Minden éjszakának megvan a maga álma

 

Minden éjszakának megvan a maga álma

amely csak az övé. Ha nem csal az emlékezet

e nappal nélküli világban merő fénysárga

történetet képzelek el: a múlt és a jövendő Napja

a jelenben amint összeér. A változatokat ismerem

de nem a végsőt: a két tükörlap között

miként az univerzum

végtelen.

Őrzi majd a tükrök mögött folytatódó útvesztő sötétjét

amelybe többé be nem tévedek.

Hová lesz a felejtés? Hová?

Virradatot alkony vált s rőtbársony estét bársonyrőt reggel

némelykor fellobban egy piros virág

hogy jelezze: év múltán újra ott lesz

ahol a hamuba hull

a macska átszalad a perc kongó folyosóján

s fut tova.

Minden hű marad

s ami mint a seb

ha visszahúzódik a hegbe majd a folttalanságba

a maga örökkévalóságában enyészik el.

S ami kétségből lágy ízből borzongásból összeforrt

miként a dalok könyvében a tercinák

az s annak a neve áldott.

 

 

Újraírom

 

újraírom ahogy jön

átlépi a pára foncsorát

öt percen át

mondom egyetlen lépése szavát

és nem írtam újra amint elhalad

a fű örvényét és a bokrokat

az árnyékot ahogy

alakjának az ösvényen ruhát ad

 

 

Strófa

 

A gyík még melegszik a kőfalon

Egy növény tátogva kapkod

fény után. Talán habszegfű – most

nem fontos. Hát hagyom. Csak a gyík

ahogy issza szürcsölve a meleget a kőlapon.

Odahajolnék hozzá úgy nézném hogy te is lássad

szétdűl a pillanat s beszakad

a vállad a hátad is ha közeledek felé.

Visszaomol a voltba s vele

a zöld torok a fal a nyár és a romhalom

fölzabál mindent – gödör a sötétet.

Ne hunyd be bennem a szemed ne

mozdulj. Elmondom én milyen

védtelen s miként dobol a szívem.