Fekáliában, sej

Egy kései krónikás iratanyagából

Kaszás Máté  novella, 2011, 54. évfolyam, 5. szám, 496. oldal
Lapszám letöltése
PDF-ben

„Valami bűzlik Dániában…”

 

Szemelvények

(micó)

Fél kilenc után előballag Micó, a kiskert szélén, az ágyások mentén elsétál a két kuka között elhelyezett etetőtálhoz, unottan körbenéz, pislog néhányat, kiölti nyelvét, azt a pici rózsaszínût, aztán belekóstol a dugóméretûre fölvagdalt baromfivirslibe. Nem rossz, látni a szemén, a nyelvén, egész tartásán, ahogy ráérősen, csöppet sem mohón, végtére is az övé itt minden, falatozgat. Most itt tartózkodik egy kicsit, aztán szép lassan továbbáll, ledől a szomszédos szennyvíztelep sûrû dzsungelében, lehetőleg enyhén napos helyre, ahol kedvére hunyoroghat, duruzsolhat, mosdhat, elidőzik csendben, hosszan a fényekkel, végigheveri a délelőttöt. Aztán délután újra átbújik majd a rongyos drótkerítés alatt, s kigyalogol az etetőtálhoz, a cöccögő emberhez, aki neki cöccög, valahányszor meglátja, bárgyún vigyorogva meg miákolva felé, mint valami hibbant macska.

Vigyáznia kell a szennytelepen a sok fedetlen akna miatt (minden tetőt elloptak a bitang tolvajok), még belepottyan, s többé ki nem jön onnan. Olyan az a telep, egyébként számára tök ideális, mint egy kísértetkörnyék: romok, bûz, fekálialé-erecskék, -patakocskák. Övé ameddig a szem ellát, és még annál is tovább. Volt hat kicsinye a télen, de mind odavesztek az árvízben vagy ember által, szóval nincsenek, legalább nem kell a territóriumát megosztania velük. Újabbakkal egyelőre nem számol, pontosabban nem tudja, miért nem esik teherbe, mikor pedig szexel alkalmanként, ahogy kell egy felnőtt állatnak, és van is kivel, ha nem is a zsánere kifejezetten az a sárgafoltos kan (durr bele; ennyi neki, a szadistának). Viszont egyre jobban gyanítja, hogy azok a kapszulák, amelyeket a vigyorgó ember dugdos a dugóméretûre fölvagdalt virslibe, nem a foga erősítésére szolgálnak, hanem, lehet, antibébi tabletták. Huncut az az ember, a szeme sem áll jól, ahogy őt nyájasan vigyorogva hívogatja: Micó! Micó! Miáúúú!..

(bab)

Hosszú Puska kérdezi az udvaros-portás Kelementől, szereti-e a csilis babot a fekete kandúr? Vagy nem kandúr? Ja, persze, hiszen kiscicái voltak télen, még ugyanaz az anyamacska, ugye? Mert ő nem bírta megenni, belekóstolt, de letette, szerinte ehetetlen, kivéve talán egy macskának.

Kelemen kételkedésének ad hangot, mármint kétli, hogy Micó enni fog a csilis babból, mert ha már az embernek nem ízlik valami étel, akkor az a Micónak se jön be, ő efelől bizonyos. De meg lehet próbálni, ki lehet tenni az ételtartóban azt a babot, majd meglátjuk. – És elindulnak, hogy megkeressék, vagyis hogy Kelemen megmutassa a Micó etetőhelyét Hosszú Puskának. Mert az is van. Itt van most elől, a bejáratnál. Egyébként azért olyan kényes, válogatós a Micó, mert a Biztonságos Zoli agyoneteti minden jóval, kevés embernek jut olyan és annyi finomság, mint a Micónak. S már ebből kifolyólag is kérdéses, belekóstol-e a macska abba a majdnem ehetetlen babba.

(S. O. S.)

S. O. S. jöttek a villanyszerelők, amikor Kelemen jelentette a különös esemény bekövetkeztét az irodán Hosszú Puskának, a 2-es telephely főreferensének. Puska ugyan mosolygott a hír hallatán (falból kiálló elektromos vezeték égő szaga terjeng az épületben?, plusz meg is égette a falat?!), de azért, biztos, ami biztos, odaszólt telefonon az 1-es telephely TBK-üzemébe, jöjjenek ki valakik, és nézzék meg, mi itt a helyzet. Jött is két villanyszerelő legott (utóbb majd szentségelnek, ám idefelé még nagyon ambiciózusak), kérdezték az udvaros-portást, hol van a baj, Kelemen mutatta nekik a falat, két helyen is füstölt, kábé egy-egy babméretû lyukon át, s a lyuk is meg a lyuk fölött is barnás-feketére pörkölődött a vakolat, benn a miniatûr portán. Hát igen, ez vezeték-baj, hagyták jóvá a bejelentést a mesterek, s telefonoztak Hosszú Puskának, bonthatnak-e? Jó, akkor bontunk. És nekiestek a csákánnyal, kibontották a csöpp portásfülke jobb oldali falát, úgy másfél méter magasságig, s csak azután eszméltek: Há’ hiszen ez egy füstölgő szúnyogriasztó szarság, egy patron!... Szóval szentségeltek, volt hadd el hadd, mert hogyhogy nem tájékoztatták egymást az őrök és a portások az ominózus tárgy fallyukba való elhelyezése kapcsán, illetőleg tárgyában magáról a tényleges elhelyezésről, a kurva anyjukat nekik, satöbbi, satöbbi…

(kugli)

Kelemen az öltöző ablakából figyelte a szomszéd vízmûvesek serénykedését az éppen általa jegyzett és felügyelt vágott fa körül. Jó nagy karika kuglikat pakoltak föl a nyitott furgonjuk platójára, abból a fából tehát, amelyet, sok egyéb mással, neki kell a telephelyen nyilvántartásba venni és felügyelni. De azok már indultak is a szajréval, mire Kelemen azon nyomban fölkapta a mobiltelefonját, s iszkiri, lódult kifelé az épületből. Tudta, már nem érheti utol őket, ezért az utcai kapu felé vette az irányt, hogy majd onnan, az utcáról kerül, a szomszédos portán át, elébük. Így is lett. Jó napot kívánok! Jó napot kívánok! – köszöntek egymásnak udvariasan, majd, amint elhaladt mellettük, Kelemen hirtelen megfordult, s a mobilja fényképezőjével, klikk-klakk, lekapta a fakuglikkal megpakolt járgányt, aztán, mint aki jól végezte dolgát, ment tovább.

(úgy)

Úgy nézett Kelemen az udvaron magasodó, szélesen terebélyes, dús lombú, sûrû levelû fákra, mint leendő ellenségeire, amelyek/akik jól ki fognak cseszni vele, amikor özönvízszerûen hullatni kezdik majd fonnyadt leveleiket, s neki igyekeznie kell azokat nap mint nap összegereblyézni, zsákokba vagy nagyobb szemeteskukákba gyömöszölni, csak győzze erővel! Ezek a fák semmiképpen nem azok a fák, de még csak nem is hasonlítanak azokhoz a fákhoz, állapította meg magában, amelyekkel/akikkel reggelente, munkába jövet, hosszan beszélgetni szokott, pontosabban ő beszél, s azok hallgatják…

(Joó)

Joó Jani, a motoros vállkaszás fordított baseballsapkában indul kifelé a telephelyről. Hova-hova, kispajtás? – kérdi tőle a portás. Tegnap ugyanilyen elszántan menetelt a Jani kifelé, plusz fémrostéllyal a fején, fájront után, a rostély hálójának likai telis-tele voltak apróra vágott fûvel-fával-levéllel, ment ki a kapun, mint akit erősen hipnotizáltak, szállt föl a buszra, láthatóan nagyon elgondolkozva, a többiek direkt nem szóltak neki, a holdkórost nem szabad megijeszteni, ha a tető élén sétál, hagyták, hadd menjen haza rostélyosan, hisz megszokta már, hogy nyolc órán keresztül szitán át nézi a világot, abroncsos szitán, a feje is megszokta a szorítást, éjente is érzi, hogy szorítja, ez kell neki, kiegyensúlyozza, nemrég halt meg a felesége, nyolc éven át ápolta, a kertészek közül a virágos lány, a Hermina azért egy halk kiáltást megkockáztatott felé, azt kiáltotta megilletődve-meghatódva: Õszinte részvét, Joó! Sajnos, fordult vissza a Jani, köszönve az együttérző szót, bekövetkezett… Na, helló!...

(koc-koc)

Koc-koc, kocol a Béla. Éket ver be, vagy fixen tartó szöget, a gereblyenyélbe. Aztán cigarettára gyújt, s kiáll szellőzködni a Nagy Fa alá, ott várja meg, hogy az 1-es telephely főnöke behozza a Kiájával a 2-es telephely mûvezetőjét, akitől ő a további utasításokat (szentenciát) megkapja.

Suhogó, az 1-es telephely főnöke szerint, jó reggelente ide eljönni, a 2-es telephelyre, ahol újabban ez a Béla is ügyködik, megnézem, elég szorgalmas-e, meg hogy begombolkozott-e rendesen, előírásosan, nem olyan rég még egy helyen, az 1-es telephelyen volt velem, közvetlenül a kezem alatt, s kéznél is volt, annyi szent. „Főnök, hogy van?” – remegett reggelente a hangja, mert szó, mi szó, tartott és máig tart tőlem ez is, ahogy mindahány nyavalyás melós tart, no de ott egye meg a rosseb őket, fékezni kell bennük az állatot, és ki fékezze, ha én nem!...

(hideg)

Amikor a Joó Jani reggelente fölébe hajolt a feleségének munkába indulás előtt, azt hitte, alszik, ám ahogy gyengéden megérintette ajkával a borzas, szikkadt hajat, az asszony hirtelen fölnézett rá, ráadásul egyből nevetve, de olyan egyből, mintha egész éjjel némán nevetett volna, s a nevetés mélyen az arcába vésődött – volna, szóval mintha maximálisan boldog lenne, igazi, őszinte boldogsággal. A Joó mesélte.

Kötheted-e magadhoz ennyire? Kérdezték tőle a többiek. Nem lenne-e jobb inkább már csak a hideg...?

(kicsivel fél hat előtt)

Kicsivel fél hat előtt csengett otthon a telefon Joónál. Maga vette föl a kizárólag a lakás területén mobilizálható készüléket. Álmosan ránézett a kijelzőre. Rejtett szám, olvasta. Ki az anyja kínja?... Tessék – motyogta.

Mint mikor tüzet kiáltanak, pontosan úgy, olyan félelmetes hangon kiabált bele egy női hang: Meghalt!… – Kicsoda? – kérdezte Joó aléltan. – Most halt meg, nemrég… – Jó, de kicsoda? – Meghalt! Meghalt!... – és letették a telefont.

(hogy némely dolog)

Hogy némely dolog kezd az agyára menni, azt vette észre magán Joó, anno. Például az összetapizott, összezsírozott szemüvegek. Ki nem állhatta. Néha bizony odavágta volna a felesége fejéhez mérgében. Hát így össze kell kenni! Hát énrám nem is kell figyelemmel lenni már? Mindent, szó szerint MINDENT el kell tûrnöm, el kell viselnem? De még sokkal elítélőbben is gondolkodott. Bizony hogy elege van, nagyon elege. Vagy, amikor tornáztatta a feleségét, s az csak rihegett-röhögött Joón, hogy mennyire iparkodik őt talpra állítani, egyszerûen kinevette, teljes szívéből, őszintén kiröhögte a férjét, aki őbelőle normális embert akar gyúrni, faragni még. Elment az esze. Mi vagy te, Isten? – kérdezhette volna Joót. Persze nem kérdezte, inkább csak nevetett rajta.

(a Szabó)

Ahogy a galambszaros díszburkolat kezd előderengeni a reggeli ködben, Gereblyés Szabó a füléhez tapasztott mobiltelefonjával, akárha vezérkari szerverrel értekezne, egészen nyugodtan, tagoltan, mintha hosszú-hosszú kódot olvasna be a telefonba, szinte már énekelve mondja : „Ii-gen, iii-gen, vár-juk a to-váb-bi ga-lamb-szaro-kat, re-mél-jük, ma is meg-lesz az elő-i-rány-zott két-száz fos-pötty, ii-gen, iii-gen, vár-juk na-gyon, hogy meg-le-gyen, visz-hall! visz-hall!…“

(hypó)

A galambok a magas eresz alól, közvetlenül a portásfülke ablaka elé ürítenek, reggelre rendszeresen telepakolják a díszburkolatot. Ha még koppanósan keménnyel s nem fostosan elkenődővel, hagyján, de többnyire bûzös hígság az egész, akár a szennytelep szippantós tartályában az emberi ürülék. Szar és szar, ameddig elszagolhatni, konstatálja magában Kelemen naponta, s mindez Rózsavárosunk szívében. Még hogy Rózsaváros!?... Fekália! Úgy mint: Itália… A szomszéd szennytelepre kora reggeltől késő estig hússzor jön a szippantós autó tele tartállyal, ott ereszti le a környék portáiról begyûjtött anyagot a sötét aknába, a szaga, légköri viszonyoktól függetlenül, kilométerekre terjed. Itt, a 2-es Közmunka Telephelyen, közvetlenül a leeresztő akna mellett, ugyanezt a bûzt vágni, szeletelni lehet. Itt olyan ereje van a bodorodó szagnak, hogy a közmunkásnak megmerevedik tőle a nyaka. A tavaszi árvízkor ennek a szagnak a matériája, maga a cuppogós massza jött fel fél méter magasan a zuhanytálca lyukán át, meg a vécékagylón át az alagsori fürdőbe, öltözőbe, azóta mintás körben a fal. A két árvízi hajós, TÉ és ESZ kiakasztottak egy jókora táblát a gázórára: A TÓBAN FÜRDENI TILOS ÉS ÉLETVESZÉLYES! Pudher őr, a 2-es számú főbiztonságis próbált ugyan intézkedni, ám nem sok eredménnyel, mindenesetre szólt EN-nek, a telephelyvezetőnek, hogy ez így nem lesz jó, hogy a fiúk minden védőfelszerelés nélkül vájkálnak a mocsokban, nem kéne inkább szakembereknek szólni, szarszakembereknek például? EN azt válaszolta, hogy szólt már a tûzoltóknak, de azok azt mondták, hogy a szar nem az ő asztaluk, azt ők nem szivatytyúznak, kérje meg a szomszédos szennyvizeseket, a szennyvizesek azt felelték neki, hogy maximum adhatnak hipót, ha kapnak érte áramot (nekik épp nem volt), kaptak áramot, de a hipó csak nem érkezett meg, nyolckor rájuk telefonált, hogy mi lesz, hozzák már, vagy mi lesz, elég a munkásoknak a mocskot belélegezni, nem hogy még benne is tapicskoljanak, szóval Pudher őr úr megnyugodhat, ő, EN hajszálra ugyanazon állásponton van…

(reggel)

Reggel, munkába jövet, Joó a bolhapiac felé tekintgetett egyre, hogy milyen üres. Meg hogy biztos sok bolhát adtak-vettek itt valaha, akadt köztük ökölnyi is, lehet. Úgy találta, találatos egy név. Ebben, a nevesítésben, igazán nagy az ember, minden szirt-szart elkeresztel.

Honnan tudod, hogy a libák nem?!...

(ekkor)

Ekkor egy elsuhanó bringás teljesen kibillentette egyensúlyából Joót, miközben monoton rótta a gyalogjárdát; Joó nem éppen barátságosan nézett a távolodó után. – Nagy az önbizalmad, rohadtul! Csak meg ne ártson! Az új jogszabály véd benneteket, gondoljátok. Odaköthetitek a hátatokra a jogszabályt. Egyáltalán nem féltek, ide nekünk a kamiont is, mondjátok. Pedig én hallottam már olyat, hogy gyalogos ütött el kerékpárost, bizony!...

(ÁMBLOK)

Múltkor meg, kis híján, a galambok ütötték el Joót. Nem a telephelyiek, hanem a belvárosbeliek. Egyik majdnem eltörte a vállkaszás ujját, a bal hüvelykjét, mikor Joó a 90 éves anyja keresztrejtvény-megfejtését sietett időben föladni a postára. Csak úgy nyekkent. Egy egész raj röppent föl mellette, Joó persze nem vette őket észre, szokás szerint gondolataiba volt merülve. Hanem egyszer csak: sihh! suhh! – suhogtak el a feje mellett, a füle mellett, a hátánál, a hasánál, egyik épp a lendülő kezét kapta el, de úgy, hogy menten kiszakadt a tolla. Joónak meg az ujja törött le, kis híján. A padokon ülő, sziesztázó mamák csak ámultak Joón, egyrészt, hogy megúszta, másrészt, hogy talán magát Szent Ferencet látják a madaraival, na neee!...

„…Ott, a felhőkben, hány testdarab lebeg, meg a fákban, füvekben, hány és hány, egy kicsi a nagymamából meg a nagypapából… és most vajon béke van már köztük, az egyik molekulái megbékéltek a másikéival?...” (Joó, hazafelé a buszon, álmosan)

„…Elfáradtál, ne tagadd, kár is lenne, vajon mi a fő ok a fáradtságodra, ekkora, ilyen bődületes nagy fáradtságra, úgy az egész ÁMBLOK, vagy akad egyetlen fő ok?...” (Joó, dettó)