G. István László költészete meditatív költészet, mélyről jön és magasba tör: „várod, hogy összefogja / legfölül egy kocka jég, a végtelen”. A szemlélődő jelleg itt korántsem jelent anyagtalanságot, világ feletti lebegést. Éles valóságvillanások hasítanak belénk itt is, ott is, életünk, életben-létünk, halálban-létünk a tét mindannyiszor: „Elkopnak a tárgyak, ujjad nyomát / magukba szívják, érintetlenek, / helyettük élsz, hogy benned éljenek, / s helyetted élnek, úgy kopnak tovább, // lassan, ahogy levélre vár az ág / (halál koptat belőle életet), / s hogy megkezdődött vagy már vége lett, / eldönthetetlenül fénylik a láng”. G. István László költészete lakott ház, belépés nem nagyestélyiben, hiszen járnak-kelnek itt gyöngyhalászok, osztják asszonyok, Burger King-beli konzumhősök, mitológiai alakok, „algák és angyalok”. Az utóbbi idézet nagyon is jellemző verscím: a két szó „hanganyaga“ részben azonos, ám lelhetünk-e egymástól távolibb, lényegét, anyagtalanságát tekintve mégis közelibb két lényt a világegyetemben? G. István László költészetének hátterében anyanyelvi szinten beidegzett jambus lüktet, ám ez a „zenei hangfürdő” sosem afféle danolászás, öncélú csingilingizés az értelem rovására – nem, itt a léptek ritmusának, lombritmusnak, vérritmusnak közös világnyelvéről van szó. Bárhol hallgatunk bele ebbe a muzsikába (például: „és hangja sincs, lifeg, galambtetem”), a sorsok, létezések lüktetése visszhangosan folytatódik bennünk („tetem-tetem, tetem-tetem”).

 

Lackfi János: – Verseidben nem egyszer fokozott jelentősége van a látványnak, élesen felvillantod a világ és benne persze önmagunk elhasználódásának, elkopásának apró jeleit: „Reggelre ennyi marad / utánunk, koszcsík a kádon, rúzsnyomok / a csempén, nézésedbe is, mintha vízkő / vegyülne”. Más helyütt ezt olvassuk a tolladból: „Volt valami valcer, felejtészene, / az elefántcsont billentyűkön siklott a kezed, / nekem most néznem kellene”. Jóllehet a vers inkább a szerelemről, semmint a líra keletkezéséről szól, bárkiben felvetődhet a kérdés, valóban „kell-e” a költőnek „bérbe” néznie, azaz másféle figyelemmel szükséges-e mozognia ahhoz, hogy rögzíthesse például a rád jellemzó frappáns és jellemző valóságrészleteket, „tűburokból kibújt” vadgesztenye-koponyájú verőembereket, „dezodorhangszínt”, „alma alakú nagyujjkörmöket”, „vénákkal huzalozott kezet” és egyebeket? Vagy mindezt köznapi ember is észreveheti, köznapi szemmel? Nincs különbség, szakmai többlet?

G. István László: – Nehéz erre az egyébként jó és mindenki fejében megfogalmazódó kérdésre valami elfogadhatót úgy válaszolni, hogy ne a költőről előfeltételezett sztereotípiákból induljunk ki. Mert egyfelől, igen: ha nem írok is, írok, ha járok-kelek, vagy alszom is, mindig nyitottan várok arra, hogy bármiféle észlelet az agyam limbikus rendszerébe érjen. Másfelől pedig nincsen bennem semmi gyűjtőszenvedély, nem állok lesben, nem vagyok az észleletek vadásza. Szemlélődésem tudattalan. S ha most reflektálok erre a tudattalan működésre, akkor az a paradox helyzet áll elő, hogy bújócskázom önmagammal. Mert egyrészt nem szeretném tudni, hogy mit cselekszem – valamiért nem tesz jót nekem, ha ezt a „szemlélődés-dolgot“ utólag túlságosan élesen exponálom, másrészt nem akarok a kérdés alól kibújni sem. Elvégre felnőtt ember csak tudja, hogy élete nagy részében mit csinál! Inkább úgy fogalmaznék, hogy a készenlét, a szemlélődés nem speciális állapot, hanem alapüzemmód. De nem annyira egy „versbe kívánkozó észlelet bepottyanására“ várok, hanem eleve, kivétel nélkül minden észlelet (a legjellegtelenebb is) a verssé válás lehetőségét is felkínálja. Vagyis nincs kitüntetett, önértékénél fogva versbe kivánkozó akármicsoda, hanem az összes tapasztalat igazából lehetőség (még a legszemetebbje is), amit vagy el tud fogadni valami bennem, és verscsírázásnak indulhat, vagy nem. Miféle ez a szemlélődés? Semmi külső jele nincs. Sajnos, meglehetősen arctalan valami. Kicsit mintha nem ott lennék, ahol vagyok. Kicsit mintha feloldódnék abban, ami körülvesz. És ebben semmi költői nincs. Keats mondja, hogy a költők a világ legköltőietlenebb lényei, mert kivétel nélkül minden költőibb náluk – ezért képes rajtuk keresztül észrevenni a nyelv azt, ami költészetté lehet.

– „Mint aki előre kibérelt magának / egy életet”, ez is egy remek G. István László-idézet, de persze nem feltétlenül a költő, inkább az átlagember magánéletéről, fásultságáról, lelki szellemi „eladósodottságáról” beszél. A költőről persze a romantikus sablonok szertefoszlása óta azért tudjuk, hogy nem lángol fáklyaként három műszakban a sziklaszirt tetején, és nem prédikál az alant áhítattal bámuló tömegnek. Ám mégiscsak rapszodikus foglalkozást űz, és speciális ritmusban alkotja szövegeit. Vajon másképp éli-e „kibérelt”, köznapi életét, mint a többiek?

– Ez egy nagyon súlyos kérdés. A „másképp“-ben benne van, a „másokhoz képest“ egyszerre termékeny és terméketlen felvetése. A terméketlen oldaláról könnyebb beszélni, mert az hárítás és védekezés: miért kellene nekem bárkihez vagy bármihez képest valamilyennek lennem a magánéletemben? Magamhoz képest nem élem másképp a hétköznapjaimat. De a válasz hanghordozását követve szerencsésen még tovább lehet itt menni, hiszen még másokhoz képest se nagyon más ez a magánélet: tökéletesen leírható, nem túl érdekes valami: óráimra készülök, tanítok, olvasok, zongorázom, úszom, sokat kirándulok, családommal vagyok, barátaimmal beszélgetek. Viszonylag keveset „lazítok“, de nem vagyok munkamániás: ráérős egykedvűséggel teszem a dolgom. Ugyanakkor – a kérdés súlyos és termékeny oldalát figyelve eljutunk egy sokkal lényegesebb kételyig: igaz-e, hogy a versben megtalált és a nyelv által megelevenedő energiákat nem adják ingyen? Leegyszerűsítve: ezt az energiát vagy a környezetedből szipolyozod ki, vagy önmagadból. Még sarkosabban: vagy a környezetedet teszed tönkre, vagy önmagadat, mert ez a dolgod. Goromba és kellemetlen dilemma ez, és sokszor vagyok vele úgy, hogy melodramatikusan hamis dilemmának érzem. Ugyan, menjenek már! Máskor viszont be kell vallanom, hogy van benne valami, bármilyen borzasztó is: a versenergia áldozati fedezete egyelőre a „normális“ magánéletem. Mert hogy nincs.

– Vajon a líra sport, amely nem lehet meg napi gürizés, készület, erősítés, technikai edzés nélkül, vagy éppen afféle Móricka-elképzelte hangulatos művészkedés: sétálgatunk ábrándozva, bámuljuk a lányokat és a virágzó orgonabokrokat, aztán egyszer majd csak eszünkbe jut valami? Belátom, ez utóbbi erőltetetten dilettáns elképzelés, de mégis: mennyit dolgozik, „gyakorol” naponta egy „profi“ költő? Van-e erre szüksége, vagy csak eleinte fontos ez a mozzanat?

– Ez minden versírónál biztosan máshogy van. Én „találom“ a verseimet, vagyis csak akkor kell dolgoznom rajtuk, ha már van min dolgozni. A munka persze az előtörténettel együtt ér valamit: 15 éves korom óta írok, inaséveimben sokszor „verseltem“, azaz előre megadott formára gyakoroltam, könnyítettem a kezemet. A formabiztonság aztán persze csak arra jó, hogy legyen mit használni műfordításkor, vagy legyen mit idejében elfelejteni; illetve, ha használom a kötött mértéket, akkor a saját anyagommal lehetőleg ne legyek nehézkes viszonyban, mikor kötött rendszerben érzem a verset fejlődni. Ez se általános érvényű szabály persze, mert van, amikor épp valamiféle nehézkes viszonyra van szükség, hogy ne kikönnyített anyag jöjjön létre. Mikor 12 éve a Merülő szonetteket írtam, szükségem volt rá, hogy „rontsak“ valamit a formabiztonságomon. Én nem a penultimákat tapostam szét (az is lehet a szonett kopogós díszletességének kiváló ellenszere), inkább a 14 sor szerkezeti mozdíthatatlanságán és belső arányrendszerén lazítottam. Ez anyagfüggő.

Szóval sokat kell gyakorolni a pálya elején, hogy később a gyakorlás indirektebb formái is elegek legyenek. Most már sokszor az a legjobb gyakorlás, ha hallgatok, semmit nem írok. Ilyenkor töltődik bennem valami új megszólalásnak az ereje. Új hangszerhez sok megelőző csönd kell. Aztán a „berozsdásodott kéz“ az új anyag formálódásának negyedik-ötödik napján már „megolajozódik“, újra könnyebb lesz a megszülető formát biztonsággal kezelni.

Más a helyzet a versformán kívüli arányérzék, szerkezetérzék, retorikai vagy poétikai „fogások“ fejlődésével. Itt a direkt gyakorlás nehezebb, sok-sok elrontott, vacak vers kontrasztján lehet beidegezni, hogy mi működik, mi nem. Aztán itt az is baj, ha valami túlságosan működik. Ellenállás nélkül ugyanis nincs vers. Sokszor olyan csábító jól bevált, kikönnyített anyagon versdísztárgyat készíteni vers helyett. A versdísztárgynak ugyanis sokszor jobb a hatása, jobban szeretik, bejáratott élményeket ígér. Gyakran az is előfordul, hogy a korábban megszenvedett ellenállás után létrejövő saját hang utánérzé-sét írod: ez is versdísztárgy. Ugyan a tiéd, a te hangodon szól, de másodlagos. Kikönnyített. Vagyis a „gyakorlás“ ezen a szinten paradox: ahhoz kell gyakorolni, hogy a nehezebb utat válaszd.

Ami az alkotói munka ütemezését illeti, ez kötetenként más és más. A Merülő szonetteket vagy az Amíg alszom imáit több évig írtam. A töltődésre is többet kellett várni két szöveg között, és egy-egy vers is sokszor százhetedik nekifutásra mutatta meg magát, addig fedőszövegekkel csábítgatott. A Katedrális-ciklus vízköpői vagy a Homokfúga „Feloldozás-ciklusa“ ugyanakkor feltorlódó munka volt – a feltöltődések rövidebb ideig tartottak, és egyszerre, öt-hat nap alatt több szöveg érlelődött majdnem késszé. Nincs tehát igazi általános szabály. A megtalált dalok aztán megint máshogy időtlenek. Ezek viszonylag hamar, sokszor néhány óra alatt megmutatják magukat, levedlik a fedőszöveget, viszont érlelődésük, feltöltődésük néha évtizedekig folyik, mindig tudattalanul, s csak a viszonylag könnyű megírás után érzem, hogy cipeltem őket húsz évig.

– „Lépcsőre nem. Beszédfoszlányokra / emlékszem” – írod egy álomszerű versben. A való életben emlékszel-e a beszédfoszlányokra, a rögzíteni érdemes motívumokra, gyűjtögeted-e őket, és feljegyzed-e jegyzetfüzetbe, laptopba, boríték hátára, könyv margójára. Szoktál így vadászni? És ha igen, később rendszeresen átnézed a feljegyzéseket?

– Vannak erre a célra füzeteim. De mivel nem tudok az észleletek, tapasztalatok vadásza lenni, ezért hiába ejtek egy-egy ígéretes zsákmányt, általában megmaradnak emlékkönyv-bejegyzésnek vagy ötlet-forgácsnak. Ha versírás közeledik, még csak véletlenül sem nyitom ki ezeket a füzeteket. Pedig az álmaimban például sok „használható“ anyag lenne: egyszer azt álmodtam, hogy valamiféle kémszervezet vagy maffia tagja voltam (jó szorongásos álom volt), amelynek az volt a fedőneve, hogy a „kettéesett segg“. Másik szorongásos álmom, hogy le akarok ülni az íróasztalomhoz, de képtelen vagyok rá, mert már ott ülök. Álmodtam haiku-témát is: ismeretlen nőt kérek meg feleségül, aki a lánykérés ünnepélyes pillanatában pillangóvá változik. Vagy igazi kelet-európai álom: madár vagyok, de tériszonyos – azon bosszankodom, micsoda kitolás ez, hogy madár létemre iszonyodom a tértől. Mind jó vers- vagy novellatéma, de képtelen lennék ezeket „élesben“ használni, nálam az írás nem így működik.

– Pedig a verseid sokszor álomszerűek, álomtechnikával hatnak. Ez nyilván tipikus írói manipuláció: az álom mélyebb hitelességére, megérintő erejére pályázunk efféle szövegek alkotásával. Kun Árpád mesélte egyszer, hogy sokszor álmodik nagyszerűnek, pompásnak tűnő sorokat, felébred, lejegyzi egy darab papírra, reggel viszont döbbenten látja, hogy éber fejjel az egésznek se füle, se farka. Azt mondod, nem tudsz mit kezdeni akár a legjobb álomtémákkal sem. Valóban semmiféle „áthallás” nem érkezik verseidbe az álom felől?

– Mint az előbb említettem, a jegyzetfüzetbe írt „szép álomtémáimból“ sosem lett vers. Úgyhogy most alighanem tudatalattim lekövetésére biztatsz. Utólagosan azt látom, hogy rengeteg álmomat használja valami, mikor szöveget írok. Az álmok többfélék. A konkrét álommotívumok használatánál jóval gyakoribb, hogy valamelyik visszatérő álomatmoszférát használja egy-egy szöveg.

Nekem sok olyan álmom van (és ezt én magam is nagyon furcsállom), amikor nagyon ismerős közegben, nagyon ismert körülmények között találom magam, de felébredéskor ennek a közegnek semmiféle emlékképe nincsen, magát az atmoszférát leszámítva. Onnan is van tudomásom az egészről, hogy közvetlen az álom után arra ébredek, „más létkörnyezetben voltam“, olyan emberek és emlékek között, amik ébren nem az enyémek, de ott az álmomban hozzám tartoztak. Ezekben az álmokban összefüggő „múlttudattal“ rendelkezem, rengeteg olyan emlékem és tapasztalatom van, amely nem egyezik meg az ébrenlét emlékeivel és tapasztalataival. Ilyen visszatérő álomatmoszféra íródott a Hang és árnyék: Álomversek teljes ciklusába a Kereszthuzatban, vagy az Amíg alszom… Katedrális-ciklusának portréiba (nem az összesbe), amiket én Vízköpőknek nevezek. A Halárus, a Takarító, az Osztják asszony például ilyen rétegekből is merít.

Érdekes kérdés, hogy mi dönti el, mikor íródik ezekből az álmokból anyag a szövegekbe. Fogalmam sincs. Mivel ezeknek az álomhelyszíneknek a részletei ébren előttem is ismeretlenek, a vers részleteiből sem tudok visszakövetkeztetni. Egyedül az atmoszféra azonosítható, de könnyen lehet, hogy a motívumokat nem egy helyről meríti a képzelet.

Van néhány versem, amely részleteiben vagy egészében álomreflexiót tartalmaz. Ilyen a Dzságász című vers a Homokfúgából, ami egy konkrét álom verssé válása – de itt se én döntöttem el, hogy erről az álomról fogok írni, hanem a vers. Erre az álmomra konkrétan emlékeztem, úgyhogy ez más, mint a Vízköpő-portrék esetében. Itt az álom inkább versindító motívum, ahonnan a szöveg elrugaszkodhatott. A tavalyelőtti Beszélőben megjelent À la recherche is tartalmaz álomra utaló részleteket, de itt nem egy konkrét álomvilág válik atmoszférává, hanem csak arra történik utalás, hogy nekem sok ilyen „gólyakalifás“ álmom van. Szóval az álmok rendkívül fontosak – sokszor összeérnek a képzelettel és az ébrenléttel.

– Szabó Lőrinc a Vers és valóság című, monumentális munkájában szép kis miniesszékben sorra lejegyezte, melyik verse hogyan, mikor, miből született meg. Döbbenetesen izgalmas olvasmány akkor is, ha tudjuk, a költó óhatatlanul „lódít”, amennyiben úgy jobban jön ki a lépés, másrészt pedig szinte lehetetlen, hogy valakinek az emlékezete mindent ilyen pontosan rögzítsen… Milyen típusúak nálad a versindító mozzanatok, inkább képi, hangzásbeli vagy gondolati motívumok felbukkanása inspirálja ezeket? Emlékszel konkrét impulzusokra saját gyakorlatodból, s arra, hogy mi lett végül belőlük?

– A vers keletkezését nálam valamiféle összetett kedélyállapot előzi meg, amely nem téveszthető össze semmi mással, de nem feleltethető meg se hangzásnak, se gondolatnak, se indító motívumnak. A legtöbbször működik nálam a József Attila-i szerpentin-elv: az első sor kijelentése bármi lehet, de a második sort már az első erőviszonyai határozzák meg. A harmadikat aztán az első két sor erőképleteiben látom, és így tovább. Ezek komplex retorikai-poétikai erőterek. Hogy hány soros egy vers, azt is így tudom meg: a „szerpentinen fölfelé“, azaz a verstérben előrehaladva egyszer csak kialakul az egész érzése – néha már a második sorban, néha a huszonegyedik után. Persze azért ez nem mindig így igaz: van, amikor már az első sor előtt érzem, hogy egy négy-ötsoros erőtérben kezdek mozogni, vagy – például legújabb, úgymond „házasság-verseim“ sorozata esetén – hogy ezek 15 és 25 közé szoktak esni, a szerpentines összérzékelés mégis hasonló. Írhatnék olyanokról, hogy motívumelőkészítés, ellenpont, variációs ismétlés, mondatdallam-menet – ezek borzasztóan fontos dolgok, és a felének sem szabad tudatosnak lenni; most ezzel mégsem fárasztanálak. A lényeg az, hogy a vers mindig a vége felől olvasódik – az utolsó kijelentés utáni csönd felől értelmeződik a legapróbb írásjel is, a legkisebb mondatív vagy jelentésárnyalat is csak az egész viszonylatában az, ami. Ezért veszélyesek (nekem) a különösen erős, önfelhívó jellegű kijelentések, mert ezek hajlamosak zárványosodni, önértékükben szeretnének hatni, és nem hajlandóak az egész verstér erőterében érvényesülni. Talán ezért nem tudok videoklip-szerű építkezést sem használni, mert ott a részletek viszik el a balhét – a villódzás és az újszerűség önértéke is számít, s az ember az egész felől talán nem is képes egy videoklipet látni. Illetve a képszóródás – minden ötletesség ellenére – szétírja a verset, a szöveget a felszínén élvezzük, de a többedszeri olvasás képtelen a vers élményét kategorikusan megújítani. Pedig a mai világ sokszor videoklipről, szétírásról szól. Irigylem azokat, akik ezt érvényesen tudják csinálni, én képtelen vagyok rá.

Nagyritkán előfordul, hogy egy vers zárómondata születik meg először. Ez izgalmas versírói élmény: legtöbbször abból veszem észre, hogy sehogy sem indul meg a „vers-szerpentin“, egyik érvénytelen menet a másik után születik, általában 15-20 sorig kínlódom, van, hogy négyszeri-ötszöri próbálkozással, míg aztán rájövök, a baj az, hogy a nyitáshoz kell megérkeznem. Egy új indítósor aztán szépen elvezet az első „álindítósorig“, amelyről akkor már tudom, hogy zárlat.

Daloknál olykor az is előfordul, hogy nem a szerpentin-elv szerint íródik a szöveg. Zárt tömbű, enjambement nélküli sorok sokszor érzelmi-indulati egészként születnek meg, s a hozzájuk tartozó felelő-szólam vagy kiegészítő-ellenpontozó-kiterjesztő-berekesztő sorok nem a megírás sorrendjében állnak össze verssé. A négysoros erőtere jó példa erre. Sokszor találok rá második sorra, így aztán a felvezető szólam a kész folytatáshoz íródik. Ilyenkor általában a harmadik soron áll vagy bukik az egész: ha sikerül „megemelni“, elhangolni, átvariálni, megújítani a két sor által létrejövő tömböt, vagyis érvényesen újra kinyitni azt, ami be van zárva, de még nem egész, akkor már csak a zárósor van hátra: hogy ne legyen poén, hogy egyszerre zárjon és nyisson, hogy csöndet találjon maga mögött, amely elég tágas ahhoz, hogy onnan olvasva „fölemelkedjen“ a vers. Persze ez csak a 2-2 bordázatú négysorosokra igaz. Van 3-1 bordázatú négysoros is, ez sokkal ritkább és nehezebb: itt a negyedik soron van minden súly – a megemelés, elhangolás, megújítás, zárás-nyitás, csöndtalálás teljes felelőssége, ezt általában nem szokta bírni a sor, és behorpad vagy túlpoentírozódik az egész. Nagyon sok vacak 3-1 bordázatú négysorost dobtam a szemétbe.

Azért mondok egy példát egy 2-2 bordázatú négysoros indítómagjára. 1995-ben írtam a Hang és árnyék álomvers-ciklusát a Kereszthuzat című kötetben. Itt a szürreális, félhoszszú álomdarabokat egy rondószerűen ismétlődő négysoros köti össze, amelynek a megszületésére tökéletesen emlékszem. A vers így szól:

Lesz egy árnyékom, hosszabb lesz, mint a többi.

Bárhol temetnek el, ott fognak eltemetni.

Fogják majd az ujjam minden kilincsen.

Az leszek, aki belépne, de nincsen.

 

A második sorra találtam rá először. Erre a tökéletesen marha tautológiára, ami az égegyadta világon semmit nem mond, csak az elégikus sírbatétel tényét önismétlően megjövendöli. Ez a marhaság mégis verscsíra volt, mert az az „ott“ ordított valamiféle kataforikus utalás után: vagyis, hogy hol van az az ott – és ez már kijelölte az árnyék vershelyét. A versindításnál persze sokkal izgalmasabb a versegész létrejötte, amibe a második epitritus (–u––) adoniszivé alakuló sorzárlati vízjele éppúgy belejátszott, mint a
rövidülő-elfogyó sorok versértelmet tükröző mise-en-abyme-szerű ikonikussága és még annyi minden, de ezt most nem fejtem ki, a felét úgyis csak kitalálnám.

Ha a versírásra hívó összetett kedélyállapotot mégis jellemeznem kell, akkor leginkább akusztikus metaforák jutnak eszembe: versdallam, ideadallam, versmondatdallam: ami persze komplex szintaktikai-jelentéstani összélmény-előérzet, és fontos, hogy nálam mindig tökéletesen intenciótlan. Vagyis én nem tudok, vagy nagyon ritkán tudok valamiről írni, profi értelemben megverselni egy komplex élményt, tapasztalatot vagy képzeletfutamot. A tudatalattim persze nyilván tudja, hogy miről van szó, de én szinte soha.

Én csak arra figyelek, hogy ami nyelvvé válik – kijelentéssé-szöveggé, az az én számomra jól-érvényesen-energikusan alakuljon. Aztán, hogy mi a szövegenergia, arról persze éveket lehetne beszélni.

– Rengeteg költő dolgozik megkapó „ready made”-ek, vagyis „talált tárgyak” felhasználásával, beolvasztásával. Hogy mást ne mondjak, közös barátunk, Tóth Krisztina imádja az ilyen leleteket, egyik kötete címét, a „Síró ponyvá”-t például egy létező cég nevéből vette. Szabó T. Anna kolléganőnk pedig egész operett-szövegkönyvet szőtt a kórház szülészeti osztályán elhangzott sokféle cseverészésből. Nálad milyen gyakori, hogy talált szövegek, vagyis az utca emberének „dumái”, prospektusok, lexikoncikkek vagy újságcikkek kerüljenek egy versbe?

– Ahogy az indítómotívumokkal és a verscsírákkal kapcsolatban mondtam, én rettenetesen ritkán dolgozom „külső anyagból“. Ha a saját tapasztalataimra is „hiába vadászom“, akkor még ritkább, hogy talált szöveg, más regiszterű szöveganyag utat találjon a készülő versbe. A kirakósjáték, a pasziánsz, a kontextusból kiragadott idézet felhasználása nem az én műfajom. Pedig nagyszerű dolog lehet az evokáció, a ráírás, a palimpszesztus, de nem sikerül természetesen használni. Néhányszor írtam idegen szövegre (Dickinsonra, Eliotra, Yeatsre, Rilkére) reflexiót egy-egy versben, de ilyenkor nem „talált tárgyat“ kapok, inkább az intenciótlan versírási vágy talál vendégszövegre, és azt a sajátomként formálja tovább. Egyetlenegy esetben mégis akadt egy kivétel.

Napfoltok kötetben szerepel egy cikluscímadó hosszúvers, A Duna győzi. Ebben Arany Hídavatásának visszhangjaként felhangzik néhány drámai monológ. A szövegben az „Unreal City“ elioti témáját írtam újra, a sörivást mint közös motívumot használtam néhány figura megelevenítéséhez. A monológokat dőlt betűs részek fűzik össze, lírai betétek, a híd központi témáját járják körül. Az egyik ilyen átvezető részben gondoltam egyet, és a híd értelmező szótári definícióját tördeltem be. A kontextus és az éles enjambementok ironikusan „melodramatikus és súlyos tónusú, tragikus életérzést közvetítő“ szakaszt hoztak létre. Az értelmező szótár szövegéhez semmit nem tettem hozzá, de mellékmondatként, egy érzelmes főmondat bővítményeként szerepeltettem. Így kapott a száraz definíció ironikus „lírai mélységet“:

 

„Olyan műszaki építmény kell nekem,

ami a közlekedési vagy szállítási

út áthaladását biztosítja

alatta fekvő

akadály felett.“

 

Itt tehát egy értelmező szótárban szereplő definíció illeszkedett az oratorikus szerkezetbe. Ilyen kölcsönzéssel azóta sem éltem.

– Baudelaire írta, hogy a jó vers receptje nagyon egyszerű: kell bele fél rész modernség és fél rész időtlen anyag. Kész, passz, már csak tálalni kell. Persze ez inkább afféle irányelv, de van-e szerinted bármi arra vonatkozó tudásunk, milyen módon kell egy motívumot, egy darabka nyersanyagot verssé átalakítani, meddig kell, hogy tartson ez a folyamat, mik az egyes állomásai?

– Isten őrizz, hogy recept legyen! Most képzelj el egy ilyen alkotóképzeleti receptkönyvet: „végy egy felbukkanó motívumot – pácold retorikai főzetben, keverd inverzióval, fűszerezd szinesztéziával, habard variációs ismétléssel, más motívumokkal való öszszefőzés után hűtsed józansággal, és tálald ízléses, anyaghoz illő időmértékes vagy szimultán formákban.“ Talán a baj az, hogy a motívum nem hozzávaló, hanem bennevaló, vagyis a verset nem főzni kell, hanem megtalálni.

Az más kérdés, hogy a tudatalatti „mennyit vár“ egy-egy konkrét tapasztalati részlet versbekívánkozásával. Megint csak a pszichoanalitikusomra tartozna ez inkább, mint rám. Nyilván vannak olyan tapasztalatok, amelyekhez sok-sok idő kell, hogy a tudattalanból felszínre bukkanjanak. Addig, mit tudom én, gorgófejek lennének, amelyektől megkövülnék, ha a versbe kerülve találkoznék velük. De lehet, hogy ez hülyeség.

A verscsinálás konkrét folyamatában a motívum éppen olyan, mint az összes többi versalkotó elem. Mennyi idő kell ahhoz, hogy egy asszonánc vagy egy késleltetés verssé érjen?

Persze igazságtalan vagyok, amiért kifordítom a kérdésedet, mert lehet, hogy sok ember sokkal tudatosabban gyűjtögeti a motívumait – és tudatosabban érlelgeti is, mielőtt szöveget csinálna. Én el vagyok kényeztetve: a tudatalatti dolgozik, én meg rendezek, irtok és aratok.

– Vannak performer költők, székkel dobálózó akcióköltők, gurgulázó-visító hangköltők, verseiket éneklő dalár költők, a felolvasást nejlonzacskónyi, zörgő konzervdobozzal „kísérő“ avantgárdok, vannak színésziesen deklamáló alkotók, és persze van, aki papírból olvas, tűnődve, majdnem költőietlenül. Van, aki egyáltalán nem szeret nyilvánosan felolvasni, aki szerint a vers „papírzene“, lapsuhogás és képzeletben harsogó partitúra-szimfónia. Szeretsz felolvasni? Jobban élvezed, ha színész mondja a verseidet?

– Nekem a vers némán olvasva is hangzó nyelvi szövet; a szavak, hangsúlyok erőviszonyai, a hanglejtés, a mondatdallammenet, az enjambement egyszerre tagoló és összekötő indulatsarka mind hangzástényező. Ugyanakkor nem széphangzást vagy csengés-bongást, zsongítást értek verszenén. A vers hangja egy összetett szintaktikai-jelentéstani-ritmikai-akusztikai fraktál, amelyben a tényezők szételemezhetetlen egészként jelennek meg, a dikciót teremtő hangzásszerkezethez egymást alakítva járulnak hozzá.

Álljunk meg egy pillanatra: miért lenne a szintaxis és a jelentéskibomlás hangzástényező? Lehet, hogy hülyeség, de a retorikát én látens hangzástényezőnek érzem, az alakzatok a hangsúlyok rejtett jelein keresztül az értelem hangzó dinamikáját, erővonalait, energiapályájáit rajzolják, és a verstét nem tetten érhető elrejtettségéhez is épp a szöveg hangzásontológiai ellenállásán keresztül jutunk hozzá. A vershangzás nekem azt az ellenállást domborítja ki, amely a verstét jelenléte esetén a szövegmenetet hajtja. Vagyis a szöveg energiája az ilyen tágan értelmezett vershangzáson keresztül érzékelhető. Ha az egyik hangzástényező a többihez képest eluralkodik, mondjuk az akusztikai-ritmikai elem, akkor önfelhívó jelleggel bír a hangzás: tőlem ez a fajta vers – minden elismerésem ellenére – idegenebb, talán épp azért, mert az energia ez esetben csak egy homogénebb hangzástérben áramolhat.

A szövegeimet néma (és többszöri) olvasásra szánom. Szeretem felolvasni őket, de a szerzői értelmezés (ami minden esetben inkább leszűkítés, mint magyarázat) csak egy a rengeteg konkrét hangzólehetőség közül. Például a zeugma vagy a többértelmű szintaxis esetén felolvasáskor az egyik irányba kell dönteni, ilyenkor úgy érzem magam, mint mikor a versfordításaimban kompromisszumot hozok, és lemondok néhány jelentéselemről.

Színészi olvasatot hallgatva volt már nagyon pozitív és nagyon negatív élményem is. Általában azt veszem észre, hogy felerősödik egy regisztere a hangzásnak, míg a többi rejtett hangzólehetőség kiaknázatlan marad. Sokszor ez az egyértelműsítés nem tesz roszszat a vers befogadásának – irányítja a figyelmet és a versérzékenységet. Ha értelmezhetetlen vagy ízlésemnek nem megfelelő szavalatot hallgatok, akkor kiver a víz, de ugyanakkor kijózanító, hogy ilyen rossz is lehet az, amit írtam.

– Nagyon örülnék most egy afféle önboncoló mutatványnak, melynek során egy konkrét szövegedet kellene ízeire szedni, szemérmetlenül feltárva a folyamatot, amelynek során a csírából-csírákból az egyes részek kilombosodtak. Az a fajta, úgymond Werk-élmény, melyet egyazon mű több köztes állapotába való betekintés adhat, azt hiszem, sokak érdeklődésére számot tart...

– Egy olyan verset választok, amely fontos vers, és szinte ajándékba kaptam, nem nagyon kellett vele megküzdeni. Kötetcímadó versről, az Amíg alszom, vigyázz magadra című imáról van szó. Tudat alatt valószínűleg éreztem, hogy az Isten figyelmeztetésének, a fordított ember-Isten dramaturgiának, illetve a mise-en-abyme alakzatokban fejlődő Isten-ember viszonylatnak „fordított noés“ témája lesz. A vers négysoros felütésből és retorikusan hozzátoldott 12 soros második nagylélegzetből áll. A második szakaszról leválasztható egy ötsoros kóda, ebben az értelemben a verstér terjedelmi arányaiban kupolás, de ez gondolatjellel a második lélegzetbe fűződik, óriásmondatot, nagyívű belélegzést hoz létre. Ez az egymondatosság sokszor jellemzi az imákat, úgyhogy a vershangoltság már erre a nagymondatra készült. A vers első változatban így szólt

 

Égni sem éghetsz, Uram, mert az égés

elemészthetetlen láng vágy , te meg a felhőt

arcodban hordod – ne próbáld öntözni

világomat, mert az nem a tiéd.

Hunyni Ázni sem hunyhatsz ázhatsz, Uram, mert kihunyt

szemed még emlékezhettetne a lángra,

pedig a kiégett tekintetekbenből

előbb repül el a lélek, te is

tudod, és nem főnix az, csak aegy-egy szárny,

madártalan, szárnymert Uram, fordított

helyzetbenvilágban te sem lehetnél sz már Noé –

én előbb békülnék ki teveled

aztán rajzolnám égre jelemet,

hogy te, aki küldözgeted az ágért,

újra és újra kiküldöd kezedből,

fogadhasd csőrtelen hírnöködet.

 

Az rögtön érződött, hogy a szöveg megvan, csak még nem jó. Az arányaival semmi baj nem volt. Az első négysoros egységben a gondolatjel 5/8 terjedelmi határra került, a harmadik sor közepén, a második egység a kijelentésarányok értelmében ennek az elhangolt augmentációja: az újabb gondolatjel az egész vers 11/16-án található. A vers lelke, a fordított Noé-képlet, a második gondolatjel előtt késleltetetten mondatik ki, a záró öt sor ennek a képletnek a kiteljesítése, ezzel a résszel semmi bajt nem éreztem. A javítások nem biztos, hogy ebben a sorrendben készültek, de végigmegyek rajtuk:

 

– Uram kisbetűvel – ez az egész kötetre érvényes koncepció volt kötetrendezéskor.

– „elemészthetetlen láng“ később „vágy“ – erősebb a jelző magában névszói állítmányként.

– Az égésre a hunyás nagyon buta ellenpont, a „behunyt szem“-mel meg végképp sok, ezért a tűzözön-vízözön analógia miatt „Ázni sem ázhatsz“ került a második lélegzet elejére.

– emlékezhetne – emlékeztetne: nem kell itt cselekvővé tenni a megszólított szemét, sokkal jobb, ha a tárgy enigmatikusan kimarad (kit emlékeztetne?)

– tekintetekben – tekintetekből: pontatlanság kijavítása – itt a homály nem adna sejtelmet, csak zavaró

– „csak a szárny, madártalan, szárny, uram“ – makog!! A második, üresen retorikus szárnyat kidobjuk, a lélek elröpülését pedig szépen dramatizálja az „egy-egy“ betoldása a határozott névelő helyett.

 

– helyzetben – világban: a helyzetben túlfogalmazott, ide pontatlanabb, biblikusabb, naivabb szó kell: „fordított világban“

– lehetnél – lehetsz már: ráolvasásszerűbb lesz, mint a puszta feltétel közlése

– a retorikus második „szárny“ helye betöltetlen, itt logikai marker kellett, hogy a beszéd folytonossága ne sérüljön: így került be a „mert“

– rajzolnám égre – égre rajzolnám: az első változat túl nagy hangsúlyt tesz az aztánra, nem maradna energia végig az öt sor egyívű lélegzetére. Ha az „aztán“ túl erős, az öt sor valahol behorpadna retorikailag. Az „égre rajzolnám“ ugyanakkor jobban nyitja ki az utolsó három sor kijelentésterét is – a „hogy“ boltozatosabban tud kötni.

 

A szöveg körülbelül egy délután alatt elkészült. Az első változat nem vett több időt igénybe egy óránál, a változtatások 4-5 órát igényeltek. Ilyenkor fontos az újragépelés, hogy a szöveg térbe kerüljön, és jobban látszódjék, hol horpad.

– A frappáns, rövid meghatározások sokszor túl jól hangzanak ahhoz, hogy igazak lehessenek, te ellenben nagymestere vagy a tömör, egyben mély megfogalmazásoknak. Némelyik egészen Shakespeare-szerű: „megszületni nagyobb bűn, mint élni”, mások groteszkebbek, talányosabbak, amolyan keleti koanokhoz hasonlatosak: „ahol kinn van / a mell, ott az idő ad enni”, „lebeszélnélek a késről, / a hideg térd is fegyver”, avagy „rajtad a bőr is / rabruha”. Ez bátorít arra, hogy megkérdezzem: megkísérelnéd röviden összefoglalni, mi a vers, és mi lenne lényege, célja, értelme?

– Két szóban tudok rá válaszolni: kimeríthetetlen energia. Szerencse kell hozzá, és valamiféle rejtett energiaháztartás, amely a szövegek energiapotenciáljára érzékeny. A szövegek célja, értelme pedig, hogy ezt az energiát használjuk – újraolvasáskor is mindig feltöltődjünk, a versek kimeríthetetlen újratöltődésének tapasztalatát pedig átéljük, megszenvedjük és élvezzük.