Óda Klimo György püspökhöz

 

Ó, meddig adsz még, isteni püspökünk,

eltékozolván mind, ami csak tiéd,

nekünk ajándékot? Hiszen már

nyitva találjuk a drága könyvtárt:

 

bizony szokatlan tett. Ki csak erre jár,

és tiszta lélekkel tudományokat

művel, legyen dús vagy szegény, mind

új javakat szerez itt magának

 

lélekben, ingyen. Krőzus olyan vagyont

nem bírt aranyban, mint ami itt hever:

szebben ragyog száz ércszobornál.

Mégse hiszed, hogy elég ajándék?

 

Nem volt elég jó szívvel ilyen sokat

méltatlan kézbe adni? Ezenfelül

— intésül, hogy javunkra önként

megszaporítsuk a lelki jókat —

 

kis könyvet adsz (jótettre, te jótevő,

így ösztökélsz) arról, hogy a könyveket

forgassa lankadatlan az, ki

vágyik a bölcs nevet érdemelni,

 

és nem szegény, kit szelleme boldogít.

Kis könyvet adsz: külsőre talán kicsiny,

és súlyra könnyű. Belsejében

oly sok a jó, tele van haszonnal.

 

Amint kalandos kedvvel a mélyvizű

partnál a zordon tenger előtt, kicsiny

folyón a torkolat felé tart,

és bebolyongja a messzi tengert

 

az ember. Általlátja, a zátonyok

útját hol állják. Castora védi őt.

A kapzsi tengermélyt kifosztja,

s nyert javait hazahozza — ekként,

 

ki áthajózza könyved, e kis folyót

nem ingatag lélekkel, elér egész

a tengerig, bölcs terve által,

s eljut igaz hite rejtekébe,

 

átjut sok örvénylő tudomány vizén,

a boldogító szent szigetek felé,

a művelt fők Korinthoszáig,

hogyha te véded. Eléri minden

 

célját, csak áll, ámulva csodálja majd,

milyen sikerrel járt. Bizony őt sosem

pusztítja el Charybdis és vad

Scylla, nem aljasul undorító

 

lénnyé a Circe adta nedű miatt,

csábos Siren sem tartja halálig őt,

míg tart e könyv, megóvja lelkét

éberen ő, valamint Ulysses.

Fordította Jankovits László

 

 

Wolffgangus Tóth

 

Ode

Quousque tandem se tua porriget

Divine Praesul, prodiga munerum

In nos voluntas? Tot librorum

Non satis est penetrale nobis

 

Inusitata pandere gratia,

Ut, cui parandae cura scientiae

Pectus remordet non profanum,

Possit egens locuplesque iuxta,

 

Non erogata merce pecuniae,

Securiores auro Alyattici,

Centumque signis clariores

Divitias animo indipisci?

 

Non hoc videtur munificum satis

In immerentes ingenium? insuper

Ut congerendis sponte lucris

Admoniti magis inhiemus,

 

Donas libellum (ad munera munere

Nos excitando) qui doceat, libris

Haud esse parcendum terendis,

Qui cupiat sapiens haberi,

 

Nec esse pauper questubus ingeni.

Donas libellum, cuius ut extima

Moles minuta est, sic medulla

Foenore multiplici redundat.

 

Namque, ut profundo littore inhospitum

Tentare pontum qui cupit, ostiis

Eo fluentorum pusillis

Invehitur, patulumque late

 

Salum pererrat, callidus obvias

Vitare syrteis; tum auspice Castore

Avara praedatur profundi

Viscera, opesque refert inemtas:

 

Sic qui libelli fluviolum tui

Non fluctuanti mente peregerit,

Prudens viarum computator

In pelagum, latebrasque veri,

 

In vorticosae regna scientiae,

In insularum templa beantium,

In eruditorum Corinthum

Auspice te veniet, suisque

 

Optata cernens multa fatigiis

Succedere, emirabitur insolens.

Non hunc Charybdis devorabit,

Scyllave, degenerive turpem

 

Circaea reddent pocula imagine:

Non blanda Siren exitio attrahet;

Id quippe in extrema libelli

Parte cavet vigilans Ulysses.