Kasszandra a hajón

Október lett, mire hazaértek. Éjjel vihar dúlt,

hajnalban sűrű volt a lég.

Mint a hálóba önként becsusszanó, roppant tonhalak

rideg arcának mit sem sejtő, bamba mosolya,

úgy tűnt el hirtelen a köd,

s a déli verőfényben már tisztán látszottak

a zátonyra futott hajók roncsai.

Kasszandra szenvtelen arccal viselt mindent,

öklendezést, szájszagot, átizzadt köpenyt,

a királynak émelygett a gyomra,

nehéz volt tartani, míg roppant súlyával rátámaszkodott.

Akár farkaskölyköket tejtől duzzadó emlőikhez

emelő, frissen szült bakkhánsnők kiáltozásai,

a fájdalomtól szinte vérző fülekbe

úgy hasított a vészjósló kikötői csend.

A matróz, ha partot ér, mulatni akar:

a palotában, a férfiak lakrészében asztalról, ágyról

folyik majd a bor, s a poharat kiejtő, részeg kezek

olyan ernyedten csüngnek majd alá, mint levágott

szárnyasok nyakáról a bőrlebernyegtől alig tartott fej.

Az oroszlán ott hasal majd a hányadékban, részegen,

csak Kasszandrát ölik meg állva,

emberhez méltón, fenségesen.

De az ő kiáltásait is elnyomják

a szőlőfürtöket formázó, kéklő csörgődobok,

s a sziklaüregbe zárt, saját mocskában fetrengő

Elektra torokszorító jajgatásai.