Februári elégia

Óriás, gyógyító álom,

borulj ránk! A februári

éjszaka pillérei már hét órakor

állnak, mint a Nemzeti Múzeum

oszlopsora, a délután ötkor

kezdődő sötétedés lépcsői

visznek oda fel, a párkányról

hólé csepeg, de a Múzeumkertben

nyolcra újra fagy, a jövő hónap

petőfije elvágódik a jégen,

a fákat még nem ébreszti

a létezés forradalma, bele-

alusszák magukat a világ nagy

egységébe, amiből minden,

ami mozog, kiszakad,

és máris cáfolja a léte előtti

közös semmit, de a cáfolathoz

nevet ad neki, majd a névtől

elpirul, tiltja. A növények

visszatalálnak oda, ha van bátorságuk

levél nélküli alváshoz,

a harcsa a folyó fenekén látja

a nagy Ő bajuszos pofáját,

mintha a fölötte összezáruló

jégpáncél tükrében nézné magát.

Aki márciusban majd kiáll

a dél kőpárkányára,

és a szívdobogásának ritmusával

telereflektorozza a

rügyektől zsibongó teret,

az most sáros nadrággal

tápászkodik, és beül a

nyolc óra füstös kifőzdéjébe,

zárnak már, de ő még kap

egy bablevest, az éjfél fűtetlen

albérlet, ahol az ágyon csak

egy lószőrtakaró hever, a téli

hajnal, ami alá nem akaródzik

bebújni. A ma pocakosodó

agglegénye fényképes magazint

lapozgat inkább. A holnap

mindig nő. Szőrös öléből

kel fel a nap. A hűvös

ablaküvegen át hozzáérinti

a száját, aztán fogat mos,

mint aki nem virrasztotta

át saját halálát, és tanítani

indul az állandóság

általános iskolájába,

a nyolcadikosok nem figyelnek

rá, valaki kék eget firkál a padra,

aztán az olvadást lesi

nagyítólencsén át. Tetőlavinák,

melyek nem érnek le földig,

nemzeti dalok, melyeknek nincs

dallamuk, márciusok, melyek

egy tolltartóba vannak téve két

radír és egy tintapatron közé.

 

 

Márciusi elégia

 

A tegnapi eső után a hajnali

napsütésben most köd száll

fel a hóról, csak a Parlament

kupolája lóg ki a kékbe,

a Duna, mint sötét emlékek

sodra, hömpölyög az épp

hogy eltűnt jégtáblák

helye alatt. Fekete nemtudás

maradt itt éjszakáról,

bent a bőr fehérségén és a felső

izmok vörösén túl. Az örök sötét

10 centire kezdődik a bőr alatt,

az emberi test mélyebb,

mint a tenger, a gerinc óceáni

hátság, a máj, a lép komor cethalak,

a bélrendszer két titkos polip,

a vastag és a vékony lábú,

épp párosodnak, a nászuk

70-80 évig is eltart, egyetlen

tojást raknak, egy koporsót, amit

aztán, nem úgy, mint az óriás

teknős szokta, másoknak kell elásni

a temető tengerparti homokjába.

Egyedül az agy édesvízi,

nem is állat, titkos, lebegő

hínár partközeli, sekély

vizekben, nádasok zsákutcáiban.

A folyó egy kőóriás lélegzete.

A tavasz a kőóriás rémálma,

retteg a túlhevüléstől,

fejfájást kap tőle. A város

nem ilyen kőóriás. Az igaziak

földbe ássák magukat, de az ember

azt hiszi, hogy jó orvos,

bányászok szállnak alá

egy katéterben,

pedig a halhatatlanok

nem szorulnak operációra.

 

A ködben most egy tacskókutya

áll, füle hátralebben a szélben.

A gazdája hiába hívogatja.

Keresztülnéz az embereken,

keresztüllát a ködön,

végigtekint az időn.

Nem hallja meg a villamos

közeledtét, nem hallja

meg a fékcsikorgást.

De megérzi az ütköző

hideg szagát a feje mellett.

Bolygók gördülnek így

a Nap vonzásában.

A zuhanás keze,

az elrepülés lába rajtuk.

A bőrük viszket

a rosszul föltett végtagoktól.

 

Ekkor egyforma hosszú

az éjszaka és a nappal.

  

 

Áprilisi elégia

 

Le a nőuralommal!

A nők nem törékenyek, nem

aranyosak, nem finomak,

szabadulj meg a látszattól,

vagy fogadd el, hogy az,

a szaguk nem édes, az csak

a parfőm, rövidre kéne vágni

a hajuk, nem hagyni, hogy

mosakodjanak, eltiltani őket

a nőies ruhától, eltiltani őket

a fiús ruhától, kerülni a szépeket,

kerülni az okosakat, nem

összeköltözni velük, nem sóvárogni

annak a rettenetes szájnak beszédét,

mely csak néha szól, de akkor gyereket,

ám figyel, hallgat, magába fogad.

Az egész világ ura az a száj,

a zárt test csillagkapuja, másvilági

kijárat, időablak, egy őrült szobrász

vázlata a jövőről, puha és sima rémség,

állandóan látni kívánom, fogni, beleugrani,

valami vad mohóság van benne, erőszakos,

megrabol, fogva tart, behúz, mint halat

csónakba a halász, elveszi az eszemet,

elveszi az erőmet, szül, okosít, és vagyonhoz

juttat, mégis megrészegülök tőle, nem

vagyok, erőszakosan körém nyomul,

hozzám dörgölődzik, körülfog, le-föl

jár rajtam, én ki-be tőle, de ő uralkodik,

le a nőkkel, föl a nőkkel, az a nagy piros

zászló a derekam körül lobog, az a fekete köd,

az a nedves láng, jaj, nem fáj, mért hívsz

magadhoz engem, öreget, jaj, mért öregedtem

meg, hisz mi dolgom van ezen kívül,

lazacok vagyunk a hegyi folyóban,

úszunk fölfelé, a halál felé, apasejtek

a két test közötti határfolyóban, úszunk

fölfelé, az élet felé, ez a saját halálunk,

belezuhanni a bordó rózsa sziromlevelei

közé, a nő testében egy gyerek-

fejnyi virág van, a nő testében egy gyerek-

fejnyi vulkán van, kitör, ha a hold arra jár,

elalszik, ha együtt ring a tengerrel,

felfalja az áldozatul kitett kis lényeket,

lazac-sejteket. A hegyi tó magzatvizében

medve csemegéz, a virágot sprőd bunda

védi, medvehát, fölhasadt görögdinnye

fölé hajol, a hajlása ottlét, az ottléte

a képzelet játéka, játszani akarok

ezekkel a húslevelekkel, de veszélyesek,

és megégetik a kezem, meg akarom kóstolni

őket, de a nyelvemet dühösen kilökik

maguk közül, mint öntudatos madárfiókák

a kakukkot, elindulok befelé a már

ismert csapdába, és tudom, hogy a vesztembe

rohanok, de hiába fordulnék vissza,

megint nekilódulok, hogy énekeljek valamit

az alvilágban, de a feleségem nem engedik ki,

elsírom magam, jó itt sírni, a pokol járatai

körém szűkülnek, hol is vagyok, teljes a sötét,

húzódjon hátrébb az a férfi, és a beeső fényben

majd megmondom, hol kezdődik a valóság.