(búcsú)galopp

Aczél Géza  vers, 2011, 54. évfolyam, 7-8. szám, 788. oldal
Lapszám letöltése
PDF-ben

(búcsú)galopp

tétova utószinkron

15.

aligha tudatos mozdulás mikor az életbe úgy igazán beletestesedünk már megvan az iskolánk félig írott a sorsunk és van egy-két gyermekünk enyhe kanyarokkal belső és külső kapcsolatok súrolják bizonytalanul egymást pulzál bennünk szenvtelenül a pillanatnyi lét a hiány földobja a hiányos jelszót ennyi nem elég kicsit odább pedig elzsongít egy huzatos ital vagy a délutáni szendergés mögött marad valamiféle mélységekből való visszatérésnek mákonya s most hiába húz döbbent erővel rímként a kék áfonya a gasztronómiának itt nincsen helye a hosszúra nyúlt néma merengés furcsa kavarodásra van hangszerelve melyben a megépítettség és a tehetetlen sodrás kusza ideje végképp szétszálazhatatlan amire viszont csak később eszmélsz forrósodni kezd alattad egy metaforikusan izzó katlan melynek peremére hitetlenül kimászva ugyancsak jelentéktelen milyennek láttad párizst hogyan álltad megszeppenve is a belügy szívós rohamát s kicsit szégyenszemre idővel rutinná nemesedik benned a család a görcsösen odavetett versek meg végül is vagy sikerülnek vagy rossz rímekbe dűlnek ahogyan éles kardjukba szamurájok sokáig cipelni a sejtelmes szinonimákat nem volt bennem elemi kényszer görcsös formálgatás után igyekeztem végezni az egésszel s ha már megadatott egy normális költemény körvonala a szavak finom reszelőjét unottan félretettem sokáig költőileg pontos képek sejtelme remegett felettem de azt a nyugatosok már mindet megírták proletár zsenink messze világító dürerinek indult metszetei aztán visszasírták bennem a megtapadt szegénység később megértett tónusait melyekben egy-egy drága fáradt tekintet visszaint vagy az ősök zavartan félrenéznek ha kínos hiánya süketül a pénznek és véletlenül sem divatozunk lelki tájainkon sem utazunk semmikor sehová csak önjáróként összecsapódó nyugágyunkba ülünk olykor a diófa alá melynek persze nem nekünk teremnek csonthéjas gyümölcsei innen kellene megérteni a szűk beérkezés szelíd örömét akkor hát hol is az a bizonyos elég – hallgatva az angol vécék zuhogását és papucsban csoszogva a kicsempézett fürdőszobáig vagy ha a kiszakadás vége felé anyuka füstölt nyelvre vágyik hajszálvékonyan szeletelve üde kuriózumként azt is körbe üljük netán átugorva néhány évtizedet mikor alkatunktól idegen zsírosodó pironkodással s riadt kármentő igyekezettel nem babrálgatunk ha rózsaszín friss anyagunk a sertéscomb odaég eléggé közel van a hentes máris fordulunk az újabb adagért és a fokhagymás-köményes sültet újra begyakoroljuk a beérésnek mégis legbiztosabb jegye hogy üresedni kezd bennünk mindenféle föllármázó lózung kezdünk elbizonytalanodni mi a forradalom és mi az ellen hisz törtető marháit nagyon hamar kiszúrjuk mindegyik seregnek és nem csak az alkalmi tribünökön hápogó tenyerűeket kezdjük szerfölött utálni hanem az alatta szétzilált idegűeknek mártír önimádata sem áll ki lelkünkben semmiféle próbát s mikor méregetni kezded a gyávaságnak maligánfoka végül érzékeny sejtjeid skáláján hol jár tartózkodó önigazolással méréseidre rádalol a közönybe mártott bamba éjszaka s kezd alakulni benned a kallódó ember jelszava mely a családias tűzhelyet vonzza hol a szemforgató keresztényinek egyáltalán nem mondható ismeretlenül izgató kis kató széles deltaként elterülő szőrös öble melynek felizzott örömével aprócska lódításokkal szinte örökre be is takarózol s meddő órákon mint kiszínezett élményeid izgalmas leporellóját nem beszélve ha olykor bevetted a démonikus tróját és némán üzentél a híres partnereknek kaland a kertek alatt miközben a gyanús tudomány haladt hajlékonyabbá vált majd nyelvet cserélt s a nedvtelenül nyomakodó terrorja alatt csenevész látszatát keltette minden korábbi bölcs gondolat egy ideig éretlenül magam is törtem a kemény falat nem sejtve olykor egy metafora hitelesebben világít ki a félhomályból mint a tóra vagy népi legények gőgös búcsúba induló széles ballagója ahol a végtelen ég felé röpülnek a nyikorgó körhinták mindezt egybe jó látni inkább ám a bomlott világ nem ebbe az irányba haladt asszimilálódni nem láttál csak nyálkás halat s szárnyait verő zajos madarat a másik pedig mind zsigerből támadt a szivárványos érdekek hozzájuk gyártott szűk etikájával s csak akkor kenegethették valamennyit hájjal ha a másik bölcs érvek helyett leomolt a legszörnyűbb a felső szinteken látni az akolt a tudásukat sunyi önimádatba csavart férfiakat és az alig baszott egzaltált nőket ahogy szikrázó szemekkel fenyegetőznek lejátszva mimikákkal a belső ál bulit de mire az agyhoz is illene tapasztani valamit berúgnak no nem nemek mentén támad értelme az útnak csak lássunk tisztán a mindenkori zavaros védők egyre kétségesen téged óvó delnők s a hímes fajta se pontosan azt akarja mi féloldalas kiáltványaiba kiloccsan ilyen kiábrándult érzetekkel építgetted egykor a mostat még az idő nyomasztó súlya nélkül élményeidbe egy-két üdítő színes lufi is azért beleszédült ha nagyon elhagyódtál sokáig hitted azt a siker az egy oltár majd utóbb látókörödbe jött a pénz melyekkel mérheted a helyes irányt csak a hatalom iránt maradtál mindvégig közönyös mivel meg sosem érintett legalábbis kényszere nem érte fel szándékaidban a magasra szerelt kilincset tereped sem igen volt nem is akartad aprócska családi presszióktól néhány silány kárörömig ért benned az attak a leszorítás mámoráig soha sem értél maradt maradékból kukázható férfiúi érték mivel nagyon mulyának sem gyönyör látszani nekiindultam hát aprócska pénzeken mindenfélét játszani álizgalmakkal álörömmel s míg mások gazdagodtak belőle infantilisnak tetsző várakozások kezdtek bennem átmenetileg kavarogni a belső tartást érlelő körökkel viszont ma sem tudom visszacsinálnám-e varázsszóra az egészet mert idealista gesztusok nélkül is silány ez az élet érett töprengésekbe fordult győzelmekhez nem való a fölérkezéshez pedig csak nem lehet elég eszmény a kicsiny szürke ló mely a monoton nyomtatóban körbe-körbe jár hátáról persze böködhetünk néhányat a megmaradt hazán de még nem találkoztam olyannal aki tudja mi az harmonikázhat ugyanis fölöttünk sokféle indulat lobogózás bezsebelés kirekesztés de mind olyan csak mint szánalmas foltosodó festés létünk rogyadozó falán talán néha az irodalom magaslatán illatoznak szépen róla a szavak bő csokorba szedve viszont már semmi sem ugyanaz hiszen az ihlet előbb-utóbb belebotlik a ragacsos nagy patétiába a másik meg zsugorodott faszát húzogatná a szentek előtt állva a statisztikai átlagra meg hiába várnak a gyanútlan bénák az tudjuk nincsen ott műszer sem méri kik a boldogok legfeljebb a hozzá tartó vágy elég a feleselésre híg időnket kitölteni ráébredni egy telten kacérkodó rántottára egy illatos levessel bevezetett ebédre lassan tolódva az igazi vegetáció felé melynek végén megáll ritkán pucolt ablakunk előtt a halál meglódítva a végső ütést mindent bedarálva ha szent iratok szerint az árva indul a feledés örök homályába