„Egy lepke száll a csönd fölött“

In memoriam Makay Ida

Valahol fent. A napfény és a víz

magasságában. Dél felöl. Ahogy

megöleli egymást két hullám,

csillámlik a pillanat, összezárul

egy lepke hangtalan szárnya.

Valahol lent, ahol

a tóparton, a sűrű zöldben

megvillant fölöttem, megcsókoltam

összezárt hártyaszárnyát,

s a rögeszme és a melankólia pora

ajkamra égett.

Valahol újra meg újra, ahol

meg akarom fejteni,

mit ír a lepkék múló szárnya?

Mit ír az ég örök ércfalára?

S a vers arról szól, hogy

zuhanok, hullok szüntelen.

Valahol mindenütt, ahol

a mozdulatban ott sajog

egy csepp fájdalom, egy csepp

öröm, egy csepp örökkévalóság,

s a lepkeszárnyú délután

az alkonyati lángba hamvad.

Valahol sehol, ahol hat évig

egy rád csukódott, lüktető

kabinban („matrac-sírban”),

egyre mélyebbre a testbe, az űrbe.

El, el magadtól, el a tehetetlen

szemektől, szavaktól, szánalomtól.

Mígnem egy lepkerajjal nyomtalan

elsuhantál a végtelenbe.

Valahol mindörökké, ahol Ikarosz

a nap felé, Jeanne d’ Arc a máglyán,

megolvad a viasz, elég a test,

s egy lepke száll a csönd fölött,

száll, száll az elmerült időben.