– Ahogy visszagondolok, nem volt színjeles a tanulmányaink során, de aztán megtalálta magának a Statisztika című tárgyat, és nagyon kinőtte magát – meséli egykori évfolyamtársa Korinek Lászlóról. Az alatta járó évfolyamokból Seregélyesi János, az egyetemi lap, a Glosszátor szerkesztője arra emlékszik, hogy a fiatalember sokat dolgozott az iskola mellett: kezdetben fizikai munkával egészítette ki az otthonról kapott kevéske pénzt, később a Statisztika Tanszéken, Hoóz professzor mellett vállalt föladatokat. Minisztériumi munkatársai szigorúságot, következetességet, korrektséget emlegetnek vele kapcsolatban. És egy kis szelíd, erősen palástolt lázadást is:

– Nem volt igazán hivatalnok alkat, néha rosszul tűrte a kötöttségeket – teszi hozzá az elhangzottakhoz egyikük mosolyogva.

Korinek László akadémikus Ácson született, 1946. május 25-én. Édesapja, Korinek Dezső asztalosmester, édesanyja, Laboda Ida varrónő volt. Középiskolai tanulmányait a komáromi Jókai Mór Gimnáziumban végezte. 1964-ben érettségizett, majd egy esztendőn át földnyilvántartóként dolgozott az Állami Földmérési és Térképészeti Hivatal Komárom megyei bázisán. 1965-től előfelvételisként, az egyetem előtt akkoriban kötelező, tizenegy hónapos sorkatonai szolgálatát töltötte Kiskőrösön, majd a Pécsi Tudományegyetem Állam- és Jogtudományi Karára került, ahol 1971-ben doktorált. Alma materében akkortól gyakornok, 1973-tól tanársegéd, 1975-től adjunktus, 1984-től docens volt. 1996 óta egyetemi tanár. Időközben, az Antall-kormány megalakulása után dolgozott a Belügyminisztériumban, mint a rendészetért felelős helyettes államtitkár. 1991–93-ig a Rendészeti Hivatal elnöke volt. Azóta a Belügyi Szemle főszerkesztője. 1990-től nyolc éven át a Magyar Kolping Szövetség világi elnöki tisztét is betöltötte. 1996-tól a Német Szövetségi Köztársaság pécsi tiszteletbeli konzulja. 1997 és 2000 között a Pázmány Péter Katolikus Egyetem kriminológia tanszékének vezetője volt.

Ami tudományos előmenetelét illeti: 1984-ben lett kandidátus, 1996-ban került sor habilitációjára, 1998-ban védte meg nagydoktori disszertációját. 2007-ben választották meg a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagjának. Kutatási területe a bűnügyi statisztika, a viktimológia, a kriminológia empirikus módszereinek tanulmányozása és a bűnmegelőzés tudománya. A nyolcvanas években két évet töltött német nyelvterületű országok kutatóintézeteiben vendégkutatóként. Jó néhány szakkönyv, így például a Rejtett bűnözés, a Félelem a bűnözéstől, a Bűnözési elméletek, továbbá egyetemi tankönyvek, valamint több mint kétszáz publikáció szerzője, társszerzője. De írt könyvet Kolpinggal egy jobb Európába címmel is. Kitüntetései között egyebek mellett ott a Német Kriminológiai Társaság Beccaria-díja (1990), a Fényes Elek-díj (2002), a Magyar Köztársasági Érdemrend tisztikeresztje és középkeresztje (1996, illetve 2003). Több tudományos szervezet tagja, elnöke a Magyar Rendészettudományi Társaságnak, alelnöke a Magyar Kriminológiai Társaságnak és az MTA Gazdaság- és Jogtudományi Osztályának. Hobbija a műgyűjtés – mesélik, hogy szép kollekciója van például ikonokból – és jó pár éve a régészet is. A professzor nős, felesége Hámory Beáta közjegyző. Két gyermeke, Tamás (1971) és Beáta (1977), valamint négy és fél unokája van. Ugyanis, mint nemrég kiderült, jön az ötödik kis utód – ő is fiú lesz.

Korinek László hollétét elvileg nem lenne nehéz nyomon követnem, hisz fegyelmezett ember lévén elég kiszámítható életet él. Mégis, hosszabb idő telik el, mire telefonvégre kapom. Visszahív, anélkül, hogy tudná, ki lehetek. Pedig az ilyesfajta udvariasság eléggé kiveszőfélben van ma már… Előbb kicsit aggódik, hogy nem túl korai-e az időpont, amit megbeszélünk, aztán a német konzulátus pécsi, Megye utcai irodájába invitál. A keddi nap többnyire az itteni hivatalos teendők intézésével telik. Tudom, hogy az iroda berendezése javarészt saját tulajdona, így különös figyelemmel nézegetem a bútorokat. Hátha valamiféle következtetésre adnának lehetőséget, hátha valamit ki tudnék olvasni belőlük. De nem. A viszonylagos egyszerűséget, célszerűséget, jó ízlést és rendet látva csak a professzorról bennem és sokakban élő sztereotípiák erősödnek föl.

Sz. Koncz István: – A Pécsi Tudományegyetem internetes oldalán van egy bő felület az akadémikusok bemutatására. Az ön neve alatt olvasom, hogy német nyelvtudása középszintű. Itt valami nem vág egybe. Tudniillik magam is ezt szoktam beírni az önéletrajzomba. Egyikünk túlbecsüli önmagát, és félek, én vagyok az.

Korinek László: – A magyarázat egyszerű: csak a középfokról van papírom. Nem volt ugyanis különösebb okom rá, hogy többször adjak számot a tudásomról. A hetvenes években hoztak egy szabályt, hogy kizárólag az lehet adjunktus, akinek van középfokú nyelvvizsgája. A szükséges lépést megtettem, de nem erőltettem tovább a dolgot.

– Honnan jött a család történetébe a német kultúra?

– Dédapám második anyanyelve német volt.

– Róla olvashattam, hogy nem is tudott magyarul?

– Élete vége felé legalább a menyeivel és a vőivel tudott magyarul beszélni.

– Miért mondta, professzor úr, hogy a papa második anyanyelve volt a német?

– Mert Csehországban született, de Bécsben élt. Amikor Magyarországra jött, egy itteni sváb lányt vett el. Egymás között németül beszéltek. Egyébként úgy látszik, a mai Ausztria területén sem lehet túl ritka név a miénk, Bécsben például az ottani Alkotmánybíróság elnökét Franz Korineknek hívják. Nem vagyunk rokonok, ők egy generációval később kerültek Ausztriába, mint mi. Amúgy most azt a furcsa helyzetet éljük, hogy az osztrák és a magyar akadémiának is van Korinek nevű tagja, de a csehnek nincs.

– Van valami jelentése a névnek?

– Kétféle etimológiai magyarázatot ismerünk. Az egyik szerint magát a fűszert, a fűszernövényt jelöli, a másik szerint a gyökér szó kicsinyítőképzős változata volna.

– Hogyan került ez a gyökerecske Magyarországra?

– Bár a família legendáriuma nem taglalta, amennyire sejtem, elsődleges oka egy meghívás lehetett. A XIX. század utolsó harmadában a Monarchia nagyon életképes gazdasági egység volt. Ha valaki jó szakmával rendelkezett, úgyszólván indifferensnek tűnhetett számára, hogy éppen hol tevékenykedik. Dédapám, Korinek Alajos eladdig Bécsben működött mint kertész, de kapott egy ajánlatot, hogy jöjjön el egy magyar nagybirtokoshoz, és dolgozzék ott uradalmi kertészként. Kapva kapott az alkalmon, elfoglalta az állást, párt talált magának és családot alapított.

– Az anyai ágról mit tudhatunk?

– Édesanyám, ha élne még, nemrégiben lett volna kilencvenéves. Ugyanabban a faluban laktak, ahová apámék vetődtek annak idején, dédapám révén. Katolikusok voltak, mint apámék, bár a település inkább reformátusnak volt mondható.

– Ácsról van szó, ugye?

– Igen. A községből, illetve ma már inkább kisvárosból számos tehetséges ember keveredett ki. Élt ott például egy pap, aki győri egyházmegyei kanonokká emelkedett, de akadt, akiből jegyző lett. Mindkét nagyapám asztalos volt, amint apám is, tehát a felmenőim révén inkább az iparosokkal kerültem közvetlenebb kapcsolatba. Épp nemrégiben ötlött föl bennem: a hatvanas években volt egy olyan rendelkezés, hogy a középiskolások végezzenek heti egy nap fizikai munkát! Rövid epizód volt, azt a maoista felfogást tükrözte, hogy az értelmiségiek dolgozzanak! Így esett meg, hogy egy évig én is asztalosinas voltam.

– A helyszín a Jókai Mór Gimnázium volt, ugye?

– Komáromban, igen. Hanem, alighogy leérettségiztem, édesapám meghalt. Én pedig egy évet dolgoztam.

– Mivel foglalkozott?

– Az Állami Földmérési és Térképészeti Hivatal alkalmazottjaként a szülőfalum környékén lévő településeken kellett többedmagammal karbantartanom a kataszteri rendszereket. Ott jött a gondolat, hogy jogásznak kéne mennem. Érettségi után jelentkeztem én a szegedi bölcsészkarra, csakhogy nem vettek föl! Önálló gondolataim voltak ugyanis a vietnami háborúról. Tudniillik meggyőződésemmé vált, hogy észak segíti délt.

– Visszatekintve: így történhetett?

– Hát, persze! Kihegyezett bambusszal nem lehetett a B52-esek ellen harcolni. Szóval, jelentkeztem a jogra, és a sikeres felvételi után, az akkori szokás szerint, elvittek katonának. Azután megkezdődött számomra is a pécsi egyetem.

– Miért éppen a pécsi?

– Három jogi kar működött az országban. Szegedtől, talán érthetően, viszolyogtam, Budapest túl nagynak tűnt. Pécsen viszont még sosem jártam, gondoltam, megnézem magamnak. A szobatársaim között akadt Győr megyei, zalai, de még borsodi is.

– Ha már a szobatársait említette, professzor úr, arra kérem, tisztázzunk egy mendemondát! A fiatalabb évfolyamok hallgatói meséltek az ön 1968-as konfliktusáról. Még a kollégiumból is kicsapták.

– Igen, így történt.

– Mi volt ez pontosan?

– Szerencsétlen félreértés. A kollégiumi diákbizottsággal nem volt elégedett a társaság. Ráadásul jött az azóta mérföldkővé vált világbajnoki előkészületi futballmeccs, Marseille-ben, ahol nagyon kikaptunk a csehszlovákoktól. Nem néztem meg, olvastam, majd aludtam. Hanem egyszer csak fölvertek, mint jól ismert egyetemistát, hogy diákbizottsági ülést tartunk azonnal. Nem voltam tag, mégis fölkértek, hogy elnököljek. Ezt nem utasíthattam vissza. A hallgatók első dühükben kitöltötték a bosszújukat az aktuális diákbizottságon, és leváltották. A jegyzőkönyvet, mint elnök, értelemszerűen én írtam alá. A kari vezetés számára ez azt jelentette, hogy valamiféle forradalmár vagyok. Csak az ürügyre vártak, hogy kitehessenek, s ne lázíthassak tovább. Egy nagyon tekintélyes professzor figyelmeztetett is, hogy vigyázzak, mert vadásznak rám. Úgy látszik, mégsem voltam elég körültekintő. Az akkori szabály szerint a különneműek nem mehettek be egymás szobájába. Történt egyszer, hogy a menyasszonyomnál a küszöbön ácsorogtam, beszélgettünk. A tanár-igazgató meglátott. Javaslatára kicsaptak, hogy ne bujtogassam tovább a diákságot. Főleg amiatt volt kellemetlen, mert szegény özvegy édesanyámnak, aki két egyetemista fiát taníttatta, meg kellett magyaráznom, hogy tényleg ártatlan vagyok. Utóbb, amikor a szigorú professzorok tanártársaim lettek, bocsánatot kértek.

– Lépjünk is el eddig a pillanatig!

– 1971-ben doktoráltam, és bennmaradtam az egyetemen oktatóként, gyakornoki státuszban.

– Hogyan akadt rá épp a statisztikára? A tárgyra, a tanszékre?

– Kíváncsiságból meg szoktam kérdezni az embereket, hogy mi volt a fordulópont az életükben? Az enyémben egy logarléc hozta azt a bizonyos fordulatot. A számolások során, a gimnáziumban gyakran követtem el hibákat. A matematika szakos tanárnőnk, aki egyébként unokatestvérem volt, sokat korholt. Rászoktam, hogy logarléccel ellenőrizzem magam. Az egyetemen már az első félévben jött a statisztika, persze, elhoztam otthonról a „lőcsöt”. Hoóz professzornak meg is akadt rajta a szeme, gondolom, ilyesmivel a jogi karon nem gyakran találkozott. Az lett a hozadéka a dolognak, hogy fokozottan figyelt rám, és már első év után jelezte: tanszékfejlesztés várható, és ha úgy gondolom, ottmaradhatok.

– Voltaképpen mivel foglalkozott ez a tárgy?

– Mindenkinek kötelezően tanított általános statisztikát. Lényegében táblázatok készítését, alacsonyabb szintű elemzéseket, százalékszámítást, a viszonyszámok ismeretét foglalta magába. A jobbak trendeket számoltak, sztochasztikus összefüggéseket vizsgáltak. Emellett voltak szakstatisztikák. Mivel a főnököm a demográfiára szakosodott, a közigazgatási és az igazságügyi statisztika közül választhattam. Ez utóbbit kezdtem művelni. A hetvenes évek végén kezembe kerültek olyan, elsősorban német nyelvű szakkönyvek, amelyek a rejtett bűnözés kutatásával foglalkoztak. Elkövetkezett aztán 1980, amikor is kiírták az első OTKA pályázatot, amelyen sikerült is nyernem. Épp akkoriban járt itt egy német professzor, abból az intézetből, ahol aztán később rendszeresen vendégeskedtem. Előadásokat tartott, elbeszélgettünk, és miután hazautazott, küldött egy ösztöndíjmeghívást, ami egybeesett egy ottani nagyszabású vizsgálat előkészítésével. Fölajánlották, hogy vegyek részt ebben a német-amerikai vizsgálatban, terjesszük ki Magyarországra is! Meglepő eredmények születtek…

– …és emlékezetes botrány tört ki. Tulajdonképpen miért?

– Szent igaz, volt néhány álmatlan éjszakám. Az eredmények ugyanis merőben szokatlan képet festettek a hazai bűnözésről és a rendvédelmi szervek munkájáról.

– Megint úgy járt, mint a vietnami helyzet egyéni megítélésénél?

– Majdhogynem. Kiderült tudniillik, hogy a lakosság nagyon sok jogsértést nem jelent. Alapvető okként a válaszadók az alacsony kárértéket jelölték meg, de második-harmadik helyen az állt, hogy nincsenek jóban a rendőrséggel. Nem szívesen kerülnek kapcsolatba az egyenruhásokkal, idegenkednek tőlük. Ráadásul bebizonyosodott, hogy a rendőrök nagyon sok ügyet elsikkasztanak. Éspedig úgy, hogy azokat, amelyekben a felderítés valószínűsége kicsi, be sem engedik a rendszerbe.

– Hogyan?

– Szelektálnak. Például lebeszélik a feljelentőt. Ugyanis a felderítetlen ügyek rontják a statisztikákat, a felderítési arányszámokat, összességében: a testület megítélését.

– A kutatás hogy derített erre fényt?

– A rejtett bűnözés vizsgálata úgy zajlott, hogy felsoroltunk tízegynéhány jogsértést, például megkérdeztük: követtek-e el ön ellen lopást úgy, hogy nem tett feljelentést? A negyvennyolc oldalas kérdéssor végén aztán volt egy lap, amely arra szolgált, hogy ki-ki leírhassa mindazt, amit az addigi oldalak nem érintettek. Nagyon sokan jelezték, hogy akartak feljelentést tenni, csak a rendőr azt mondta, nem érdemes. Ezek a szavak, mondatok többféle variációban fölbukkantak. Amikor mindezt, hozzáteszem, abban a folyóiratban, amelynek most főszerkesztője vagyok, publikáltam, a főszerkesztő úgy értékelte a munkámat, hogy rossz színben tüntettem föl a Magyar Népköztársaságot. A világban így olyan kép alakulhat ki rólunk, hogy vadkeleti viszonyok uralkodnak, és emiatt elmaradoznak majd a turisták.

– A konfliktus hogy csengett le végül?

– Kétfordulós vitára került sor. Az elvtársi megállapításra, miszerint befeketítem Magyarországot, szakmai érvekkel válaszoltam. Kértem az illetőt, számoljon utána az általam leírtaknak. Rövid ideig úgy tűnt, talán nyugvópontra jut az ügy, de a főszerkesztő nem adta föl a harcot. Kezdeményezte egy, általam csak vérbíróságnak hívott testület öszszehívását, és javasolta, hogy fosszanak meg kandidátusi címemtől. A fölkért szaktekintélyek azonban nem vállalták a közreműködést. Erre föl a Jogtudományi Közlönyben nekem rontott újra egy, a méltatlan vádakat ismét tartalmazó cikkel. Na, arra már elég mérgesen reagáltam. Csak a feleségem tartott vissza attól, hogy néhány egészen gonosz mondatot is benne hagyjak a válaszomban.

– Például?

– Módszertanilag bizonyítottam, hogy teljes képtelenség, amit állít, és a bizonyítás mögé odaszúrtam: nehéz úgy párbajozni valakivel, hogy közben vívóleckéket kell adni. A feleségem figyelmeztetésére ezt például kihúztam. A riposztom mégis hatásos lehetett, mert a további támadások elmaradtak. Annyi hozadéka volt az ügynek, hogy a nevem ismertté vált. Persze, nem akartam krakéler lenni, és így nevet szerezni magamnak, de a sajtóvita sokak figyelmét ráirányította az általam végzett kutatásra. Amikor jött a rendszerváltás, és keresték az új kormány tisztségviselőit, fölhívott Györgyi Kálmán, a későbbi legfőbb ügyész, hogy Horváth Balázs belügyminiszter-jelölt megkeresésére számíthatok. Mint kiderült, olyan helyettes államtitkárt igyekeztek találni, aki valamit konyított a rendőrséghez, de nem volt párttag. Ebben a halmazban talán csak egyedül voltam. Igent mondtam, de ne tagadjuk: valószínűleg rossz hivatalnoknak számítottam.

– Érdekes, ezt a kollégái is megerősítették.

– Szenvedtem. A hivatalnok akkor végzi jól a munkáját, ha a legalsó szintről indulva végigjárja a szamárlétrát, és abban a rendszerben szocializálódik, ahol utóbb vezetővé emelik. Magam úgy képzeltem el, illetve másutt úgy gyakoroltam a döntési folyamatot, hogy amikor szembe kerültem egy problémával, beültem egy könyvtárba, kikértem, áttanulmányoztam a hozzáférhető szakirodalmat, és kialakítottam az álláspontomat. A rendészetnél ez nem adatott meg, hisz hetvenezer ember várt gyors döntéseket. Ha hibásan is, de többnyire sürgősen kellett határozni, a lehető legnehezebb kérdésekben.

– Mondana erre is példát?

– Fölvertek egy éjszaka, hogy ismét itt áll ötven bosnyák asszony a határon, beengedhetjük-e őket? Tudtam, hogy Boross Péter megtiltotta, tudtam, hogy utóbb komoly fejmosást kapok, de ismertem az állapotokat. Emberiességi okok miatt úgy határoztam tehát, hogy minden tiltás ellenére jöjjön be az az ötven asszony! Nem volt egyszerű időszak. A délszláv háború mellett volt benne taxisblokád satöbbi. Időközben átestem a harmadik gerincműtétemen, és kérésemre Boross Péter kinevezett a Belügyi Szemle épp üresen álló főszerkesztői székébe. Örömmel vállaltam, és lassan húsz éve végzem ezt a munkát.

– Az imént megbeszélt problémával, ami a kutatás során derült ki, mennyire kellett szembesülnie, amikor a helyettes államtitkári székbe került?

– Egy kicsit talán tudtam használni. Most már nem számít államtitoknak: a bűnözés kiugró emelkedése, ami a szolgálati időm alatt megmutatkozott, részben annak volt következménye, hogy a szelekciós módszer nem működött tovább. Ez nem csak az én érdemem, hanem a rendőrségnél tapasztalható elbizonytalanodás hozadéka is volt. A vezetők nem tudták, hogy nem következik-e politikai tisztogatás. Ezért úgy határoztak, hogy minden ügyet fölvesznek.

– Vajon most mi a helyzet a szelekciós módszerrel?

– A kilencvenes évek közepétől újra működik. Sajnos, elég sok negatív példát tudok mondani. Mindez nem abszolút mértékben rossz, de olyan tényező, amellyel számolni kell. A rendőrség teljesítőképessége véges. Naná, hogy nem foglalkoznak az apró-cseprő ügyekkel, a biciklitolvajokkal, hanem azokat az eseteket próbálják felgöngyölíteni, amelyek felé a közvélemény a legnagyobb érdeklődéssel fordul, és ahol a legnagyobbak az elvárások.

– Térjünk vissza a mából a tudományos pályafutásához, professzor úr! Miből írta a kandidatúráját, amelyet végül nem vett el öntől a vésztörvényszék?

– Épp a rejtett bűnözésből. A nagydoktori pedig a bűnözési félelemről szólt. Sokakkal megesik, hogy a nagydoktori után leállnak. Nem mintha annyira szorgalmas lennék, de igyekeztem elkerülni ezt a csapdát. A januárjaim viszonylag üresek voltak, és egy idő után az év első hónapjában mindig visszatértem a németországi kutatóintézetbe. Szisztematikusan dolgozni kezdtem egy nagy könyvön. Magyarországon a kriminológia ugyanis nem egészen világszínvonalú, hogy finoman fogalmazzak. A tizenegynéhányunk által közösen írt tankönyvről is úgy éreztem, nem az igazi.

– Mi volt vele a probléma?

– A kriminológia gyorsan fejlődő tudományág, és világméretű irodalma úgyszólván követhetetlen. Ráadásul egy sokszerzős könyv egyenetlen is. Belefogtam tehát egy tizenhárom éven át tartó munkába. Még ennél is hosszabb időre terveztem a folyamatot, ám tavalyelőtt kiderült, hogy nagybeteg vagyok. Rákot diagnosztizáltak nálam. Fölsejlett bennem, hogy nem lesz időm a teljes terjedelmet megírni. Tehát egy kicsit összecsaptam, de így is ezerötszáz oldal lett. Csak az irodalomjegyzék száz oldal. Nagyon sok munka van benne. Tavaly jelent meg, de még dolgozni kellene rajta.

– A kriminológia felé a kutatások fordították?

– Azt hiszem, igen. Frusztrált statisztikaoktató voltam. Láttam, hogy a joghallgatók nem szeretik a tárgyat, és bármivel próbálkozom, nem tudom közelebb vinni hozzájuk. Bár ezért nem járna dicséret, pár éve éppen én javasoltam a kari tanácsban, hogy szüntessük meg a statisztika oktatását.

– Meg is szűnt?

– Meg bizony.

– Helyette kriminológia tanszéket alapított a Pázmány Péter Tudományegyetemen.

– Három vagy négy éven keresztül csináltam is. Ott más gondokkal szembesültem. Templomba járó embernek mondom magam, de csak az Isten házában vagyok vallásos. Az egyetemi oktatásban semmi jelentősége sincs, hogy ki hívő, és ki nem az. Amikor némelyek igyekeztek nyomást gyakorolni rám, hogy tekintsek el ettől vagy attól a döntésemtől, mégpedig azért, mert az illető, akivel kapcsolatban a döntést hoztam, rendes, katolikus gyerek, elegem lett. Levontam a következtetéseket, és a pozíciómat föladtam. Majd fölkérésre Pécsett is létrehoztam az említett tanszéket.

– Olvasom, hogy szívesen is oktatja a kriminológiát.

– Igen, tudja, ez egy érdekes tárgy. A bűnnel nagyon ambivalens a viszonyunk. Nézzük a krimit, majd amikor vége, kicsoszogunk, és ellenőrizzük, hogy tényleg kettőre zártuk-e az ajtót. Tehát félünk is a bűntől, és érdekel is bennünket. Talán mert benne foglaltatik minden emberi tulajdonság. Ha fellapozza az Ószövetséget, látja, hogy évezredek óta semmi újat nem tudtunk kitalálni a rosszat illetően. Mágikus hatással van a tárgy a diákokra! Rengeteg példát említek nekik. Az államtitkári munkám során sok mindent tapasztaltam, és néha a konzulátusi munka is segítségemre siet, különös esetekkel. Persze, ha valaki kalapács, akkor mindent szegnek lát.

Azt igyekszem nyomatékosítani, hogy az emberek nem jók és nem rosszak, hanem van bennünk ebből is és abból is. Tehát amikor be akarom bizonyítani a diákoknak, hogy mindannyian követünk el jogsértéseket, megkérem, tegye föl a kezét, aki még sohasem utazott jegy nélkül közforgalmi járművön. Vagy aki nem puskázott. Mondhatom, nincsenek kézerdők.

– Hadd osszam meg önnel egy veronai élményemet, professzor úr! A nyáron, az Adige partján, egy parkban sétálva egyszer csak elém került egy másfélszeres életnagyságú Lombroso szobor. Koszorúk, virágok, olasz nemzetiszín szalagok borították a talapzatot. Azt hittem, Lombroso elméletén rég túljutott a világ. Ennyire tévednék?

– Nem alaptalanul becsülik őt az itáliaiak. Katonaember volt, bátor férfi, a risorgimento orvosa. Olvasta Darwintól A fajok eredetét, és magáévá tette azt a XIX. század közepén oly divatos vélekedést, hogy az ember korlátlanul mindent megismerhet. Amikor kinevezték a torinói börtön orvosává, úgy járt-kelt az elítéltek között, hogy igyekezett rájönni: a bent lévők miért mások, mint a falakon kívül élők? A saját leírása szerint egy ködös novemberi napon, amikor fölboncolta az előző nap meghalt rablógyilkost, a koponyatető levétele után azt vette észre, hogy az agyi barázdák eltérnek a megszokottól. Eszébe jutott, hogy hasonlókat akkor látott, amikor majmokat boncolt. Arra a következtetésre jutott, hogy a bűnöző visszamaradt ősember, itt él közöttünk, de érzelmi reakciói megragadtak a több tízezer évvel ezelőtti szinten. Figyelni kezdte az eltérő testi jegyeket is, és igyekezett fölismerni az emberekben a potenciális bűnözőt. Ez természetesen tévút volt, de Lombroso vitathatatlan érdeme, hogy antropológiai jegyeket empirikusan igyekezett kutatni. Tehát a pozitivista iskola olasz változatának megalapítóját tiszteljük benne.

– Vagyis, hogy az olaszoknál maradjunk, és a néhai színészt, rendezőt, Vittorio de Sicát idézzük: lehetnénk gyilkosok is meg áldozatok is?

– Pontosan. Például, ha egy kocsmában két kompromisszumképtelen ember, aki, mondjuk, ivott is, egymásnak esik, csak a véletlen dönti el, hogy kit visz el a mentő és kit a rendőr. Tehát a helyzet a fontos, és az, hogy milyen emberek találkoznak. Ebben a kocsmában két nehéz természetű ember van rosszkor, rossz helyen, ráadásul egymással szemben.

– Mit tehet a bűnmegelőzés tudománya?

– Nézze, most, hogy remélem, kilábalok a betegségből lassan, már projektekben gondolkodom. Kriminológusként nem nyugodt a lelkiismeretem, mert látom, hogy egyre nagyobb az az érintkezési felület, ahol a roma és nem roma lakosság között konfliktus ébred. Vajon mi a bűnmegelőzés legelső fázisa, ahol be lehet avatkozni? Tudni kell, hogy az elém kerülő bűnesetekben a roma származású elkövetők többnyire reménytelennek érzik az életüket, és visszafordíthatatlanul elrontott karrier után állnak. A börtön kevés kivétellel nem változtatja meg őket. Ha azt a pontot keressük, ahol félresiklottak, elmehetünk egészen hatéves korukig. Amikor az unokám meg egy roma kisgyerek padszomszédok lesznek az első osztályban, a tanítónő, aki középosztálybeli értékeket kér számon, az unokámat dicsérni, a roma kisfiút korholni fogja. Csináld meg a leckédet, ne izegj-mozogj! Ettől persze a gyermek rosszul fogja érezni magát, ha csak teheti, otthon marad, és szép lassan iskolakerülővé válik. Tudjuk, milyen sors vár rá: megbuktatják, nem végzi el a nyolc osztályt, nem lesz belőle szakmunkás, kényszerből végzi majd rosszul fizetett, nem túl attraktív feladatát, idővel munkanélküli lesz, és esetleg bűnözésre adja a fejét. Mi a teendő? Kerül, amibe kerül, minden roma gyermeket óvodába kell járatni! De nem azokba az óvodákba, amiket mi szoktunk meg! Olyan intézményeket kell életre hívni, ahol roma óvodapedagógusok tanítanak. Akik jobban értik a hozzájuk kerülő gyerekek problémáját. A roma gyerekek ugyanis korlátozás nélkül nőnek fel, anyjuknak a sok kicsi mellett nincs ideje integrálni az utódait abba a rendszerbe, amely a munka világába vezet. Elképzelésem szerint tehát az oktatás eszközét használnánk föl a bűnmegelőzésben.

– Hol tart most az ügy?

– Készítettem az Akadémia elnökének egy beadványt, amelyben vázoltam egy programot. El kell indulni az USA-ba, tanulmányozni kell az afroamerikaiak és az angolszász lakosság együttélését, el kell utazni Angliába, ahol a bevándorlók, például a pakisztániak integrálódását kell megfigyelni satöbbi. Össze kell gyűjteni azokat a lányokat, akiket óvodapedagógusnak, védőnőnek, szociális munkásnak képezünk ki. Létre kell tehát hozni azt a csoportot, amelyik hitelesen tudja közvetíteni a társadalom szempontjából fontos értékeket. Úgyhogy, ilyeneken gondolkozom.

– Váltsunk témát: hogyan lesz valaki német konzullá, professzor úr?

– Dél-Dunántúlon nagyon sok német élt, és él most is. A rendszerváltás előtt már keresték a kapcsolatot az akkori Nyugat-Németországgal. A kilencvenes évek elején végül Pécsett három diplomatával főkonzulátus létesült, hogy az itteniek identitását erősítse, segítsen a kapcsolatépítésben és így tovább. Igen ám, de időközben a Szovjetunió szétesett, Eurázsiában sok utódállam keletkezett. Attól fogva luxusnak tűnt, hogy egy olyan országban, ahol nagykövetség működik, főkonzulátus is létezzék, miközben máshová alig jut ember és pénz. Így került sor az itteniek leépítésére és a tiszteletbeli konzulátus életre hívására. A felkérést magam a német nagykövettől kaptam. Társadalmi munkában dolgozom, a kolléganőmet a berlini Külügyminisztérium fizeti.

– És a Kolping? Amelyről könyvet írt, és amelynek egyik hazai atyját tiszteljük önben?

– 1989-ben egy pap barátomnak elmondtam, hogy mit kellene másképpen tennünk a bűnmegelőzésben. Hogy tudniillik a fiatalokkal kellene jobban foglalkozni. Akkor még úgy láttam, vagy úgy akartam látni, hogy talán a katolikus egyház hiteles. Nos, ez a barátom hívta föl a figyelmemet egy mozgalomra. Az Ágoston téri plébánián működött a csapat, eljárogattam hozzájuk. Miután a csoportot pártfogoló augsburgi egyházmegye Kolping szövetségének tagjai alaposabban megismertek bennünket, fölkértek, hogy legyek a német szabvány szerint létrejövő első hazai egyesület elnöke. Egy évre rá már hét egyesület működött az országban. Akkor megint jöttek a németek, hogy lennék talán az országos egyesület elnöke is. Két cikluson keresztül végeztem ezt a munkát.

– Miért lett vége?

– Belefáradtam. Kezdett a dolog nagyon-nagyon megcsontosodni. Sokkal liberálisabb vagyok, hívőként is, mint amit a háború előtti, a két háború közötti ős-konzervatív stílus megkövetelne.

– Sok konfliktusa volt?

– Igen, elsősorban papokkal. Világi elnökként működtem, pap elnöktársam pedig elég nehéz természetű ember volt. Ettől függetlenül, talán az életművemhez tartozik, hogy a kilencvenes évek végén, Hévíz mellett, Alsópáhokon létrejött egy négyszáz ágyas üdülőcentrum. Hárommilliárd forintba került. A pénz jelentős részét Németországból szedtük, vagy talán nem szerénytelenség így fogalmazni: szedtem össze. Jó látni, hogy működik.

– Mely gondjai publikusak az egyházzal kapcsolatban?

– A katolikus egyház mai berendezkedését a kora középkorban hozták létre, egy olyan világban, amikor írástudatlan, műveletlen jobbágyokat kellett vezetni. Ma ez a modell működésképtelen. A magasan képzett értelmiségiek nehezen tűrik a monarchikus felépítést, miközben a hétköznapjaik demokratikus rendszerben telnek. Amit a protestánsok már ötszáz éve meg mertek lépni, nálunk nem megy. Túlhaladottnak érzem a cölibátus intézményét, átértékelésre szorulna a nők szerepe. Lépéskényszerben vagyunk, és ha nem teszünk valamit, nagyon szűk körre zsugorodik a katolikus hívők száma Magyarországon, de Európában is. Tessék megnézni a muszlim világot! Csupa fiatal férfi imádkozik százezres tömegekben akár. Nálunk pedig szép korú hölgyekkel, idős asszonyokkal vannak tele… Tele? Néhányan lézengenek csak, még ünnepek idején is, a templomokban. Kriminológusként elsőnek a gyóntatószéket szüntetném meg. Abban a közegben egy esetlegesen odakeveredő, sajátos ösztönéletű pap a bizonytalan identitású gyerekekből olyan dolgokat is előhívhat, amelyre nincs szükség. Nem vagyok benne biztos, hogy a gyóntatószék intimitása erre a világra való. Ismerek olyan vezető katolikus értelmiségieket, akik bár hívők és templomjáró emberek, már rég nem gyónnak.

– Értem, köszönöm. A konzulátus berendezését nézegetve lettem figyelmes egy szép, régi ládára. Ezt honnan szerezte, professzor úr?

– Tavaly ősszel került elő a pécsi vásárban. Johann Henrich Kaufmann 1745-ben, még Németországban készíttette. Ő lehetett az első telepesek egyike. De a kabátunk mellett lóg egy ezüstpénzekből kirakott mellény, ugyanebből a korból. Az első könyvem árából vettem Dél-Baranyában egy 1913-ban épült vasútállomást, amit víkendházzá alakítottam. A világ végén, egy szőlőhegy lábánál, idilli környezetben áll. Néhány éve a közelében, egy szántáson vágtunk át a feleségemmel. Látom ám, hogy a barázdák között ott hever egy kőbalta. Később tudatosan néztem körül, és két faluval odébb egy római villát találtam, pénzekkel. Természetesen mindkét helyszínre kihívtam a régészeket.

– Hallom, hogy most már valóságos kőbalta-gyűjteménye van.

– Igen, amit egy tavaly kötött örökösödési szerződéssel, minden hasonló tárgyammal együtt, a Nemzeti Múzeumra hagyok. Gyerekkorom óta gyűjtöttem valamit. Az említett vasútállomás úgy néz ki, hogy minden szobáját, várótermét, irodáját más-más stílusban rendeztük be. Szép tárgyak láthatók ott, amíg el nem viszik őket persze. Bár elég jó biztonsági berendezések működnek, az ördög sohasem alszik – ezt egy kriminológus tudja.

– Csak nem tapasztalatból beszél?

– De. Alig, hogy birtokba kerültünk, betörtek. Viszont kézre került a delikvens, én pedig kipróbáltam az akkori idők egyik legújabb módszerét, a tettes és az áldozat kiegyezését. Hogy az áldozat ne féljen a tettesétől, illetve, ha az kiszabadul a börtönből, ne álljon bosszút. Amikor meglett az elkövető, a siklósi fogdába vitték. Odautaztam, és megkértem a rendőrkapitányt, hogy hozzák föl, szeretnék vele beszélgetni. Arra voltam kíváncsi, milyen ember, milyen az életútja, miért engem választott? Szerencsétlen, annyira zavarban volt, hogy borzasztó. Bennem pedig az a benyomás alakult ki, hogy nem egy megátalkodott bűnözőről van szó, hanem egy szánni való emberről, aki a végén még bocsánatot is kért.

– A vasútállomásról jut eszembe, megvan még az a szokása, professzor úr, hogy téli hétvégeken megtölti ott a madáretetőt?

– Hogyne, elengedhetetlen. És amennyire az én koromban lehetséges, igyekszem karbantartani magam. Gyalogolok a Mecsekben, egy társasággal viszonylag rendszeresen szaunázom, ha Budapesten vagyok, elmegyek az uszodába, Pécsett pedig lejárok minden reggel egy edzőterembe. Persze, én vagyok a legöregebb. De az ember szervezete ilyenkor endorfint termel, és utána jóleső érzés, hogy megint legyőztem a lustaságomat. Habsburg Ottót egyszer megkérdeztem, amikor már az aznapi harmadik előadásán volt túl, hogy miért csinálja. Ezt válaszolta: – Nézze, Korinek, az élet olyan, mint a biciklizés. Ha nem tekerünk, felbukfencezünk… Talán én is ezért hajtok. Talán engem is ez hajt.