Kérem, engedjék meg, hogy első Pécsre utazásom napját hirtelen feltörő emlékeim szerint rögzítsem, és ne kérjenek tőlem “archív” pontosságot. 1960. augusztus utolsó napjai, nem tudom, vasárnap-e, vagy hétfő. Eck Imre Wartburgjában utazunk Pécsre, a frissen alakult Pécsi Balett első társulati ülésére. Imre mellett felesége, Végvári Zsuzsa ült, én Imre mögött feszengtem. Az utazás ideje alatt nem sokat beszélgettünk, én bátortalan kislány voltam, talán előző nap töltöttem be tizenhetedik életévemet.

Dolgoztunk már együtt Imrével, de az olyan “mestert bámulós” kapcsolat volt. Előző nyáron a Margitszigeten mutatták be a Víg özvegy című operettet, amit Eck koreografált, az operai táncosoknak. Engem választott a nyári produkció “beugró” táncosának, ami azt jelentette, hogyha valakinek más fellépési elkötelezettsége volt, annak a helyére én álltam be. Ez nehéz feladat volt egy növendéknek, hiszen mindig más helyre kellett beállni – természetesen nagy izgalmak között.

Az út alatt, ha ők kérdeztek, én válaszoltam, saját kérdéseket nem volt bátorságom feltenni. Mellettem rozzant kis bőröndöm, amibe selyempapírba csomagolta anyám a barna, valakitől örökölt, rám alakított kiskosztümömet, egypár cipőmet, pár darab fehérneműt és vasalt vászonzsebkendőket. Igen lötyögős bőrönd volt. A mecseknádasdi kanyarokra világosan emlékszem, talán azért, mert addigra kicsit feloldódtam Zsuzsa kedves, anyáskodó kérdéseitől. Fogalmam sem volt, mi vár rám! Sejtelmem sem volt, hogy mérhetetlen tanulnivaló, bukdácsolás, öröm, gyötrelem, siker, sírás, nevetés – és minden ami fent és lent volt – részese leszek.

Az út vége a Munkácsy utcában volt, az első albérletem ajtajában. A társulati ülés emlékei eltűntek, de a színház világa lehengerlő volt! Addig csak az Operaház növendéköltözői, balett-termei, színpada jelentették a nagy, felnőtt színházat – rendkívül szigorú, fegyelmezett rendben. A Pécsi Nemzeti Színház művészbüféje első látásra elragadó volt, a kedves felnőtt színművésznők, akiknek csókolomot köszöntünk, rögtön felvilágosítottak, hogy csókolomot a portásnőnek, öltöztetőnőnek, takarítónőnek köszönünk, nekik a szervusz jár. Ezt hamar megtanultuk, gyorsan rájöttünk, hogy a színházi hangulathoz is szigorú szokások tartoznak, és ha betartod az írott és íratlan szabályait, csodálatos világba kerülsz.

A társulati ülést követő napon elkezdtük a munkát Eck Imrével. Csupa addig ismeretlen feladat zúdult ránk, helyzetgyakorlatok, amiket a balettintézetben sosem csináltunk, furcsa instrukciók. Egyébként ilyen jellegű rendezői instrukciókat azóta sem hallottam koreográfustól.

Pygmalion-effekt!

“Megcsinált minket”, kíváncsi volt személyiségünkre, előhívta iskolázottan rejtett érzelmeinket, új kifejezésmódokra tanított. Provokált, dicsért, kritizált, lázba hozott, természetesen égett bennünk a megfelelésvágy. Alapvetően szigorú volt, de egekig tudott dicsérni, ha megvillantottunk valami izgalmas előadói tartalmat. Ebben az időben Magyarországon csak az Operaházban játszottak baletteket, szovjet örökségű meséket leginkább. Sem mi, sem a közönség nem ismertük a táncszínpadon az emberi kapcsolatok és viszonyok korszerű, a mozdulatok nyelvén történő megjelenítését. Bátran mondhatjuk, hogy a hazai és nemzetközi tánctörténetben mérföldkő a Pécsi Balett megalakulása, forradalmi berobbanása.

Az első pécsi napom és a mai közé nem kívánok hidat építeni, hiszen köztudottak az amplitúdók, a Pécsi Balett időrendben egymást követő vezetőinek koncepcióiban önálló elképzeléseik tovább írták az együttes történetét. Most azt az őszinte jóérzést szeretném megosztani, amit a jelenlegi Pécsi Balett társulatának munkáját szemlélve érzek.

Boldog vagyok, amikor látom az előadásokon színvonalas technikai felkészültségüket, meggyőző előadásmódjukat; szeretek velük dolgozni, mert odaadók fizikailag és mentálisan egyaránt. Büszke vagyok volt növendékeimre, akik az együttes nagy részét alkotják. Örülök, hogy azt a hatalmas tudásörökséget, amit összegyűjtöttem, átadhatom nekik, és látom, hogy méltók az örökségre. Ez legalább olyan öröm, mint az aktív táncolás öröme. Most, hogy az együttes ötvenedik évfordulóját ünnepeltük, szembesülnünk kell azzal a ténnyel, hogy az ünnepeltnek nincs anyakönyve. A Pécsi Balett jogilag nem létezik, bár ötven éve így nevezzük, tudniillik nincs alapító okirata – a Pécsi Nemzeti Színház tánctagozata a valódi elnevezése. Hazánk első modern balettegyüttese lehetővé tette a követők megszületését. A környező országok, Oroszország, Lengyelország, Románia, Csehország máig sem tudnak felmutatni igazi eredményeket a kortárs-modern balett-tánc területén, mert nem volt olyan origójuk, mint a Pécsi Balett és Eck Imre.

És egy másik dátum: 2011. március 6. Ismét megnéztem A Jó és a Rossz kertjében című balett-előadást. Köztudottan kritikus, szigorú, maximalista nőszemély vagyok, de az előadást nézve be kell vallanom, elérzékenyülök a táncosok teljesítménye láttán. Megnyugtató érzés számomra, hogy az együttes jó úton jár, jó kezekben van. Édesanyám jól tette, hogy saját önmegvalósítása és vágyai teljesítése miatt táncos pályára adott. Sok vihart és csúcspontot megértem, így elmondhatom, érdemes volt ezzel a “jéghegy” szakmával küzdenem és szerelmeskednem. Jó volt a Pécsi Balettban huszonnyolc évig táncosként működni, majd tanítani és most látni, hogy gyönyörű a “virágoskertünk”.