak rápillantott némán. Ahogy az örökkévalóság felé közeledtek, egy jólöltözött ember egyszerre felpattant ülőhelyéről az egyik szemközti háztetőn, és zaklatott, elcsukló hangon ezt kiáltotta Thistlewood felé: ’– Áldjon meg az Isten! A Mindenható Isten áldjon!’ Thistlewood lassan, nagyon lassan arrafelé fordította a fejét, teste mozdulatlan maradt, aztán visszafordult, arca közben végig, változatlanul mozdulatlan maradt. Ekkor rájuk húzták a csuklyákat, a pottyantó lenyílt, és némi vonaglás után mindannyian megszűntek élni. A törvény előírta, hogy haláluk után testüktől el kell választani fejüket, és fel kell mutatni a nép felé, mint bűnösöket.20 A hóhér elfelejtett megfelelő szerszámot magával hozni, és elhűlve néztük a seriff ablakából, amint az egyik segéd a pohárszékről szed fel valami nagy kést, és azt használja a megszokott eszköz helyett.’ (...)

Az utókor e beszámolót néhány apró tökéletesítéssel, de megfelelőnek ítélte. Először is, nem hatan voltak az elítéltek, hanem csak öten, az említett vágóeszköz pedig nem valami alkalmatlan ácsszerszám volt, hanem egy olyasmi orvosi kés, amilyennel végtagokat szoktak amputálni.”21

Nos, abból az orvosi amputáló késből is eredhetett a gyanú. Thomas Wakley korabeli életrajzának lapjairól megtudhatjuk, miként tört e félelmetes mese az ifjú orvos életébe.

„Tekintélyes lakok álltak akkoriban az Argyll Streeten,22 keleti végének egyenesen Earl of Aberdeen városi háza kölcsönzött úrias hangulatot, s bár az utca egyéb lakói nem voltak ilyen gazdagok, a többség azért meglehetős jómódban élt. Az 5. szám egy tizenöt szobás épület volt, ez magában foglalt egy külön termet is, ott működött a rendelő. Mivel e ház a mai Maddox Street régebbi épületeinek korában épült, azok stílusát képzeljük el. Dupla ebédlő, dupla szalon, és féltucat hálószoba. Új tulajdonosa elegánsan rendezte be a házat. (...) Az ifjú orvos megtartotta régi pácienseit, sőt újakat is szerzett a közvetlen környékről és a Cityből, így amikor 1820 februárjában magával hozta feleségét, a sikeresnek ígérkező karrier reményében ezt a legszebb kilátásokkal tehette. 1820. február 5-én, szombati napon tartották az esküvőt a St. James templomban, a Piccadillyn. Másnap, 6-án a ’News’ értesítést közölt az eseményről, annak rendje és módja szerint, ám [félelmetes árnyékként] ugyanebben a számban adta hírül azt is, hogy meghalt az öreg kelekótya III. György király.

Az ifjú házas Wakley életénél tán még soha nem akadt drámaibb példája az ősi tapasztalatnak, hogy jelenünk boldogságát akár a következő pillanatban mint válthatja fel a káosz rettenete. Februárban jött fiatal feleségével új otthonukba. Házassága boldogságot és anyagi gyarapodást hozott, s ragyogóak voltak szakmai kilátásai. Tehetséges, jó megjelenésű, egészséges ifjú volt, ki szerelmét vehette feleségül; sikeres ember, akit szerettek barátai s tiszteltek mindazok, akikkel hivatása során kapcsolatba került. Hat hónap leforgása alatt összeomlott otthona, egészsége megrendült, praxisa szétesett, s végül mind közül a legsúlyosabb csapás, hitele is megrendült, hisz a körülötte szárnyra kapó álhírek éppoly gyorsak voltak, mint amilyen gonoszak.

1820. augusztus 26-a éjjelén ugyanis porig égett az Argyll Street 5. számú ház, és gyilkos merénylők támadták meg a boldogtalan tulajdonost. Az aznap éjjel történt rémségeket széltében tárgyalták később, s hogy a lehető legpontosabban tárjuk őket az olvasó elé, röviden el kell mesélnünk a Cato Streeti összeesküvésnek és a hírhedt Thistlewood kivégzésének történetét. A következőkben ezért bemutatjuk, miként számolt be az eseményekről a ’Morning Chronicle’ 1820. augusztus 28-i, hétfői száma. Nyilvánvalóan nagyrészt magától Wakleytől szerezték értesüléseiket.

’ISZONYÚ GYILKOSSÁGI KÍSÉRLET, RABLÁS, GYÚJTOGATÁS.

Tegnap hajnalban, úgy fél kettő körül, egy ismeretlen zörgetett be az Oxford Streetről nyíló Argyll Street 5. számú házába, Mr. Wakley doktor ajtaján. A szolgálók addigra már rég aludni tértek, Mr. W. pedig, mivel gyengélkedett, lakosztályában borogatta homlokát. Úgy, ahogy volt, bebugyolált fejjel ment hát ajtót nyitni, s a küszöbén egy ismeretlen, izgatott ember állt, aki azt hadarta, hogy a Wakley doktor úr öreg páciense küldte őt, a Bath Hotelből, a Basing Lane-ről, Mr. Ibbetson, és a segítségét kéri, és azonnal tessék jönni a doktor úrnak, mert a gazda súlyos betegségbe esett. Az alak ezután, mondván, hogy igen elfáradt a hosszú úton, kért egy pohár cidert, mire a doktor a lépcsőn lement a pincébe, hogy töltsön neki. Vélhető, hogy a gazember ezalatt felkészülhetett. Mikor a doktor ismét a folyosóra ért, már csak egy suhanást látott, s abban a pillanatban oly hatalmas csapást mértek a fejére, hogy összeesett. Valamiféle eszközzel üthették meg, aztán szúrást érzett, ahogy melléhez szorították a fegyvert, majd ismét megszúrták, a fegyver hegye áthatolt kabátgallérján, mellényén és sálán, s megsértette nyakát, ekkor egy vagy több személy olyan erős ütéseket mért rá, hogy súlyos zúzódások keletkeztek a hasán. E nyomorult helyzetében feküdt vagy háromnegyed óra hosszat, anélkül, hogy bármi segítsége érkezett volna, mikor is a lépcsőről előtörő hatalmas lángnyelvek és sűrű füst rázta fel kábulatából. Nagy nehezen feltápászkodott, hátra csúszott, és kimászott a szomszédban lakó Mr. Thompson házára nyíló tetőablakon. A szomszédban találtak rá később, vérbefagyva, félholtan hevert. Késlekedés nélkül az Argyll Streeti Mr. Parkerhez szállították, ahol Luke és Gates doktorok elsősegélyben részesítették, és bekötözték sebeit. Miközben Mr. W-t e házhoz vitték, egy lelketlen gazember ellopta zsebéből az óráját, de neki volt elég lélekjelenléte, elkapta a fickó grabancát, visszaszerezte tulajdonát, a tolvajt meg elfogták s bevitték az őrszobára. Miután átöltöztették, Mr. W-t az ágyába fektették, s ő még aznap reggel eret vágott magán. Ám, mivel félt, hogy feleségét, kit a közelmúltban vett nőül, a rettenetes eseményekkel nagyon megijeszthetik a tapintatlan hírvivők, hamarosan, még aznap reggel szedte magát, és útnak indult hozzá vidéki házukba, bármenynyire gyönge is volt még az egészsége. A tűz kitörésétől háromnegyed óra telt el, mire Mr. W képes volt fellármázni a cselédséget, és mindenki elmenekült. Egy lámpagyújtogató betörte az előszoba ablakait, erre akkora lángok törtek ki a házból, hogy a körben összegyűlt szomszédságot egy percre egészen bevilágította a fény. Hatalmas zavarodás keletkezett, a közeli házak lakói majdhogynem meztelenül futkosva kerestek menedéket mások távolabbi házaiban. Rövid időn belül gépek érkeztek, s nagycsomó vízzel igyekeztek megfékezni a tüzet, mely az egész környéket elpusztíthatta volna, s emberek is jöttek, kimenteni a bútorokat. Pár óra múlva Mr. Wakley háza összeomlott, és összes tulajdona – már amit nem loptak el közben – mind a lángok martaléka lett. Mivel értékeiket, nagy mennyiségű Guinea-t is, az egyik fenti lakosztályban tartották, felküldtek egy tűzoltót, nézzen utána, vajon ellopták-e ezeket, s így megtudják, vajon rablás volt-e a pusztítás oka, vagy gonosz indulat.

A misztikus eset nyomán számos vad feltételezés kapott szárnyra. Nem sokkal előbb Mr. Wakley fenyegető leveleket kapott, melyekben féltékenységre célozgatott egy számára ismeretlen személy, ‘egy barátja. Ennek kiléte örök titok maradt. A nap folyamán a környékről többen kérdezősködtek Mr. Wakley hogyléte felől, s azt a választ kapták, bár súlyosan megsebesült, felépülésére van remény.

Szerencsére Thompson és Hodgson urak szomszédos házaiban nem esett komoly kár, csak kissé bekormozódtak. A rémes eseményekről villámsebesen elterjedt híresztelések akkora érdeklődést keltettek, hogy egész tömeg gyűlt össze az utcán. Így történt, hogy amikor Mr. Tarrant, magisztrátus, kit Mr. Dyer küldött az eset kivizsgálására, Mr. Parker házánál Mr. W. szolgálói után érdeklődött, hogy kihallgassa őket, képtelen volt végrehajtani feladatát.

A Mr. Wakley sérüléseit vizsgáló orvosok úgy vélték, azok nem voltak oly súlyosak, hogy életét veszélyeztették volna, az a szerencsés körülmény menthette meg, hogy mielőtt ajtót nyitott, éppen bekötözte a fejét. Az ütést valami eszközzel mérték rá, gyilkos szándéktól vezérelve.

A merénylők kilétére semmiféle bizonyítékot nem találtak. Az események leírását hamar elküldték a rendőrségre és az Államtitkári Hivatalba, hogy kiadhassák a körözést. A nyomozók megkapták a szükséges információkat, joggal remélhetjük hát, hogy rövid időn belül a bíráik elé kerülnek a személyek, akik képesek voltak ilyen szörnyűségre.’”23

Mr. John Theodore Tussaud 1919 decemberében alapos könyvet adott ki családjukról és a dédi panoptikumának történetéről. Ebből természetesen nem maradhatott ki az egyik leghírhedtebb londoni összesküvés, a Cato Street Conspiration története sem. Innen tudtam meg a rémségek házának egyik különös büszkeségét. E könyv szerint ugyanis „Thistlewood és még páran a Spencean Societyből – mely lényegében a későbbi Bolshevisták prototypusának mondható” – gránátjaikkal fel akarták robbantani a közeli King Street Barakkokat is, ahol a gárdisták menzája volt, és épp ama étkezde helyén működött később Madame Tussaud londoni Panoptikuma. 24