Ó, ennivaló szörnyetegeim

 

Fogpiszkáló, olló, gyógyszer, szemüveg,

zsebrádió, radír, telefon, levelek, s persze,

ceruzák, tollak, papírok s mi minden még

az asztalon… Ó, együgyű(?) hústorony

dinoszauruszaim, nektek könnyebb volt-e

átcsörtetnetek a dzsungelen a mindennapi

tennivalóitok elvégzéséhez, a kedvenc

ételetekig, a paradicsomkert divatos

napozóhelyéig, a vízig? Elakadtatok-e ti is

egy-egy gyümölccsel teli bokornál, fánál?

Szöszögtetek-e néha a lábatok alá vetődött

krokodillal, mivel? Vagy olyan erős vágy

(ösztön? tapasztalat? elrendelés?) sodort

benneteket a biztos irányba, hogy semmi sem

zökkenthetett ki, téríthetett el, s meg sem

álltatok odáig? Ó, aranyosak, hatalmasok,

kikapcsoltátok-e közben a rádiót, a tévét,

a telefont, a számítógépet? Bevettétek-e

a gyógyszert, amit evés előtt kell? Nem

felejtettétek-e otthon a fogpiszkálót,

a szemüveget? Hozzádörgölődztetek-e

néha egymáshoz? Akadt-e köztetek, aki

köpött a megszokásra (a rendre, az

érdekeire), s egyszer csak kivált a sorból,

s merőlegesen a menetirányra elvágtatott,

vagy leült (lefeküdt) egy sziklára, s nézett

hosszan a semmibe, hogy vajon a

dinoszauroszok által ment-é előbbre a világ?

Volt-e, aki folyton elakadt a részleteknél,

mert nem tudta eldönteni, hogy ceruzával,

tollal, vagy rögtön a gépbe írja-e, hogy

nem jut eszébe semmi? Ó, ennivaló

szörnyetegeim, hagynátok-e, hogy itt,

az asztalomnál lopjam a napot, vagy folyton

menekülnöm (rejtőznöm) kellene előletek, hogy

el ne kapjatok, ki ne pusztítsátok a fajtámat?

(Nem, nem a bűneim miatt, hanem csak.)

Köthetnék-e veletek kölcsönös

(megnemtámadási?, együttműködési?) szerződést,

hogy amíg (ideiglenesen) a földön állomásoztok,

ugyanolyan jogai lesznek a kisebbeknek és a

gyöngébbeknek is, mint a nagyobbaknak,

erősebbeknek? Betartanátok-e, kedveseim?

Ó, milyen jó szeretni benneteket, akik már

nem tesztek túl a képzeletünkön, olyanok vagytok,

mint mi, emberek… Ó, milyen jó, hogy

kipusztultatok…

 

 

 

Húsz perc hiányzott

 

 

Húsz perc hiányzott, mondod, már csak

húsz perc (húsz?, miért húsz?), csak annyi

kellett volna, hogy kiforogjon a beszéd,

kikerekedjék a lehető legjobb, a tökéletes,

az igazi, a megnyugtató kép, vagy legalább

a lehetségesnek az a része, ami

a meggyőzéshez (a meggyőződéshez?, a

keretbe foglaláshoz?, a kiakasztáshoz?)

szükséges, a tisztább, csak kicsit homályos

(kicsit világos?) tábla, amelyet nézni,

mi több, felmutatni (mutogatni) lehet, amely

nem fekete-fehér, hanem vagy fekete,

vagy fehér(?), vagy kápráztatóan színes, és

magához láncolja a tekintetet, lefegyverez,

csatasorba állít, amit mindenki hazavinne,

sőt, hazavisz, kifüggeszt, magáévá tesz…

húsz perc (húsz?, miért húsz?) a másfél

órához, ami tehát mégsem volt olyan,

amilyennek egyébként mondod, hiszen

csak a csúcsponthoz (a lehetségeshez?, a

tökéleteshez?) hiányzó részre (részekre)

hívta fel a figyelmet, nem okozott

beteljesülést, kielégülést, még csak

megtisztulást (katarzist?) sem, s most akkor

nem tudom, örüljek-e, hogy a hiányt,

a saját hiányomat (ami máskor s közelről

többnyire kisebbnek tűnik), sikerült

feléleszteni benned, s így a következő

pillanatot, sóhajtást, hajszálat lesz hová

befeszítenem, vagy szomorkodjak, hogy

az általam érzékeltnél sokkal több,

mint mondod, húsz percnyi (húsz? miért

húsz?) hiányzik (hiányzott) még (már?)

abból a szövegből?, igyekezetből?,

meggyőző egyértelműségből?, életből?,

műből? (miből?), ami számodra kívánatos?

 

 

 

Mintha attól indult volna meg

 

 

Felül, mélyet lélegzik, hosszan benn tartja a

levegőt, lassan engedi ki, megismétli néhányszor,

visszafekszik, úgy érzi, képtelen megállítani a

vágtát, amit a szíve produkál, csak amikor

élesedik a kép, s a lovakon a szerszám díszeit

s a habot, sőt a képzelet szülte végtelen mezei

kocsiút porát is látja már, akkor gondolja, hogy

mintha attól indult volna meg a mellében a

fogat, hogy eltűnődött, hogy milyen jó most,

hogy semmi baja, hogy igazi baja talán nincs is,

csak beképzeli magának, belehergeli magát,

s hogy talán csak a testét (az idegeit?)

kellene rendben tartania, hogy szinkronban

legyen a lelkével, ahogy meg van írva, s ahogy

a szüleitől, aztán meg úton-útfélen mindenkitől

hallotta (okosan ülni a bakon, pontosan indulni,

időben odaérni, szárazon tartani a puskaport…),

s mintha akkor, amikor idáig jut az

okoskodásban (a közhelyekben?), mintha akkor

durranna a pisztoly, s kezdenének rohanni

a paripák, s mintha valaki egyre nagyobb dühvel

ütné-verné, sarkantyúzná őket, hogy aztán már

megállni se tudjanak… vajon attól jön-e elő a baja,

mert jelet kap, hogy a szörny ott lapul, leselkedik a

közelben, s mindjárt ráugrik, leteperi, megbúbolja,

megöli, s hogy már a viadal kezdetén teljes

fegyverzetben (stresszben) legyen? (netán a támadó

maga adja a jelet, s követeli ki, hogy jó előre vele

foglalkozzék?)… vagy attól, hogy képzeleg,

s azt meri gondolni, hogy minden rendben,

s ilyenkor elég egy kóbor szúnyog mélyrepülése, egy

messzi érfal megfeszülése, egy otromba időjárási

front közeledése (híre), hogy elbizonytalanodjék,

összezavarodjon, s átláthatatlanná, kezelhetetlenné,

megoldhatatlanná váljék a helyzet, kitörjön a pánik,

hogy a valóság fékezhetetlen erői a világ

gondolattalan(?) egyensúlyát helyreállítsák?