Spleen de Budapest – I.
– Ki kérdezett? –
PDF-ben
A rakodópart alsó kövén ültem, kezdhetném így, de nem így kezdem, mondom Barátomnak, hanem egy berlini kávéházban ültem, „micsoda sznobizmus”, vág közbe Barátom, nem baj, mondom egyelőre még türelmesen, nem baj, a tény az, hogy egy berlini kávéházban ültem, amikor eszembe jutott a Nyílt levelek ötlete („de remélem, nem írtad meg…” – motyogja a szakállába Barátom), nem írtam meg, mondom most neki, itt, a nemrég újra megnyílt Hadik kávéházban (ez egy „Szatyor” nem a Hadik kávéház, vág közbe Barátom), de meg fogom írni, pontosabban már írom is, és Te is benne leszel, Barátom, illetve már benne is vagy. De az is lehet, hogy átalakítom az egészet, és más lesz a sorozat címe, mégpedig ez: Spleen de Budapest.
BARÁTOM Rémes.
ÉN Már megint mi? Folyton zsörtölődsz. Inkább még egy fröccsöt.
BARÁTOM A rémes az, hogy már megint meg akarsz írni valamit. Mondtam már ezerszer, hogy semmit nem kell és nem is szabad megírni. Minek?
ÉN Minek? Egyszerűen azért, hogy jól érezzem magam. Magamnak és magamban. És hogy a közönség figyeljen, és esetleg jól érezze magát.
BARÁTOM Jó. Írj magadban, amit akarsz. De mi a bánatnak rohansz rögtön az első szerkesztőségbe? És minek ide a közönség?
ÉN Mert a terv ott, Berlinben nagyon jónak látszott. Nyílt leveleket kellene írni, gondoltam ott, a kávéház hátsó termében, fröccsözgetve és cigarettázgatva, nyílt leveleket, melyek mindegyike ezzel a felszólítással kezdődne: „Kedves barátaim, jelenleg itt és itt tartózkodom, most éppen Berlinben, a volt NDK részen, a nem tudom már a nevét kávéházban, és arra kérlek titeket, akinek van kedve, ideje és türelme, hogy jöjjön ide, és beszéljük meg néhány kínzó problémánkat, például ma ezt: a realizmus csábítása.”
BARÁTOM Aha. A realizmus csábítása. Aha. Nagy téma. Esztéta téma. Ráadásul kíváncsi lennék, miféle csábítása lehet manapság a realizmusnak. De te tudod.
ÉN Hát éppen ez a lényeg! Hogy kifejthetnéd, szerinted miért nincs ma csábítása a realizmusnak. Jól éreznénk magunkat beszélgetés közben. Meginnánk pár fröccsöt is. Mármint a fikció szerint.
BARÁTOM Semmi kedvem fiktív fröccsöket inni.
ÉN De aztán elvetettem.
BARÁTOM (kezét dörzsöli) Nagyon helyes! Mondtam már számtalanszor, nemcsak neked, de az összes úgynevezett mai irodalmárnak is, az összes úgynevezett pályatársadnak. Ez a megírási mánia riasztó. És persze nevetséges is.
ÉN Marhaság. Ráadásul, ha jól emlékszem, kedves Barátom, éppen te voltál az, aki cikkek tucatjaiban írtad meg, nem szóban terjesztetted a felkavaró nézetedet, miszerint senki semmit ne írjon meg, hanem a legjobb esetben is csak ápolgassa magában. Cikkekben írtál az írás ellen. Nincs itt valami ellentmondás, mon cher?
BARÁTOM De van. Annál rosszabb a tényeknek. Annál rosszabb nekem. Bár hallgattam volna.
ÉN Nem. Ha valakinek van valami értelmes ötlete, írja meg. Neked meg az volt, hogy ne írja meg. És ezt írtad meg. Igazad volt.
BARÁTOM Nem. Nem volt igazam. Ne írja meg. Őrizgesse, ápolgassa magában. Kuss legyen végre már. Csend. A megírása halogatásával egyenes arányban nő az ötlete nagyszerűsége. És a végén olyan nagyszerűnek tűnik majd a szemedben, hogy rájössz, a megírásával csak tönkretennéd. Ez lesz a katarzis, mon ami. De nem lesz, mert képtelen vagy ellenállni feltűnési viszketegednek.
ÉN Nem. Csak akkor megy előre az irodalom, ha írnak az írók. Akkor megy a művészet előre.
BARÁTOM És ki mondta, hogy mennie kell? Ugyan ki? És hova mehet Tolsztoj meg Joyce után?
ÉN Megmondom neked, hova megy Joyce után. Például Becketthez.
BARÁTOM Nem elég, hogy szörnyű ez a fröccs, még a nyavalygásodat is élveznem kell. De én is megmondom, neked, hova megy. A semmibe. A nihilbe. Éppen a Becketted a legjobb példa rá.
ÉN A fröccs tényleg szörnyű.
BARÁTOM Igen, de most ne gyere nekem a Bécseddel. Hogy bezzeg ott. Ne gyere nekem! Nincs elviselhetetlenebb a kávéházi sznobkodásnál.
ÉN De van. Mégpedig az ellenkávéházi sznobkodás.
(némi csend)
BARÁTOM (duzzogva) Ha csak úgy nem…
ÉN Jól van. Jól van már. Bocsánat. Nem jövök Béccsel. (duzzogva) Bár jöhetnék, teszem azt az…
BARÁTOM …igen, példának okáért az Alt-Wiennel jöhetnél, már kívülről tudom a kottát. Meg jöhetnél a Rüdigerhoffal…
És még folytatná, ám ekkor egy ismeretlen, fekete télikabátos, széles karimájú, fekete kalapot és vastag, kötött kesztyűt viselő ember áll meg az asztalunk előtt. „Elnézést tisztelt urak, hogy megzavarom parázs vitájukat, Doctor Lugubris a szomszéd házból”, mondja a mélyen szomorú Doctor a szomszéd házból, „gondolom, nem tagadják meg, hogy helyet foglaljak néhány percre hívogató nyájassággal megrakott asztaluknál, magam is nagy kedvelője vagyok a fröccsnek, de az anyagi viszonyaimban mintegy tizenhét évvel ezelőtt bekövetkezett fölötte kedvezőtlen változás ma már nem teszi lehetővé, hogy ha kedvem úgy szottyanna, akkor magam is rendeljek magamnak egyet” (és miután rendelek egy újabb kört, ezúttal már újdonsült asztaltársunkat is belefoglalva, a kesztyűjét lehúzó, de a kalapját, kabátját továbbra is magán tartó férfiú így folytatja, miközben rám köszönti poharát): „Való igaz, tisztelt urak, a fröccs rémes, de mindamellett köszönöm alássan meghívásukat, mi tagadás, régen láttam már három egybefüggő fröccsös napot, pláne Bécsben. De most a tárgyra! Vagyis már ott tartunk, mivel a történelmi hűség arra int, hogy akaratlanul is kifürkészve nagyröptű csevegésüket, apró kiegészítéssel éljek, én, az egykor csillagásznak készülő mára levitézlett helytörténész, és megjegyzem, hogy nem is annyira a Rüdigerhofot avagy a szeretve tisztelt Alt-Wient ajánlanám becses figyelmükbe, hanem ellenben a Drechslert (egy macskaugrásnyira a tisztelve szeretett Rüdigerhoftól), vagy még inkább a Wild nevű bejzlit, utóbbi a nekünk, magyaroknak olyan sok gyászt jelentő Radetzky tábornokról elnevezett platzon terpeszkedik, nyáron hívogató kerthelyiségével, osztrákosan szólva Schanigartenjével, fölöttünk a viadukton vidáman robog a vonat, mellettünk kedvesen csönget a piros arcú 1-es villamos, hogy hamarosan továbbhaladjon útja végső célja, a Prater Hauptalle árnyas fasora felé… („még egy kávéházsznob, na, megtaláltad a beszélgetőpartneredet” mormogja a Barátom zsörtölődve). „De, mint mondám, az anyagi viszonyaimban majdnem két évtizede beállt szerfölött kedvezőtlen változás immár nem teszi lehetővé, hogy az egykori császárvárosba utazzam, úgyszólván gondnokság alatt állok, így aztán itt meg a szomszéd házban tengetem száraz napjaim, és olykor elmerengek a múltak ütemén, és pláne megjön ehhez a kedvem, ha olyan szakértők társaságában adódik alkalmam szerepelni, mint az önöké, kedves mélységesen tisztelt uraim.”
BARÁTOM A tárgyra!
DOCTOR LUGUBRIS Egyetértek, kedves uram, ideje átfordulni a tárgyra. Zur Sache! – ahogy Bécsben mondanák, de előbb egy jeges kortyot. Igenigen, tisztelt uramék, de hiszen már régen a tárgynál tartunk, amennyiben kávéházakról esik szó, és éppen itt, ebben a nemrég újra (sajnos valami idétlen néven) megnyitott, de roppant múltra visszatekintő kávémérésben, ahol nem csekélyebb nagyszerűség…
ÉN Mint Karinthy Frigyes élte napjait. Erre még egy fröccs! Pincér!
DOCTOR LUGUBRIS Remek és nagyszerű, kedves, a szó minden értelmében jó torkú uram, de szabadjon megjegyeznem, hogy én nem a csodálatos Karinthy úrra gondoltam, akit tisztelek és szeretek, most nem az ő szellemére akartam poharat üríteni, hanem Németh Andorra, méltatlanul elfeledett barátjára és pályatársára, aki egykor ugyancsak ebben a kávéházban tengette szegény napjait, ráadásul egy érdekes, ha jól rémlik föl, 1942-ben megjelent, de azóta újra ki nem adott könyvben örökítette meg a kávéházi bohéméletet, egy regénykönyvben, melynek címe…
BARÁTOM Egy foglalt páholy története.
DOCTOR LUGUBRIS Magam sem fogalmazhattam volna pontosabban.
BARÁTOM De ez mégis nagyszerű, hogy van valaki, pláne nem is irodalmár, hanem, legalábbis állítása szerint helytörténész…
DOCTOR LUGUBRIS …bukott helytörténész, kedves uram, levitézlett, gondokság alatt álló…
BARÁTOM Ma, ebben az új rendszerben mindannyian bukott egzisztenciák vagyunk, kedves, szomorú kedvű uram. Gondnokság alá kerültünk, az állam figyelő szeme alá. Ebben az új kurzusban csupa szemétdombra való alak lett belőlünk, akik levitézlettek, mert letették őket tisztjeikről. De amit mond, az ennek ellenére is lelkesítő. Mert Németh Andorról ki beszél ma? Róla, aki elsőnek fedezte fel és támogatta a legvégsőkig József Attilát? Hogy érdemei közül csak egyet említsek. Aki Déry Tibornak adott tanácsokat? Aki mindent olvasott, amit lehetséges, de magától az írástól meglehetősen óvakodott. Példamutató.
ÉN Mondjuk, kedves Barátom, azt azért nem merném állítani, hogy Németh Andor óvakodott volna az írástól, hiszen éppen eleget összefirkált. Verseket, prózát, esszék tömegét, fordított rogyásig, újságcikkeket kent le szakmányban. De ennek most semmi jelentősége. Most a lényeg a beszélgetés. Elkapni vele Budapest spleenjét, és érzékletesen megfesteni. Remek az egész, remek! És ráadásul látom, hogy bevált a tervem, a „Nyílt levelek” felhívása talán süket fülekre talált, de a Spleen de Budapest bevált, a társalgás egyre szórakoztatóbb, ráadásul egyre szélesebb mederben hömpölyög, megjelenik Karinthy, Németh Andor, Déry, nem csodálkoznék, ha beugrana valakinek Szép Ernő, az ugyancsak elfeledett nagy költő. Ó a régi kávéházak világa!
BARÁTOM Folytatódik a verkli. Ne is figyeljen rá, Lugubris doctor!
DOCTOR LUGUBRIS Kérem, kérem… Én ebben az állapotomban jól elvagyok a fröcscsömmel. De szabad legyen azért pár sor erejéig felidézni Németh Andort, a költőt. És már szaval is!
Én Chaplint jobban szeretem mint Kinizsi Pált
Noha Kinizsi hitetleneket ölt meg és hullákkal táncolt
De Charlie jóságos mosolya emberi tett
S a hullák aludjanak
ÉN (megmámorosodva) Igen! A hullák aludjanak! De ne feledjük emléküket; beszéljünk róluk folyton, igyunk az életükre és halálukra, igyunk szenvedéseikre és örömeikre, igyunk a regényeikre és novelláikra, hörpintsünk a verssoraikra, és ne feledjük egyetlen kettőspontjukat, szerény zárójelüket sem! Egyet se felejtsünk közülük, mes amis! Bordalt lenne énekelni ma kedvem, egy nagy összdalt a régiek dicsőítésére, de ki lenne ma méltó bordalukat megkölteni? Ugyan ki?
DOCTOR LUGUBRIS Talán a néhai Petri úr…
BARÁTOM Szívemből beszél gyászos homlokú asztaltársam! Petri kellene ide. De már tíz éve halott.
ÉN Aludjon jól ő is! De vajon mit rendeljünk ezek után?! Mi lenne méltó a költőhöz?!
Kiáltok fel költőileg, és már hajlanék arra, hogy egy pezsgő berendelésével fokozzam a magam nagyszerűsége miatt érzett mámoromat, amikor újabb vendég lép az asztalunkhoz. Vékonydongájú, alig negyvenkilós, szinte pengeéles arcú és tekintetű, igen alacsony férfi, szemüveget hord, ritkás szakállt, fehér ingének kihajtott gallérja élesen villan felénk fekete pulóvere nyakában, kicsit csoszog, ujjai közt cigaretta füstöl, kezében pohár, arcán hetyke támadókedv. És kérés nélkül már ott ül az asztalunknál, és szemét a szemembe fúrja, és a cigifüsttel együtt süvölt a levegő a torkából, felém süvölt egyenesen: „Ki kérdezett?”
BARÁTOM Na ez jó kérdés…
ÉN Tessék? Mármint hogy mi???
DOCTOR LUGUBRIS Persze, persze, csak nyugalom, szomszéd úr. Engedjék meg, hogy bemutassam: ez Doctor Furoricus, a szembe szomszédom.
BARÁTOM Érdekes egy ház lehet…
DOCTOR LUGUBRIS Igenigen. Szerfölött érdekes. Mi úgy hívjuk: a megíratlan irodalmi alakok háza.
BARÁTOM (felém fordulva kiáltja) Látod?! Látod?! Van még bátorság a világon! Megíratlan alakok. Ez a beszéd, doctorok! Még egy kört!
ÉN De azért ők is jönnek valahonnan. Ha máshonnan nem, egy szövegből. Mert nincs szöveg a szövegen kívül. Még a kedves szembe szomszéd úrnak sem.
DOCTOR FURORICUS Elég a posztmodern fecsegésből! A kérdésre! A választ! Ki kérdezett? (ujját fenyegetően fúrja a levegőbe)
ÉN Ki kérdezett? Értem én, értem. Szóval vissza Karinthyhoz. „Igaz is – ki kérdezett engem? Hogy van az, hogy erre még sohase gondoltam? Soha senki se kérdezett. Írtam és beszéltem és ágáltam s hadakoztam – véleményem volt erről, meg amarról – szóltam életről, halálról, szerelemről, költészetről, magamról, gyerekről és asszonyról és cserebogárról... ügyeltem alanyra és állítmányra, lenge jelzőre és komoly főnévre, rideg számnévre, igekötőre és névutóra – ütemre és rímre –, hogy érthető és világos legyen, amit mondok: egyetlen helyes formája a gondolatnak, hogy könnyen fogja fel, s el ne veszítse többé, akit megajándékozok vele. Feladványokat oldottam, csomókat vágtam ketté, erőlködtem, hogy közelebb jöjjek kezdethez és véghez, a két pólushoz, hol még nem járt sarkutazó...”
DOCTOR FURORICUS Igen. Senki se kérdezett, ember. Akkor ne is válaszolj. Ne beszélj, ember. Legyen végre csend. Belül is.
ÉN „Senki se kérdezett, igazad van, közbeszóló. Nem is értek rá kérdezni. Mert megkérdezték a miniszterelnököt, hogy mi lesz a haza sorsa – és megkérdezték a kereskedőt, hogy mennyiért adja –, és megkérdezték a kalóriát, hogy fog-e sikerülni? Megkérdezték a cápát, helyes dolog-e a vegetarianizmus, megkérdezték a betegséget, hogy érzi magát, megkérdezték a poloskát, hogy lehetne a vérontást elkerülni? Megkérdezték a tüzet, egészséges dolog-e a jeges zuhany – megkérdezték a vizet, mitől szokott tűzbe jönni? Megkérdezték a madarat, hová repül, a napot, merre szállt?” Senki se kérdezett, mégis folyton felelni kell. A világ, az élet folyamatos problémaként hever előttünk. Kérdezetlenül is az a feladatunk, hogy válaszoljunk. A madár nem kérdez, csak vegetál. A felhő nem kérdez, csak esőt ad. Csak az ember kérdez, és válaszol.
DOCTOR LUGUBRIS Az ember nem kérdez, csak iszik.
DOCTOR FURORICUS Mindez csak fecsegés. Elviselhetetlen az értelmiséginek ez az örökös nyüzsgése. És mára egyre elviselhetetlenebb lett.
BARÁTOM Különösen úgy, hogy az új szisztémában az értelmiségit gyakorlatilag megszüntették. Ki vagyunk csontozva, kedves barátaim. Különösen a filozófusok…
ÉN Éppen ezért kell felelni mindenre, még a megválaszolhatatlan kérdésekre is. Nézz csak körül, kedves Barátom! Nézzenek csak körül, tisztelt frissen megismert uraim, önök, az egyelőre még megíratlan irodalmi alakok! Nézzenek csak a hátuk mögé! És látni fogják, hányan állják már körül e kávéházi asztalunkat, hányan figyelnek szavunkra, ismerősök és ismeretlenek, a pincérek abbahagyják a munkát, a vendégek körénk gyűlnek, mindenki várja a szavunkat, várja az újabb érveinket, oda-és visszavágásainkat, mindenki vár, szomjasan a szóra! Nagyszerű pillanat! Újabb palackokat kíván!
DOCTOR LUGUBRIS Csatlakozom, bár a pénzügyi helyzetemben majdnem két évtizede bekö…
BARÁTOM Hagyja már ezt a nyavalygást. Igenigen. Tényleg mindenki minket figyel. Mindamellett egyetlen nőt sem látok a hallgatóságban. Ez aggasztó, uraim, szerfölött aggasztó. Talán mégsem vagyunk eléggé szórakoztatóak.
DOCTOR FURORICUS Mert hiányzik a szavalat!
DOCTOR LUGUBRIS Mondjuk, a versre a nők tényleg úgy gyűlnek, mint a legyek…
DOCTOR FURORICUS (pezsgővel a kezében szaval)
Egy értelmiségi! E kétes
elem a tudományosan
felszeletelt tortában úgy
bujdokol, mintha íze lenne.
S mert hűtlen, izgága,
azt hiszi,
a lázmérőben ő a higany.
ÉN De Karinthy, kedves uraim, éppen ezt nem akarja. Nyilván mindenki fejében ott zakatolnak a kis esszé zárósorai. „Ki kérdezett? Ne kérdezd – ordíts, ahogy a torkodon kifér, mert különben csönd lenne körülötted –, ordítsd magad a kérdést, s hidd el a visszhangnak, hogy ő volt, s felelj a visszhangnak, hogy legalább a magad szavát halld.” Válaszolnunk kell, még akkor is, ha a válaszunk nem más, mint egyetlen tagolatlan és kissé iránytalan kérdés. Végeredményben a kérdés is felelet.
BARÁTOM Satöbbi. Jajaja. Igenigen. És a felelet is kérdés. Az örök csiki-csuki. Nincs megoldás, mert nincs probléma.
DOCTOR FURORICUS Igen, ez kicsit lehangoló. Karinthy mint moralista.
DOCTOR LUGUBRIS Rossz pillanataiban. Az igazi Karinthy ez volt. (és megint szaval!)
Nihil
(Recitativ)
Utoljára még elmentem volt szeretőmhöz
És beszélgettem vele a lépcsőházban:
Bementünk, mert kint nagyon fujt a szél
És kemény csöppek estek.
Végleg elbucsuztunk, már nem szeretem:
Aztán lementem a Rottenbiller-utcán
Vettem gesztenyét, de nem tudtam lenyelni
Találkoztam Biró barátommal.
Biró beszélt a neo-impresszionizmusról,
Én mondtam: mindent abba kell hagyni:
A művészetnek ne legyenek korlátai –
Se ütem, se vonal, se szín.
Vagyis az a művészet, amit az ember gondol
És ha nem gondol semmit, az is művészet –
És ha csak érez valamit, az is művészet
És ha neked nem, hát nekem.
És ha neked ez nem képez művészetet
Kedves Ernő: hát akkor nem művészet –
Nem is az a fontos, hogy művészet-e
Vagy sem; – nem az a fontos.
És ha ez nem művészet: hát nem az
De akkor nem is kell művészet –
Mert az a fontos, hogy figyeljenek
Az emberek és jól érezzék magukat.
Biró dühösen ott maradt az utcán
Én még bementem egy kávéházba:
Akkor egy szélroham jött veszekedve
És bevágta az ajtót.
A szélnek mondtam egy gorombaságot
Kávét ittam és olvastam egy lapot:
Valami cikk volt a versköltészet céljáról
De nem egyeztem meg vele.
Ja igaz: a lépcsőházból lejövet
(Még ott, volt szeretőmnél) arra gondoltam,
Hogy most meg kellene dögölni
És kiölteni a nyelvemet.
BARÁTOM Erre megint pezsgőt. Igen, ez az a hang, amit ma hiányolok! Ez radikális, ez vad, ez brutális, ez vakmerő, ez lázító, ez meghökkentő, ez felrázó…
DOCTOR FURORICUS …ez bestiális, ez durva, ez torkon ragadó, ez kíméletlen, ez mellbevágó, ez bátor, ez szélsőséges, ez felszabadító!
DOCTOR LUGUBRIS Tudják-e, tisztelt uraim, ki valósította meg ezt az eszményt? József Attila. Mégpedig a Szabad-ötletek jegyzéke két ülésben című szövegében.
BARÁTOM Na, az se kiadásra volt szánva…
ÉN Nem itt írta, a Hadikban?
Most váratlan helyről érkezik a kérdésemre a válasz, mer egy újabb alak válik ki a körénk gyűlt tömegből: magas, kissé elhízott, de valaha feltehetően izmos figura, nagyjából a hatvanas évei végén, valószínűleg erősen kopaszodó fején mélyen a homlokába húzott, eléggé elkoszolódott sapka, kezében hajléktalan-szatyor; tapasztalt clochard-nak látszik, csendes, finom modorú, kissé félszeg, ugyanakkor mégis megdöbbentően határozott, ahogy leül a poharaktól immár roskadozó, agyonhamuzott asztalunkhoz, szatyrából borosüveget halászik elő, az általam odakínált tiszta poharat elutasítja, nagyot kortyol az üvegből, és ekkor szólal csak meg: „Nem, a Japánban írta. Ma az úgynevezett Írók boltja. Ahol ön feltehetően törzsvendég, tisztelt úr. Önnek való hely, nem kérdés.”
BARÁTOM (röhög) Nem rossz antré, istenemre, nem rossz!
ÉN Csak nem ő is?
DOCTOR FURORICUS De igen. Alagsor. Doctor Prudens. Magánzó, ahogy önmagát nevezi.
DOCTOR PRUDENS Igen, kedves fenti szomszéd. Magánzó vagyok, tisztelt uraim, ezt évek hosszú munkájával sikerült ki-magány-nyomoznom, ha megengednek egy apró, saját gyártmányú szójátékot. De még mindig nem olyan rossz szójáték, mint amilyenek hemzsegnek szegény Attilánk „Szabad ötletek” füzetében. Melyekből ízléses embernek nem is volna szabad idézni. És találóan mondja, ha szabad így kifejeznem magam, éles epével meg a számomra mindeddig csupán írásaiból ismert úr, hogy nem kiadásra voltak szánva. Nem bizony, és ez a dolog lényege. Aki ezekben vájkál, aki ezekből bármiféle következtetést kíván levonni József Attila művészetére nézve, az rossz ízléséről tesz ékes tanúbizonyságot. És még tévesebb úton járna, mondhatni tévutas lenne, aki a Lugubris társunk által az imént megkapó szenvedéllyel elszavalt versből az úgynevezett igazi Karinthyt akarná levezetni. Ugyan már, becsülve tisztelt uraim. Ugyan már.
ÉN Nem egyezem magával, Doctor Prudens. Azt persze nem állítanám, kedves úr, hogy ez lenne az igazi Karinthy, itt Lugubris doktorunk elvetette kissé a sulykot. De anynyi bizonyos, hogy a vers a szabadságnak és a kockázatvállalásnak olyan fokán áll, amelyről Doctor Furoricus és Barátom is joggal állította, hogy az már önmagában is vakmerő és meghökkentő. És ebben a tekintetben elfogadhatónak vélem még azt a vélekedést is, miszerint a Szabad ötletek lenne az ideáltípusa a Karinthy-féle esztétikának. Pontosabban az ebben a versben megnyilatkozó esztétikának.
BARÁTOM Végre egy jó szó tőled is. Egy találó szó.
ÉN És mi lenne az?
DOCTOR FURORICUS Szabadjon kitalálnom.
ÉN Csak tessék!
DOCTOR FURORICUS Kockázatvállalás.
BARÁTOM Erről van szó. Kortyot rá! Éppen ez teszi olyan félelmetesen unikálissá ezt a verset. Ami persze nem is vers a klasszikus esztétika értelmében. Nincs rím, nincs lekerekítettség, nincs ritmus, nincsenek képek, csak a nyers közlés van, szinte tagolatlanul. „A művészetnek ne legyenek korlátai, se ütem, se vonal, se szín”. És ebben az úgynevezett versben ne is keressen senki ilyesmit. A művészet csak akkor ér el magához, ha megszünteti önmagát. Ha felszámolja önmagát. Hogy is kiáltja? Nem, üvölti:
És ha ez nem művészet: hát nem az
De akkor nem is kell művészet –
Így igaz. Vége az esztétikai korszaknak! Még egy kört! De immár vodkát!
DOCTOR LUGUBRIS Magam részéről maradnék a fröccsömnél.
DOCTOR PRUDENS (kortyol a saját üvegéből) Én azért, kedves Barátom, nem kapkodnám el ezt a rendelést. Mert mit is állít Karinthy, vagy az, aki a versbéli magánbeszédet eldühöngi – mert inkább hisztérikus, iránytalan dühöngésnek, mintsem megfontolt versbeszédnek tartom ezt a monológot. Mit is mond? Való igaz, az esztéticizmus ellen lázad, való igaz, a művészetet mint szentséget támadja, és annyiban egyezek vele, hogy magam is tagadom azt a közkeletű, romantikus és eléggé veszélyes eszmét, miszerint a művészet valamiféle vallás lenne. Az élet egyfajta pótléka. De vértelen művészettel nem lehet megcáfolni magát a művészetet. Költőietlen verssel nem támadhatom a vers költészetét. Karinthy ebben a versében, és talán általában is, „stílus-nihilista”, ahogy a társaságunkban jelenlevő egyik úr oly finoman írta egykor.
ÉN Barátom, nem te voltál véletlenül ez az úr?
BARÁTOM (keserűen) Lehet. Már nem emlékszem. Igen. Sajnos talán én írtam. Ifjúkorában sok badarságot ír az ember. Meg később is, mi tagadás.
ÉN Undorító álszerénység. De még egy kortyot. Jó hideg ez a vodka.
DOCTOR PRUDENS Nem is olyan badarság. De volt ott más is, kedves úr, abban a régi írásban. Valami olyasmit pedzegetett, hogy Karinthy született parodista, azaz maszkírozó-művész. És azért nem ír meg soha semmit egységes szempontból, esztétikailag zárt formákban, mert inkább vállal egy újabb maszkot (gyakran akár egyetlen művön belül is), semhogy hagyja magára dermedni az előzőt. Egyfajta esztétikai halálfélelem ez.
BARÁTOM Igen, volt egy korszak, amikor azt hittem, van értelme a papírt telepiszkítani a saját úgynevezett gondjainkkal, gondolatainkkal. De az utolsó mondatot már nem én írtam. Azt maga tette hozzá.
DOCTOR PRUDENS Elismerem. Mindamellett idevág. Mert van valami halálfélelem ebben a Nihil című „recitativ”-ban, amit persze Karinthy jó okkal nem nevez versnek.
DOCTOR FURORICUS (az asztalra csap) És ha neked ez nem képez művészetet, kedves Prudens: hát akkor nem művészet. Nem is az a fontos, hogy művészet-e, vagy sem – nem az a fontos.
DOCTOR PRUDENS Ez nem érv, kedves Furoricusom. Ez nem érv.
DOCTOR LUGUBRIS Tényleg nem, ez igaz. De nézzük máshonnan. Nekem ez a vers, miközben legurítom a számomra oly barátian megrendelt újabb fröccsöt, nem ars poetica, pedig az önök elemzéseiből mintha arra következtethetne egy lehetséges hallgató, és azok a csoportok, akik most mögöttünk lélegzetvisszafojtva lesik szócsatánkat Karinthy egykori törzshelyén. Vagyis számomra első renden nem arról beszél, hogy mi a művészet, illetve, hogy mi nem az. Nekem inkább vallomás, egy kétségbeesett ember kapkodó, szerteágazó, nem teljesen átgondolt, szinte széthulló, kicsit talán hisztérikus, kicsit talán önsajnálkozó, öntetszelgő vallomása. Messze nem véletlen, hogy a szerelem elmúlásával indul a szöveg, és nem is annyira az emiatt érzett reménytelenség, kétségbeesés a nyomasztó, hanem ez a sor: „És kemény csöppek estek”. Minden ebből a helyzetből következik, a Biró nevű festőnek vagy kinek kifejtett esztétika is, amelyet nem kell ekkor olyan véresen komolyan venni. A monologizáló szerető karcolni akar, meg akarja sérteni a világot és magát is, ezért olyan provokatív a képzőművésszel, és ezért olyan brutálisan szójátékos, amikor kimondja a döntőnek látszó, és persze remekül idézhető szentenciát arról, hogy mi nem „képez” művészetet. És éppen ezt a „nem képzés”-t képezi le a szöveg. Amely csapongó, szervezetlen, széthulló, és semmiképpen sem vers a Nyugat eszménye értelmében, pedig ez az ideál Karinthy számára mindig is sokat jelentett. És egy ilyen mérvű leszámolás vége csakis a halál lehet. Képzelt halál ugyan, de a verset mégis a halál képe zárja.
DOCTOR FURORICUS A versnek kínoznia kell. Minden versnek. A többi csak hablatyolás. És ez kínoz. Nincs benne esztétika, és ez a jó. Azt mondja: minden művészet, de ha ez igaz, akkor semmi sem az. Ha meg semmi, akkor minek is legyen. A művészet felesleges, a vers felesleges, minden értelmetlen, törekedni a jóhangzásra, a szépre, abszurd és nevetséges. Egy nagy nyelvöltés az élet. A vers. Mindenre, magunkra is. Itt van az óriási kockázat. De nem a gondolatban, mert azt már sokszor elmondták. Hanem az undor hangtanában, nem tudom másként ezt kifejezni. A vers a minden iránt érzett undor összhangzattana. Természetesen ronda, természetesen visszataszító is talán. De olyan erejű megszólalás, ami példátlan a korban, és egyáltalán a mi kis irodalmunkban. Ma is az. Egy nagy asztalra csapás. Egy fityisz. Ezt nekünk. És itt senki nem kérdezheti meg, hogy „ki kérdezett?” Éppen ez ennek a versnek a nagysága. Hogy a kérdés fel sem merül. Törvényen kívül helyezi a kérdést Karinthy. Valaki egyszerre csak beszélni kezd, tagolatlanul, áradatszerűen, a közlés vágyától duzzadva.
DOCTOR PRUDENS Jó, akkor beszéljünk a halálról, bár senki sem kérdezett. Vajon nem szerepjátszás-e ez is? Kérdem ezt Barátomtól, aki a maszkos Karinthy portréját megrajzolta. És amíg megfogalmazza a választ, addig előkeresek a szatyromból egy könyvet, belőle meg egy idézetet egy Karinthy-esszéből, melyet a barátja, Kosztolányi ötvenedik születésnapjára írt köszöntőként. Az majd azoknak lesz érdekes, akik azt állítják, hogy Karinthy tagadja az esztétikát. Hogy lázít ellene. De azoknak is érdeke lesz talán, akik az ellenkezőjét állítják róla. De előbb várom a választ a kérdésre.
BARÁTOM Érzem, hogy megsuhint a kérdés éle...
ÉN Vigyázz! Mert ha jól sejtem, az sem véletlen, hogy éppen Kosztolányit említette a saját borához oly megkapó hűséggel ragaszkodó új asztaltársunk!
BARÁTOM Ne sertepertélj már annyit! Megy nélküled is a beszélgetés. Te csak ügyelj a fröccsök ütemezésére!
ÉN Rendben. De igazad van, noha nem mondtad, tényleg, erőmön felül jól sikerült ez a Spleen de Budapest ülés. Az első e nemben! Erre iszom, és kérem, tartsanak velem Önök is! (vodkával töltött poharamat a hátunk mögött ácsorgó közönségre emelem. Szórványos taps, néhány fütty)
BARÁTOM Igenigenigen. Kosztolányi. Értem, mire megy ki a játék. Nekem sajnos nincs feneketlen szatyrom, és ha már ezt a helyet „Szatyor”-nak hívják, eléggé helytelenül, nem pedig Hadik kávéháznak, remélem, nem hasztalanul fordulok kedves közönségünkhöz, hogy ugyan kölcsönözzenek ide pár percre egy Kosztolányi novelláskötetet. Van valakinél? Egy hölgynél? Úgy tűnik, mégis vannak női hallgatóink, ez remek. (átveszi a könyvet) Nagyszerű, köszönöm. Nos, van egy Esti Kornél novella, címe Az utolsó felolvasás. A végén, a cím után nem is meglepő fordulat ez, meghal a főhős, az író, Esti, a Kornél. Hadd olvassam fel az utolsó mondatokat:
„Esti teljes hosszában végigvágódott a földön. A tükör elé esett, s kidülledt mind a két szeme.
Ekkor rohant be a sápadt fiatalember. Lélekszakadva követelte a mestert, hogy színpadra vigye.
Döbbenten látta, hogy mi történt.
– Érdekes – jegyezte meg –, most is nézi magát a tükörben.
– Igen – bólintott az orvos. – Mint afféle művészember. Pedig már nem is él.“
DOCTOR FURORICUS Naja. Tipikus Kosztolányi. Sosem szerettem ezt az esztétikus majmot.
DOCTOR LUGUBRIS Viszont… Viszont tagadhatatlan, hogy van néminemű hasonlóság a Nihil zárlata és a Kosztolányi-novella fináléja között.
BARÁTOM Nem kérdés. Ráadásul a példával önmagamat vertem meg.
PRUDENS Igen, volt olyan előzékeny. De tagadhatatlanul én sugalmaztam. Lássák be, ez a halál és ez a nihil nem is annyira nihil, mint inkább csak amolyan spleen. Fád szerepjátszás mindkettő. Köldöknézés, ráadásul a tükör előtt.
DOCTOR FURORICUS Nem! Ezt soha nem fogom elismerni! Hát nem veszik észre, hogy itt megint a nyelvöltésről van szó? (szaval)
arra gondoltam,
Hogy most meg kellene dögölni
És kiölteni a nyelvemet.
Ez egyetemes nyelvöltés. Nem szerepjátszás, nem spleen! Ez éppúgy szól a világnak, mint önmagának. Csakis ilyen műveket lenne szabad írni. Bele az arcába mindenkinek! Kínozni.
DOCTOR PRUDENS A szenvedély e megkapó vallomását komoly együttérzéssel figyelem, kedves Furoricusom. De nem művészet a társadalom arcába köpni.
ÉN Mondta Osvát, amikor elolvasta Nagy Lajost.
DOCTOR PRUDENS De való igaz, hogy Karinthyt olykor a végletekig idegesítette az esztéta örökös nyammogása a szavakon. Van erre egy remek példám, és a szatyromból elővadászott kötetben már sikerült is kikeresnem. Karinthy még a legjobb barát, Kosztolányi születésnapján se képes visszafogni a tollát. Ezt írja az Édes Annáról: „A másik eset, csodálatosképpen talán legszebb, mindenesetre leghatásosabb és legnépszerűbb (számos nyelven megjelent) regénye, Édes Anna, amit minap nagy gyönyörűséggel újra elolvastam. Akárhogy forgatom, a mű mindenképpen hibátlan, mindazzal a jófélével, amiből készült s azzal, ami hiányzik belőle: a sok útközben felszedett lim-lom, amit, hasonló témakörben, a közepes író óhatatlanul belegyömöszöl regényébe. (Nem akarok példákat idézni.) Tökéletes drámaiság a mesében, mesterien adagolt, lélektani aláfestés s e mintaszerű erényeken túl, ami a legfontosabb, valami ingerlő, szinte illatos frissesség a környezetrajzban, emberábrázolásban, amire hirtelenjében nem is tudnék példát. És mégis, mérlegelve és olvasgatva, visszalapozva, kóstolgatva és emésztve a remek fogást, azon tűnődöm, miért nem jelentkezik a szorongató, mélységes, lesújtó és fogva tartó utóíz, ami a nagy gyilkossági regények, Raszkolnyikov, vagy akár az Amerikai Tragédia elolvasása után olyan élménynél élményszerűbb szorongással és bűnbánattal töltik el az olvasót, mintha maga követte volna el a gyilkosságot? Csak azért, mert ezek súlyosabb anyaggal dolgoznak, nehezebb megemészteni őket? Egy mondatnál – isten tudja, miért épp ennél? – egyszerre mintha rájönnék a hibára. Közvetlen a gyilkosság elkövetése előtt Anna kibotorkál a sötét konyhába, eszik «egy csirkecombot és sok-sok süteményt». A lelki kép, a maga shakespeare-i zűrzavarában, szorongatóan, ijesztően életszerű, igaz és meggyőző – lenne, ha... ha Anna sültet és, mondjuk, egy vagy két süteményt enne, mivel e kiexponált pillanatban, igenis, égetően nem mindegy, hogy egy süteményt evett-e, vagy kettőt, ez a drámai hitel, hogy úgy mondjam, a riportage szempontjából fontos. De Kosztolányit elragadja az anyag, pepecselni és bíbelődni kezd vele, a nyelv furcsa természete is izgatja, egy vagy két sütemény nem elég neki, bőkezű és könnyelmű lesz, sok-sok süteményt etet szegény Annával, sok-sokat (már az alliteráció kedvéért is) s a sok-sok sütemény művésziesen határozatlan bája következtében már nem hiszek el egy süteményt se. És visszamenőleg most már sejteni kezdem, hogy ezúttal, végig az egész regényen, a művész legfőbb erénye áll útjába a végső és legfelsőbb hatásnak: a téma fellázad az előadásmód művészi tökélye ellen, dadogást, látható és érezhető erőlködést és izzadást követel, különben nem hajlandó teljes meztelenségében megmutatkozni. Anyagszerelme megtréfálta a költőt, kiütközik a műből, előtérbe lép: a gyilkosságot ábrázoló pompás szoborműről azt a képzetet kelti, mintha keményre fagyasztott tejszínhabból faragták volna. Vagy sok-sok süteményből.“
Ugye, világos? Karinthyt éppen a bíbelődés idegesítette, az „előadásmód művészi tökélye”, vagyis az esztétizmus. Ezt kellett bizonyítani.
DOCTOR FURORICUS Igaza volt Karinthynak. Vesszen Kosztolányi! Hát ki más felelős a mai magyar esztétikai túlburjánzásért, ha nem ő? Ki más? Ki más vitte tévútra az egész mai prózát, ha nem ő? Ki más? Ki szédítette meg szédítően tökéletes és nyelvi kéjekben fetrengő megfogalmazásaival legjobb ifjainkat és lányainkat, ha nem ő? És ekkor nő meg a Nihil jelentősége. Egyszerűen nem lehet rá eleget inni…
DOCTOR LUGUBRIS Csatlakozom. És emlékeznek, hogyan kiált fel a Karácsonyi elégia elején? (szaval) Mit tettél ártatlan szívemmel, gyalázatos kor, felelj meg?
DOCTOR FURORICUS (sír és szaval) Meg nem vesztegetsz cifra csecsebecséddel… Rántsátok le az asztal vacsorázó fehér terítőjét…
ÉN Nana! Az asztal marad!
BARÁTOM Már csak azért is, mert most rajtakaptam Prudens barátunkat egy kis hamisításon. Vagy tévedésen. Még az is lehet, hogy véletlen, elfogadom. Ugyanis Karinthy frappáns és valóban őszintén álélt érve a sok-sok süteményről, melyet voltaképpen Kosztolányi regényírói cukrászműhelye túl cukros és éppen ezért elvetendő termékének tart, nos, ez az érvelés nem állja meg a helyét, ha szigorúbban megvizsgáljuk az Édes Anna...
DOCTOR FURORICUS …már a cím is édes…
BARÁTOM …ha részletesebben megtekintjük a regény szövegét. Ez a sok-sok sütemény ugyanis nem az idézett részben bukkan elő első ízben. Nem kell kötet, kedves hallgatóság, fejből is tudom idézni a részt, ahol első esetben felbukkan. Ugye emlékeznek? Vizyné piskótával kínálja a cselédet, aki elutasítja, mivel „nem szereti”. Kirobban a vita, és persze Kosztolányi szócsöve képviseli az úri társaság számára a legfurcsább véleményt. Így biztatja az úriasszonyt: Adjon neki mindennap piskótát. Sok-sok piskótát, annyit, hogy meg se ehesse. Majd meg méltóztatik látni, hogy szereti. Hogy csak a piskótát szereti. Sok-sok piskóta, sok-sok sütemény. Belső rím, kedves Prudensem. Ezt kellett bizonyítani.
DOCTOR PRUDENS A találat ült.
ÉN Briliáns!
DOCTOR FURORICUS Ült. Ennek ellenére mégis Karinthynak van igaza. Tőlem függ, hogy mi a művészet. Én mondom meg. És még a helyesírást is rendőrkézre adom… Ha akarom, ez a művészet, ha akarom, ez nem az. Ha akarom, az is művészet, hogy most ideiglenesen elpihenek egy kicsit itt, az asztalra borulva.
ÉN De van itt még valami, amiről nem beszéltünk, vitára éhes barátaim. Pedig lehet, ez a legfontosabb. Mert Karinthy ugyan valóban nihilista a versben, de azért mégis megmondja, mi a fontos. Jó, a művészet nem fontos, és az sem fontos, ki és mit tart művészetnek valaki. Egyedül a befogadó mondja meg, mi a művészet, és ezzel Karinthy az…
BARÁTOM …ezzel az úgynevezett befogadás-esztétika előfutára. Már megint ez az üres kotyogás.
ÉN De még mindig nem ez a lényeg! A lényeg ez:
Mert az a fontos, hogy figyeljenek
Az emberek és jól érezzék magukat.
DOCTOR PRUDENS Igen, jól említi, kedves uram. Ez Karinthynak nagyon fontos volt. Abból is látszik, hogy A reformnemzedékhez című nagy politikai versében is benne van. A kisnáci Gömbös Gyula körül gyülekező reformistáknak megvetően, ha úgy tetszik, nihilistán vágja az arcába, hogy nincs reform. Vagy ha mégis, az másképp van: Az a reform hogy résen légy „figyelj és jól érezd magadat“.
BARÁTOM Nincs ennek ma valamilyen aktuális üzenete? Nincs valami áthallás? Ezen gondolkodom halkan. Nincs?
DOCTOR LUGUBRIS Ha lehet, hagyjuk a politika mocsarát.
BARÁTOM Semmiféle reformnemzedéket nem látok. Legföljebb önjelölt nemzeti forradalmárokat.
DOCTOR FURORICUS (felütődik) De ez csak a canaille. (aztán alszik tovább az asztalra borulva)
ÉN Nem ismertem a Doctor Prudens által felidézett sort, de hálás vagyok érte. Ugyanakkor nem tudom, mit akart Karinthy ezzel mondani.
BARÁTOM Semmit. Csak annyit, hogy ne írjon senki, mert minek. Nem kell a művészet, a filozófia sem kell. Csak az, hogy az emberek jól érezzék magukat.
DOCTOR LUGUBRIS Talán igen. Nem kell semmi, a helytörténet sem kell. Viszont kétségtelen, hogy erről beszélgetve jól érezzük magunkat.
DOCTOR PRUDENS Ez a valódi nihil.
ÉN Miért lenne az? Legfeljebb hedonizmus. Mondjuk, értelmes hedonizmus, ha jobban tetszik. Hát nem volt igaza Karinthynak? Beszélgettünk róla, és a körülöttünk állók figyeltek. És jól érezték magukat. Méltón ünnepeltük a nagy kívülállónk versét. Hogy is írta a kabarétréfái előszavában? Kérem az olvasót, vegye komolyan e jeleneteket, figyeljen rám, aki nem figyelhetek magamra – foglalkozzék velem, aki nem érek rá magammal foglalkozni –, önmagát pedig bízza rám, és ne tartson semmitől.
BARÁTOM De most már elég. Rád bíztuk magunkat, de még az értelmes hedonizmusnak is van határa. Legalábbis az itteninek. Mert most jöhet az értelmetlen hedonizmus, ha úgy tetszik. És most fel! Át a „Csendes”-be! Ott találunk nőket. Gyerünk! Át a „Csendes”-be! Taxit! Pincér, taxit!
ÉN Menjetek csak, Barátom, és ti, frissen kelt, megíratlan barátaim! Ég veletek! Én majd később követlek benneteket. Mert akad itt még számomra gondolkoznivaló. Hogy csak egyet mondjak, a számla.
És miközben elnézem, ahogy mámorosan, új kalandok felé kitódulnak a kávéházból (magukkal vonszolva a felébredt Doctor Furoricust), magam elé motyogok: nem tudom én, kétszáz év múlva, ha valaki visszanéz felénk, mit vesz észre belőlünk először: lángoló tekintetünket és kitárt karunkat, ahogy az emberiség sorsáról és az örök eszmélésről szavaltunk – vagy a cipőnk furcsa csokrát, a nyakkendőnk színét, azt a módot, ahogy a torkunkat köszörültük, és halkan megköszörülve a torkomat, kezemben tört pohárral, dermedt-vidoran elnyúlok az asztal alatt.