"A láger sors"

Gera György: Terelőút

György Péter  tanulmány, 2010, 53. évfolyam, 12. szám, 1350. oldal
Lapszám letöltése
PDF-ben

In memoriam F. Csillag Olga

 

1.

Az, hogy egy szöveg, tehát egy archeológiai lelet ’eredeti kontextusa’ miben áll, az javarészt a kései szerző értelmezési tartományt kijelölő intencióján múlik. Amikor például Gera György 1972-ben megjelent Terelőút című regényéről Randolph Braham 1984-ben, a The Hungarian Jewish Catastrophe. A Selected and Annotated Bibliography című munkájának a ’The Holocaust’ című fejezetében ejtett szót, akkor azt egy olyan szempont szerint osztályozta, amely a könyv megírásakor, mint azt annak szerény korabeli recepciója is tanúsítja, még nem létezett.1 Így, megítélésem szerint, ez a könyv a később uralkodóvá váló globális Holokauszt-diskurzus előtti magyar nyelvű kulturális, politikai-esztétikai állapot becses dokumentuma és eredménye, nagy erejű beszámoló a felejtés világáról, az emlékezet visszanyeréséért és egy új identitás kimunkálásáért folytatott személyes küzdelemről.

Amikor tehát 2010-ben Gera György könyvének elsősorban az emlékezetpolitika regiszterei, archeológiai rétegei szerinti újraolvasására, interpretációjára teszek kísérletet, akkor elsősorban arra szeretnék rámutatni, hogy annak esztétikai értéke és sorsává vált utóélete egyaránt elválaszthatatlan a morális univerzálénak megfelelően, és traumatikus drámaként értett2 Holokauszt-paradigma európai-amerikai, majd annak nyomán magyarországi kialakulásának és elfogadottá válásának történetétől.

Ám mindenekelőtt, azt hiszem, fontos pár mondatban felidéznem, hogy ki volt Gera György – egyike azoknak az ’elfelejtett szerzőknek’, akiknek gyakran fájdalmasan igazságtalan, máskor a szerzők elégtelen erudíciójából következően szürrealista listáját a Magyar Narancs című kulturális hetilap évek óta állítja össze –, akinek az emlékezete mára gyakorlatilag kimosódott a kulturális nyilvánosság rétegeiből. Miközben élettörténete és műve egyaránt jó példával szolgál arra nézvést, hogy a marginalizált, elhomályosult emlékezetű sokakhoz, vagy ellenkezőleg, a kanonizált kevesekhez tartozás, a néma vagy a sikeres utóélet tehát adandó alkalommal mily csekély mértékben múlhat a szöveg minőségén.3 Gera esete intő példa arra, hogy a könyvek sorsában (is) milyen fontos szerepet kap az időszerűség, a Zeitgeist oly bonyolult fogalma, a kellő pillanat kiismerhetetlen kegyelme. Mindaz tehát, amit a legkülönfélébb okok egymásra rétegződéséből összeálló kulturális rendszernek, az irodalmi nyilvánosság gépezetének való kiszolgáltatottságként ismerhetünk, s amely ugyanúgy lehet bármelyikünk végzete, mint megmentője.

Gera 1922. február 23-án született Nagyváradon, mint egy 1969-ben, majd 1972-ben írott önéletrajzában egyaránt fogalmaz: ’polgári családból’. Valóban, apja igazi nagypolgár volt, bankigazgató, majd egy harisnyaüzem tulajdonosa, tehát az államszocializmus nyelvén szólva, igazi gyáros. 1969-es önéletrajzában Gera szülei sorsát illetően finoman fogalmaz: „Mindketten a háború alatt haltak meg.” Azaz, mindkettejüket megsemmisítő lágerben ölték meg. Ami a saját sorsát illeti, Gera ugyancsak a korszakban elvárt tömörséggel fogalmaz: „A háború idején munkaszolgálatos voltam, később Mauthausenbe deportáltak.” A két állítás közé Gera egy a tanulmányaival kapcsolatos mondatot illesztett, mintha kifejezetten kerülni igyekezett volna azt, amit akkoriban minden érintett, tehát beavatott olvasó tudott, ugyanis, hogy itt egy zsidó család sorsáról van szó. Az 1971-es, némiképp rövidebb önéletrajz a világháborús évekre vonatkozóan még szűkszavúbb. A szülők sorsáról nem tesz említést, ami pedig a vele történteket illeti, abból a zsidóságra való utalás teljes egészében hiányzik. „1943-ban vonultam be, 1945-ben szabadultam fel.” Mindez jól mutatja, hogy mint is működött a gyakorlatban a Kádár-rendszerben a narratív identitás konstrukcióinak finom szerkezete. Mindazok, akiknek az életrajz a kezébe kerülhetett, jobbára tisztában lehettek azokkal a tényekkel, amelyeket Gera előbb mellékesnek tekintett, majd említést sem tett róluk. Hiszen Gera 1956-ban megjelent nagyregénye, az utóbb általa is említés nélkül hagyott Pokoltánc, olyan részletességgel idézi fel egy budapesti zsidó nagykereskedő küzdelmét a zsidótörvények világával, az elviselhetetlenül cinikus és aljas strómanokkal, ami félreérthetetlenné teszi az író tapasztalathorizontját.

Az 1971 januárjában írt életrajzban a Mauthausenbe történt deportálás említés nélkül hagyása azért is figyelemre méltó, mert az 1972-ben megjelent Terelőút épp azt idézi fel. (Tehát az életrajz írásakor az egykor a lágerben történtek, illetve az ausztriai nyomkereső utazás igencsak Gera életének a centrumában voltak.) 2010-ben mindez akár magyarázatra szorulhat, ám – intepretációm szerint – 1971-ben magától értetődött. A Kádár-rendszer elitértelmiségi irodalmi köreihez tartozó Gera nyilvánosságnak szánt, mégiscsak hivatalos élettörténetében a ’zsidó’ szónak, bármit is jelentett akkor, a társadalmi identitása megjelöléseként, tehát az önazonosság kategóriájaként nem volt helye. Pontosabban ennek az említésnek, lehetséges önazonosságnak egyszerűen nem volt kialakult kulturális gyakorlata. Gera nem volt izraelita, semmi köze nem volt a valláshoz, mindahhoz, ami a Kádár-rendszer viszonyai között a nyilvános zsidó identitás egyetlen legálisan gyakorolható formája volt. 1945 után a Román Kommunista Párt, aztán az MDP tagja lett, előbb dramaturgként, utóbb szabadúszóként dolgozott, és az olasz, francia és a német kultúra avatott szakértőjeként vívott ki komoly elismerést. Sokat fordított és szerkesztett. Többek között Apollinaire, Aragon, Baudelaire, Dürrenmatt, Max Frisch, Goldoni, Thomas Mann, Robert Merle, Anna Seghers egyes, több esetben igen fontos műveinek fordítása köthető nevéhez. Igazi homme de lettres volt, bennfentes irodalmár, Örkény, Hernádi Gyula, Mészöly Miklós, Szentkuthy Miklós benső barátja, Konrád György unokatestvére, a párizsi magyar irodalmi és baloldali emigráció viszonyainak jó ismerője, éveken át a Le Monde pesti tudósítója. Ahogy a halála előtt nem sokkal készült fényképét nézem a számítógép képernyőjén, egy igazán jóképű, szenvedélyes férfiembert látok egy rég nem létező szoba mélyén ülni, esti fényben. 1977-ben szívroham vitte el, élete azoknak az időknek a mélyén ért véget, amelynek tanúja, s ahogy látom, boldog alakítója, elszenvedője volt egyszerre.

Miközben élte a kommunizmusban csalódott, továbbra is baloldali ’nemzsidó-zsidó’ értelmiségiek mindennapi életét, nekilátott megírni a Terelőút című regényt – s ahogyan maga ez a gesztus, úgy a könyv radikális attitűdje sem volt magától értetődő. Ahhoz, hogy a szöveget megbonthassuk, hogy érvelni tudjak annak radikalizmusa mellett, hogy miért is tekintem máig sem észre, sem tudomásul nem vett ’coming out’-nak, úgy vélem, először hátrébb kell lépnünk, s ha még oly vázlatosan is, de utalnunk kell a – korszakban használt kifejezéssel élve – ’lágertéma’, illetve a ’zsidóüldözések’ ábrázolásának mikéntjére. Ugyanakkor nyilvánvalóan Gera szövege kapcsán nem ígérhetek az olvasónak egy ’Holokauszt-ábrázolás az 1945 utáni magyar irodalomban’ című megíratlan és megírhatatlan monográfiából egy fejezetet.

 

2.

Közvetlenül 1945 után, a felszabadulást követően számos, a háború alatt történtekkel foglalkozó önéletrajzi ihletésű, részben szépirodalmi igényű memoárkötet látott napvilágot, melyek mindössze igen szerény része kanonizálódott, értelemszerűen elsősorban azok a szövegek, amelyek már neves alkotókhoz voltak köthetőek: Kassák, Déry, Szép Ernő, Zsolt Béla művei. A Kis könyv haldoklásunk emlékére, az Alvilági játékok, az Emberszag, a Kilenc koffer ugyan hosszú évtizedeken át másodlagos szerepet játszottak a fentiek életművének recepciójában, de mégis az irodalmi, társadalomtörténeti nyilvánosság keretein belül kerültek a peremre. Ám ezek mellett a kötetek mellett ott voltak a saját korukban gyakran tudomásul sem vett, utóbb szinte teljesen elfelejtett szövegek, amelyeknek töredékes hatástörténeti mechanizmusa ma még csak igen nehezen rekonstruálható. Holott olyan könyvekről van szó, melyek pusztán dokumentumértékük miatt is figyelmet érdemeltek volna, s érdemelnének ma is, mert ha esztétikai színvonaluk úgymond ’ingadozó’ is, attól még a magyar nyelvű szövegkorpusz azon fontos részéhez sorolhatóak, amelynek kiemelt szerepe lehetett volna, és lehetne ma is, a nemzeti önismeret, az emlékezetpolitika fájdalmasan hiányos narratívájában. Ezek a szövegek ott voltak az 1945 utáni idők kulturális tereiben, így komoly segítséget jelenthetnek a korszak mentális normáinak, társadalmi fantáziájának rekonstrukciójához.

Mindez akkor is így van, ha adandó alkalommal más nyelveken sem nagyon tér el a helyzet a magyarországi tapasztalattól: a lengyelországi, részben jiddisül, részben lengyelül írt emlékiratok is mindössze az elmúlt bő tíz évben kerültek a történelemmel, társadalomtörténettel foglalkozó nemzetközi, angol s német nyelvű nyilvánosság érdeklődésének homlokterébe.

Sz. Palkó Vilma A német halálgyárak című kötete a Gábor Áron könyvkiadónál látott napvilágot,4 1945-ben, az Új Idők–Új Könyvek sorozatban, amelyben (akkortájt) ismertebb szerzők is publikálták dokumentum jellegű, illetve szépirodalmi műveiket, amelyek mind a közvetlen múlt feldolgozására vállalkoztak. A kiadó sorozatában többek között Gyenes István, Lévai Jenő, Dr. Pados Pál, Palásti László, Stella Adorján, Tombor Vilmos műveit találjuk. Sz. Palkó Vilma szövegének dokumentumértéke ma is komolyan veendő: fontos beszámoló arról a tudatállapotról, arról a közvetlen reflexióról, ahogyan a koncentrációs tábort a szociáldemokrata, kommunista politikai eliten kívül álló civil átélte. (Ennyiben Buchinger Manó5 és Betlen Oszkár6 szövegei inkább a párthoz tartozó öntudat legyőzhetetlen erejéről tanúskodnak, mint bármi egyébről.)

Ez a szöveg szinte riasztóan közvetlen, igen csekély esztétikai távolságtartás jellemzi, s mindez hosszú évtizedekkel később még sokkal zavarba ejtőbb, illetve kezelhetetlenebb. Ugyanilyen, újraolvasást követelő, nehéz olvasmánynak vélem például Hegedűsné Molnár Anna Miért? Egy deportált nő élményei a sárga csillagtól a vörös csillagig című kötetét, amely Aradon a Me-Ta könyv és Zenemű kiadóvállalatnál jelent meg 1945-ben, hat hónappal a szerző hazatérése után.7 Mint azt Braham fent említett bibliográfiája is bizonyítja, több száz(!) további példát találhatunk az ugyancsak a könyvtárak mélyén, évtizedeken át recepció nélkül maradt korabeli könyvekre, amelyek mind azt mutatják, hogy milyen mély és nagy is az a képzeletbeli kontinentális talapzat, amelyet Gera kötetének értelmezése kapcsán az olvasó megpillanthat. A fenti kötetekből azért (is) tartottam fontosnak két, hosszabb szövegrészt idézni, mert azokból jól érzékelhető, hogy a – nevezzük így – magyar nyelvű Holokauszt-szövegben milyen drámai szerepet játszik az idő, a személyesből történetivé forduló idő tudomásulvétele, illetve eltagadása, az azzal való szembeszállás követelménye, normája.

Míg mindkét, (számomra) ismeretlen sorsú szerző a reflektálatlanság evidenciájával fogalmaz, egyiküknek sincsenek reflexív (párt)politikai megfontolásai, addig a múló időnek megfelelően, több olyan szöveggel találkozunk, amelyek már közelebb visznek Gera munkájához, s amelyek az időbeli távolságból következően az élmények emlékké változásával, tehát a mnemotechnika metamorfózisával való küzdelem nyomait viselik magukon – amely aztán a Terelőút alapkérdése is lesz. Azaz, akkor, amikor a túlélő újrakezdett életének évei, súlya áll az emlékké vált múltja és az amúgy évtizedeken át közönyös jelene közé. Tehát nem is pusztán a korszak politikai követelményrendszere vezett a szinte kötelező felejtésre, hanem abból következően az életben maradtak világának mindennapjai.

A közvetlenül a háború után megjelent könyvek hullámát a Rákosi-, majd a Kádár-korszak – e tekintetben is világos elnyomása, nehezen oldódó politikai elfojtásának csendje követte. Az új politikai-esztétikai paradigma csak bizonyos feltételekkel, s kényszeredetten fogadta el, akár a világháborús események, tömeggyilkosságok felidézésekor is, hogy az áldozatok egy része pusztán azért halt meg, mert zsidó volt. Mindez nem azt jelentette hogy a két egymásra következő rezsim egyetlen pillanatra is letagadta volna, hogy mi történt a zsidókkal, erről szó sincsen. „Mindössze” arról van szó, hogy a zsidó származás, kulturális identitás nagyobbrészt értelmezhetetlen volt abban a korszakban, amely azt épp olyan partikuláris, tehát meghaladásra ítélt mozzanatnak tekintette, mint a kispolgári vagy középparaszti származást. Ahogyan a Történelem és osztálytudatban írva volt, és Lukács személyes karrierjétől, sorsától függetlenül a praxisban érvényesült: a munkásosztály ideáltípusa képviselte az egyetemes megváltás érdekeit, minden más lényegtelen, zavaró mozzanat volt. Polgárnak, svábnak, katolikusnak, homoszexuálisnak, leszbikusnak, evangélikusnak, végül zsidónak lenni lehetséges volt, de minimum lényegtelennek, s nehezen gyakorolható identitásnak tűnt. A szocializmus antropológiai episztéméje nem ismerte, tehát nem tűrte az instabil identitások illékony, kontextusoktól függő dinamikáját.

Ez a mélységes zavar szabta meg s tette eleve esztétikai kudarccá például Gera György 1956-ban a Szépirodalmi Kiadónál megjelent nagyregényét, a Pokoltánc című, 400 sűrűn szedett oldalon napvilágot látott alkotást. A rózsadombi Hoellender divatbolt-tulajdonos kínos, nyomasztó kalandjai számos társadalomtörténetileg igen precíz megállapítást tartalmaznak, de az egész szöveget reménytelenül olvashatatlanná teszi az a tény, hogy Gera ábrázolása tárgyát, az osztálytudat történetét folyamatosan elválasztja a zsidó identitástól, s míg az előző számára pszichológiailag releváns, addig az utóbbi egyszerűen néma, értelmezhetetlen tartomány maradt. A zsidótörvényekkel szembesülő hős ugyanúgy nem tud semmit a saját zsidóságának lehetséges jelentéséről, ahogy az ötvenes években talán maga Gera sem tudott mit kezdeni kínos örökségével. De mindezt a 40-es évek világára visszavetíteni a realizmus öngyilkossága volt.

A jobbára tudomásul sem vett könyv kudarca nyilván összefüggésben volt a megjelenés évével is, a Gera által megírt szövegtenger emlékét a forradalom gyakorlatilag maga alá temette.

A Pokoltánc paradoxona hatja át, már-már abszurd mértékben a kommunista politikus, a nómenklatúrához tartozó Betlen Oszkár 1959-ben megjelent, fent említett, Élet a halál földjén című, a párt kiadójánál, tehát a Kossuthnál megjelent munkáját is. A buchenwaldi tábor mindennapjait felidéző könyv a kommunisták hősi ellenállásának állít emléket. Az olvasó egyetlen pillanatra sem szembesül azzal a ténnyel, hogy az illegális kommunista tevékenységért letartóztatott szerző amúgy maga is a zsidótörvények hatálya alá esett volna, ha politikai munkásságával már nem érdemelte volna ki a deportálást. Lehetetlen eldönteni, hogy Betlen tényleg őszintén kívül helyezte volna magát származása tényén, vagy pusztán követte a párt illemkódexét, amely normának kialakításán aztán újságíróként, hosszú éveken át maga is rendíthetetlenül dolgozott. Mindenesetre az elmúlt évtizedekben nem gyakran forgatott könyv sokkal inkább a kommunista ideológiai tudat megrendítő textuális emlékműve, mintsem érvényes beszámoló arról, amit Betlen amúgy valóban láthatott, s ténylegesen átélt. 1945 és 1959 között már épp elég idő telt el ahhoz, hogy a háború utáni ideológiai-politikai viszonyok, elvárások teljes mértékben determinálják a szöveget. Viszont ugyancsak 1959-ben látott napvilágot a Szépirodalminál Bodó Béla Káin visszatért című, akár regénynek is olvasható novellafüzére, amely a deportálás, a láger és a visszatérés kalandjait idézi fel. Bodó neve ma elsősorban a Brumi-könyvek írójaként ismert, s munkássága fontos szerepet játszott a Kádár kori gyermekirodalom humanizmus paradigmájának kialakításában. Mások a Bodóhoz köthető ismert, részben igaz városi legendára emlékezhetnek, amely szerint a Népszava ügyeletes szerkesztőjeként nem vette észre, hogy a Sztálin súlyos betegségéről, gyakorlatilag haldoklásáról szóló közleményben, a nyomda ördögének jóvoltából a magyar nép nem „megrendülten”, hanem „megrendelten” értesült az akkortájt igencsak szomorúnak számító hírről. A Káin visszatért című kötet emlékezete ugyancsak elsüllyedt, holott szemlélete jelentős mértékben eltér a fentiekben rekonstruált ideológiai normáktól áthatott szövegektől, s manapság is érvényesnek tekintett kérdéseket tesz fel.

„Elviszik az országból. Hát elviszik. Vége mindennek? Hát vége. Pont. Nem vette észre, hogy közben liheg. Az önáltatatás pedig fokozódott. Mennyit élne még? Legfeljebb harminc-negyven évet. És akkor is pont lenne. Akkor is!… De különben mit tehetne?… Az erőszak ellen nincs menekvés. Előbb megalázták, később megölik. Tehetetlen.” (14–15.) Ez a hang, illetve felismerés teljes mértékben nélkülözi az ideológiai retorikát, hasonlóan a tíz évvel később, a Magvetőnél megjelent F. Csillag Olga Mert megtörtént a XX. században című memoárjához, amelyet utóbb szintén teljesen elfelejtettek. Holott ez a szöveg is azért figyelemre méltó, mert az eltelt idő és a normatív társadalmi közbeszéd ellenére, ebben a könyvben még mindig a közvetlen élmény rögzítésének a szándéka, és a rögzítsre való képesség volt domináns. S az államszocializmus biztonságos és békés mindennapjainak múlt nélküli éberálomhoz hasonló világában az ilyesfajta szövegek tényleg felforgatóak, azaz kezelhetetlenek, beilleszthetetlenek voltak.

Persze néhány, valóban elfelejtett szövegből nyilván csak részben rekonstruálható az az irodalmi szövegek gyakorlatát is determináló szemléletmód, amely 1945 után folyamatosan átalakult, s amely évtizedekre kijelölte a zsidóságról, a koncentrációs táborról, a hazatérés körülményeiről, a túlélésről való beszédmód lehetséges határait, azt a normál állapotot tehát, amely logikusan következett a Rákosi-, majd Kádár-rendszer ideológiai univerzumából. Nyilván ez az utólag elsősorban maguknak a szövegeknek az összefüggésrendszeréből kibontható, rekonstruálható episztémé szabta meg azoknak az irodalmi alkotásoknak a lehetőségtartományát, tehát sorsát is, amelyek Gera munkájához hasonlóan, részben, inkább a bibliográfiai említés szintjén maradtak meg a kultúrtörténeti elbeszélésekben. Így Bárány Tamás Apátlan nemzedék című 1960-as, Ember Mária 1974-es Hajtűkanyar, Gyertyán Ervin Szemüveg a porban című 1975-ös, Keszi Imre 1959-es Elysium című regényét érdemes megemlítenünk, amelyekben az úgynevezett ’zsidó szempont’ az elbeszélés szerzőjével azonosítható. De azt hiszem, épp ilyen fontos rögzítenünk a későbbi évtizedekben létrejött Holokauszt-paradigmán kívüli, de 1944-et vagy a felszabadulás korszakának percepcióját rögzítő szövegeket, mint Fekete Gyula 1963-ban megjelent, Az orvos halála című regényét, Darvas József ugyanazon évben közölt Részeg eső című, végül félbemaradt nagyregényét, illetve Cseres Tibor 1956-os Here báró című alkotását, amelyek mind valóban kívülről látják s láttatják a zsidókat, illetve a velük történteket. Az orvos halála (amelynek filmes változatában Páger Antal játszotta a főszerepet) különösen emlékezetes példája a korszak asszimilációt magától értetődőnek tekintő szemléletének. A Fekete életművének kiemelkedő részéhez tartozó regény ma is hasznos olvasmány azoknak, akik annak a bonyolult társadalomtörténeti folyamatnak a rekonstrukciójában, magyar nyelvű genealógiájában érdekeltek, amelyet utólag Holokauszt-paradigmának hívunk, de amelyet a kortársak e nélkül az egységes vonatkoztatási rendszer nélkül éltek át.

 

3.

Olvasatomban a Terelőút (részben fiktív) történeti forrásközlésként, ismeretterjesztésként olvasható, tipográfiailag elkülönített dokumentumokat is felhasználó, egészében mégis irodalmi szövegként íródott, amelyben az emlékezet, illetve az identitás visszanyeréséért folytatott küzdelem nem pusztán az emlékirat személyes dokumentumértéke miatt érdemes a figyelemre, hanem a tizenöt évvel korábban történtek visszaidézésének módja miatt is, amely egyben a szöveg esztétikai problémája, releváns kérdése is. Gera hőse vagy alteregója visszatér oda, ahova 1944–1945-ben deportálták, hogy az egykori koncentrációs tábor területén, tehát az eredeti tetthelyen idézze fel mindazt, ami egykor ott s azóta történt. Az emlékezet folyamatának, az emlékek visszanyerésének topográfiai fordulata nyilván nem független a Terelőútban komoly szerepet játszó Proust-hatástól, amelyet a korszakra visszanézvést még annyira sem tekinthetünk magától értetődőnek, mint ma. Azaz, Gera azért akar visszajutni, pontosabban kívánja hősét visszajuttatni a tetthelyre, hogy ott, a tetthelyen állva, végre megindulhasson az emlékezés folyamata. Mintha Gera maga is okkal tartott volna a ’láger–elbeszélések’ gyorsan romló hitelességének szimptómájától, azaz a közvetlenség elmúltával nem számoló szövegekben oly gyakran előforduló esztétikai katasztrófától – amelyet a magyar irodalmi hagyományban a Terelőút után három évvel született Sorstalanság írt felül, mely igazából jó pár évvel megjelenése után, a Spiró György által írt tanulmányt követően került be a kortárs kulturális diskurzusba.

Az olvasó tehát egyrészről az irodalmi szöveg normáit feltételezve követheti az eseményeket, másrészt a Terelőút tárgya tehát az autentikus, eredeti helyszín rekonstrukcióját követő nyomozás, a tetthely azonosítása. S ez a program eleve túllép a fikció keretein. Az időutazásnak megfelelően a Terelőút visszavisz a volt lágerbe, majd a szerző és olvasó ugyanakkor szembesül azzal a ténnyel, hogy az 1945 utáni másfél évtizedben a tábor nyomait gyakorlatilag eltüntette, mint mondani szokták, ’az idő’. Mindez mai tudásunk szerint is pontosan megfelelhet a tényeknek. A világháború utáni évek, évtizedek előbb a koncentrációs táborok nyomainak fizikai megsemmisítését hozták, s múzeumként felfogott rekonstukciójuk gyakran csak a 80-as években vagy a közelmúltban történt meg. Az emlékhelyek, az autentikus tetthelyek utólagos kialakítására csak akkor került sor, miután kiderült, hogy a hatvanas években emelt emlékművek önmagukban üres, direkt politikai intézmények. Különösképp igaz volt mindez az altáborokra, amelyek egyikét Gera, illetve hőse kereste – nyilván reménytelenül. Aki ma fordul a koncentrációs táborok története felé, annak számára szinte elképzelhetetlen, ahogyan az ott történtek az Adenauer-korszakban, majd az ex-náci Kiesinger kancellár évei alatt Németországban, illetve Gorbach- vagy Josef Klaus-, végül a Kreisky-féle Ausztriában a mélységes mély történeti idő, a múlt feneketlen kútjába hulltak alá.

Ugyancsak teljesen hiteles az a pszichológiai fordulat, amelyet a romokban látott, felismerhetetlen, azonosíthatatlan tetthely látványa, illetve a közömbös, bűntudatról, pontosabban felelősségérzetről nem tudó, nem halló helyi lakosokkal való beszélgetések sorozata váltott, kényszerített ki: a másfél évtizeden át elnémult, lényegtelenné vált zsidó identitásnak a koncentrációs tábor látványa általi rekonstrukciója. A Terelőút hőse igazi, klasszikus szocializmus kori asszimilánsként érkezik meg az egykori láger mellé, s a traumatikus élmények sorozata, az eredeti tetthely eltűnésének látványa a korszakban szokatlan, követhetetlen, drámai önazonosságot szül, mintegy a ’zsidó születésének’ lehetünk a tanúi. Annak tehát, hogy egy utóbb mindig magától értetődő identitás milyen bonyolult konstrukciók eredményeként jöhet csak létre. Ennyiben a regény egy igazi átváltozás története. A zarándoklat eléri célját, s a hívő nem marad ugyanaz, mint aki az út előtt volt. A lágerbe odafelé menet a főhős, alteregó még „történelmi fantom, szellemi kövület”-ként tekint a zsidóságra, „Mi közöm nekem ahhoz?”, mondja magának. Azonban a traumatikus zarándoklat után az „inkognitó” véget ér. „Hazugság, mindenki hazudik, aki felejt… nem akarok többé hálás lenni, amiért megtűrnek maguk között… És kiáltani fogok. Ordítani, üvölteni, amíg be nem tapasztják a szám. És ha elnémítanak, feltűzöm szívemre a sárga csillagot. Operába járok majd vele, futballmérkőzésre, éjszakai mulatóba. Tanítani is sárga csillaggal fogok, hadd lássák, honnan jöttem, ki küldött. Megtörlöm a szemem, ezentúl kemény leszek, nem hunyászkodom meg, ezekből a babiloni sirámokból is elég.” (96.)

Egy olyan korszak lakóinak, akik számára az identitás választhatósága magától értetődő jog, akik személyesen tapasztalhatják meg annak instabilitását, lebonthatóságát, majd újraépíthetőségét, s akként is élnek azzal, azoknak nehezen követhető Gera radikális fordulata. Akik nem éltek az ancien régime-ben, azok számára talán szinte kínos, követhetetlen a fenti idézet hevült retorikája, amely a sárga csillag Operában, illetve a futballmérkőzésen, tehát nyilvános tereken való viselésének jelentésében fejeződik ki. Ugyan mit jelentett, jelenthetett volna mást, mint némi excentrikus szabályszegést vagy épp erős gesztust? Mindezt azonban nem érthetjük a láthatóvá tett identitás-konstrukciók korából nézvést, amikor az emberi test megformálása adott alkalommal pontosan követi a választhatóság, vállalhatóság nagy kalandját. Gera az identitás nélküli emberek korában volt otthon, s abból a korból lépett ki ezzel a szöveggel.

Van azonban ’egyetlen apróság’, ami tovább árnyalja a fentiekben vázolt összképet, s Gera regényét még több szempontból újraolvasandóvá teszi. S ez az apróság az eredeti tetthely részleges fikciója.

1944-ben Gerát Mauthausenbe, pontosabban annak egyik altáborába vitték. Azonban a 60–70-es évek osztrák politikai ideológiájának, illetve közvélekedésének megfelelően az egykor független, és a náci Németország által elrabolt, erőszakkal megszállt Ausztria mítoszába az egykori lágerek nem nagyon fértek bele. Mauthausen topográfiatörténete, jelentésváltozása önálló tanulmány kérdése, de tény, hogy altáborai is csak hosszú évtizedekkel Gera könyvének megírása, majd halála után kerültek vissza az emlékezet térképére.8 Amikor Gera járt ott, akkor a maitól drámaian eltérő morális földrajz látványa nyilván traumaként érte.

Mindezt azonban Gera úgy oldotta fel, hogy fiktív városneveket írt a Terelőútba. Azaz, az egykori láger Lubau városában lett volna, csakhogy ismereteim és a térkép tanúsága szerint ilyen nevű kisváros nincs Ausztriában, s ilyen altábora Mauthausennek sem volt. Ahogyan a szövegben a közvetlen földrajzi környezetként felsorolt városnevek is rafináltan fiktívek: Brambach, Harkwitz, Selfering, Grosetto, Gröningen, Lubau. „Bajorországban is van egy Lubau, talán azzal téveszti össze uraságod” – válaszol a főhős kérdésére az egyik helyi lakos, aki már hallani sem akar arról, hogy az ő környékükön, az ő Lubau városkájukban lett volna egy láger. Amúgy a valóságban Szászországban találhatóak Lübau, illetve Bad Brambach, Gröningen nevű kisvárosok, Olaszországban fellelhető Grosetto, ami azt mutatja, hogy Gera mintha mégis adott volna arra, hogy a fikció mögött kirajzolódjon valamiféle, még ha többszörösen elmosott, átírt földrajzi valóság.

A dokumentumokban feltűnő, fikcióvá stilizált elemek amúgy többször is visszatérnek a regényben. Gera szövegét végig megszakítják a kurzívval szedett dokumentum-betétek, amelyek – nyilván – abból a jogos feltevésből indultak ki, hogy 1972-ben a közönség nem sokat tudott mindarról, amit tanácsos vagy épp hasznos lett volna tudnia. Zavarba ejtő kettősség ez. A lágerekben folytatott ’orvostudományi’ kísérletekkel kapcsolatos dokumentumbetétben Gera megemlíti egy Mauthausenben dolgozó, bizonyos dr. Cremer lágerorvos naplóját, amelyből aztán igen pontosan s hosszabban idéz is. A valóságban az általa idézett naplót egy bizonyos dr. Johann Paul Kremer nevű, Auschwitzban, Mengelével dolgozó orvos írta.9

A fiktív topográfia, a Szászországból átemelt városnevek, a Cremerre átírt Kremer, mai normák szerint mintha csökkentenék a könyv hitelességét, illetve magyarázatot követelnek. Vajon az autentikus részletek, az eltűnt tetthely nyomába eredő szöveg szerzője miért bánik ilyen különös módon a tényekkel? Ráadásul a láger neve igazán nem apróság – az egész könyv vállalkozása szempontjából döntő kérdés, hogy történetileg hiteles-e, vagy sem.

Nyilván számos hipotézis állítható fel a dokumentum és fikció együttes alkalmazásának miértjére, s én csupán a fent is említett szemléletmódra, paradigmaváltásra hívtam fel a figyelmet. 1972-ben, a könyv írása, majd megjelenése idején, s még utána hosszú éveken át, egész egyszerűen nem létezett az a szemléletmód, amelyet ma a Holokauszt kultúrájának hívunk, s amelyet azt univerzális morális drámaként – megkerülhetetlen közös kulturális és morális örökségként értünk. S itt többes szám első személyen messze nem csak a zsidókat, ellenben a kortárs progresszív társadalmak, kultúrák bármelyikét érthetjük: lévén az univerzális dráma ideális esetben globális. Más kérdés, hogy mindez a politikai gyakorlatban egyáltalán nem ilyen magától értetődő, de tény, hogy az euro-amerikai világban, amelyet régebben az első és második világként definiáltak – eltekintve a neonáciktól – az univerzális morális dráma tézise érvényes. 1972-ben ugyanez a virtuális és valóságos kulturális világ még nem létezett. Azaz Gera még akkor is egy terra incognitát ’fedezett fel’, amikor fikcióvá stilizálta vagy épp szelídítette át a múltat.

Mauthausen egyik Ausenlagerének, altáborának Lubau városába való áthelyezése óhatatlanul is a fiktív regény felé tolja el az egész szöveget, amelynek súlya, jelentése nyilván más volt, mint a kérlelhetetlen tényeké. Ha Mauthausen helyén Lubau szerepel, s a fiktív Lubauban nem leli fel a hős egykori tábora nyomait, akkor az egész probléma sokkal inkább individuális, irodalmi, mintsem társadalmi tény, maga a valóság a kor átélői számára. S valóban: 1972–1973-ban a korszak ideológiai önképében a kötelező érvénnyel ható múlt – egyszerűen nem létezett.

Bibó és Gera Terelőútról szóló levélváltása például ennek a kialakítandó paradigmának a létrehozása érdekében tett lépések közé sorolható fontos dokumentum. „Egyetértek a végső állásfoglalással is – írja Bibó –, de a hozzá fűzött keserű kérdőjellel is.” Bibó számára nyilván nem volt könnyű olvasmány az a zsidó identitás keletkezéséről szóló szöveg, amelynek centrumában a Holokauszt tapasztalata áll. Gera válaszát érdemes teljes egészében idéznünk:

„Budapest, 1973. 2. 19.

Kedves Bibó István,

rég vártam levelet annyira, mint az Önét. Késedelmes válaszom okát, épp ezért, kérem, ne magyarázza se udvariatlansággal, se ostobán megélt elfogódottsággal. Egyszerűen beteg voltam, kisebb műtéten estem át, s még most is gyengélkedem. Levelét, mint említettem, igen nagyon, s szorongva vártam, s dicséretéért különösen hálás vagyok. A Terelőút ugyanis sohasem született volna meg, ha néhány évvel ezelőtt Londonban kiadott gyűjteményes tanulmányait nem olvasom. Ez adta nekem az indítást s a bátorságot szembenézni egy olyan kérdéssel, amelyet még oly jeleseink is – tisztelet a kivételnek – a szemérmes virtualitások birodalmába utaltak. S amelyre válaszolni, úgy vélem, elsőrendű kötelesség, hisz enélkül erkölcsös lény és magyar senki sem lehet.

Ennyit az előzményekről, s arról, hogy miért bátorkodtam könyvemet ismeretlenül elküldeni Önnek.

Sorait még egyszer hálásan megköszönve, tisztelettel

üdvözlöm:

Gera György

1112 Városmajor u 78.”

Gera minden bizonnyal az 1960-ban, Londonban megjelent, Szabó Zoltán által szerkesztett A harmadik út című kötetre utal, amely valóban egyike volt a korszak legfontosabb, többek által olvasott, sokakat befolyásoló tanulmánygyűjteményeinek. A levél azt is világossá teszi, hogy a zsidó identitás konstrukciója Gera számára egyetlen pillanatra sem jelentett semmiféle kizárólagos esszencializmust: a Holokauszt által zsidónak lenni szó szerint azt jelentette a számára, hogy eleget kell tennie a holtak emlékének megőrzéséből következő teendőknek azért, hogy erkölcsös magyar lehessen.

Gera könyvét kevesen recenzálták, így a róla többször is író – részben ugyanazt az egy szöveget több változatban újraközlő Pomogáts Béla, Mezey Emőke, Marx József. Mezey, illetve Marx írásai nem érintik a Gera-mű lényegét, Pomogáts azonban tágabb horizontba helyezve, joggal köti össze Gera szövegét az akkortájt megkezdődött emlékezetfordulathoz köthető írásokkal. Amint a fennmaradt levelekből kiolvasható, Gera tisztában volt a korszak irodalmi, értelmiségi gyakorlatával, s könyvét nem csak Bibónak küldte el, de Aczélnak, Király Istvánnak, Szabolcsi Miklósnak, Fehér Ferencnek és Heller Ágnesnek is. Aczél és Király udvariasan regisztrálták a könyvet, köszönték a meleg emberi ajánlást, de hogy valaha olvasták-e a regényt, már nem tudjuk meg soha. Levele tanúsága szerint Szabolcsi olvasta és méltatta. Fehér Ferenc és Heller Ágnes röviden és közösen válaszoltak, és vitathatatlan, hogy tényleg azonnal megértették, hogy az mit is jelentett. „Bp. 1972. dec. 8. Kedves Gyuri, Nagyon köszönjük regényedet. Mindketten olvastuk, és közös véleményünk: nekünk is az volt a döntésünk, mint hősödé, mint a tied. Megértheted, hogy az »ügy« még a döntés után is túl közel van és marad az emberhez, semhogy objektívebbet mondhasson, de talán az is világos, hogy ennél fontosabbat nem mondhat egy könyvről. Még egyszer köszönjük: Feri, Ági.”

Ha nem tévedek, s Fehér Ferenc és Heller Ágnes levelükben a származásuk identitássá formálása, tehát szabadon választott újra-elfogadása melletti döntésüket tartják azonosnak, akkor igencsak figyelmre méltó a gépiratban használt „ügy” kifejezés. Mindezt azért említem, hogy érzékelhető legyen az a nehézség, melyet a ’zsidó’ szó használata jelentett a mindennapi életben, ha azt nem szitokként, hanem önmegnevezésként használták. Gera, illetve Bibó, Szabolcsi, Fehér, Heller, a korszak csúcsértelmiségi közegének – különféleképp, de – kivételezett, ritka tájékozott elméi voltak. Ha egy önéletrajzban vagy egy baráti levélben, méltatásban, köszönőlevélben ilyen nehézséget okozott a ’zsidó’ fordulat megnevezése, elkerülése, akkor a mindennapi élet és nyelvhasználat felől nézvést érthetjük meg, hogy milyen radikális is volt ez a regény. Számukra zsidónak lenni a szocialista Magyarországon – elsősorban nyelvi fordulat volt, semmi más. Azt jelentette, hogy nem csak róluk beszélnek akként a hátuk mögött, hanem ők is azzal azonosítják magukat nyilvánosan. Amúgy ezt a ma már iróniára okot adó távolságtartást, óvatosságot ott látjuk Gera 1979-es posztumusz novelláskötetének, a Megtorlásnak a címadó írásában is. A novellában összetalálkozó egykori fogoly és foglár közti különös, érzékenyen, s mindennek dacára hitelesen megírt párbeszédet olvashatjuk. Az egykori munkaszolgálatos fogoly bokszoló neve Lehoczky: Gera igazán világossá akarta tenni, hogy a múlttal való leszámolásról szóló novellájában a származásnak semmiféle szerepet nem szánt.

S itt kell megemlítenünk Kertész Sorstalanságot követő, két kisregényét tartalmazó kötetének első darabját, a Nyomkeresőt, amely szoros összefüggésbe hozható Gera könyvével. Ha általában úgy tűnik, hogy elég nagy mértékben igaz az a megállapítás, miszerint a Kertész-recepció kritikus elméi mintha túlzottan is hittek volna Spiró nagyszerű tanulmányának, s elég csekély mértékben kerestek összefüggéseket a Sorstalanság magyar nyelvű előzményeivel, akkor mindez teljességgel áll a Nyomkereső című regényre, amelynek kevés méltatója sem vett tudomást a Terelőútról. Holott mindkét történet a tetthely bejárását, az egykori nyomok elhalványulását, illetve követhetetlenné válását, az ebből következő traumákat elemzi. Kertész könyve jóval elemeltebb, mint a Terelőút, még kevesebb konkrétumot tartalmaz. Ennek az írásnak a fikciós jellege különösen a Sorstalanság kérlelhetetlen tárgyiasságához és tárgyilagosságához képest meglepő, mintha Kertész egy másik lehetőséget próbált volna ki – jóval kevesebb átütő erővel. De nyilván rá éppúgy hatott a korszak teljes közönye, ahogyan Gerára, s mindannyian megpróbálták feloldani azt az episztémét, amely magát a koncentrációs táborokról való beszédet már-már túlhaladottnak tartotta.10

Azaz a Nyomkeresőt a kor olvasói nem feltétlenül és magától értetődően kellett, hogy a nemzetiszocialista koncentrációs táborok állapotaként olvassák, még ha Kertész, aki, mint a Gályanaplóban írja, 1964-ben már felkereste az ugyancsak romokban lévő Buchenwaldot, kétségkívül saját tapasztalatvilágából írta is. Mindkét, a tetthely topográfiáját elemző, fiktív mozzanatokat gyakran s jelöletlenül használó regény, s különösen Kertész műve, erősen él a majdnem az utópikus parabola határán járó megoldásokkal. Az is tény, hogy mind a Terelőútban, mind a Nyomkeresőben a konkrét zarándoklat és annak szövegbeli, égi mása alapvetően más habitust, attitűdöt mutat. Nem mellékesen épp ennek a két, tehát a Sorstalanságot megelőző, illetve azt követő kötetnek a kontextusában válhat ismét beláthatóvá, hogy miért is olyan egyedülállóan nagy könyv a Sorstalanság, amely, mint ez a példa is mutatja, messze nem volt társtalan, hasonló kérdésekkel foglalkozó szövegek kontextusa nélküli mű.

Gera hőse, alteregója belebetegszik a sikertelen kutatásba, a reménytelen utazásba, másrészt a trauma hatására, félreérthetetlenül, mint Holokauszt-zsidó születik újra – mindenekelőtt a saját maga számára. „Aztán dülöngélve, tántorogva, minden harmadik lépés után megállva, kibotladozom mégis a kertbe. Az utcára. A kocsiba. Átölelem a kormányt, fejem karomra hanyatlik, várok. Sokáig várok, tudom, hogy el kell jönnie, meg kell hallania, nem hagyhat cserben. Felnézek, ott ül mellettem, ő az. Igen, mondom, tessék, Apa. Ugyanaz a halszálkás ruha van rajta, mint utoljára, óralánca kilóg a mellényzsebéből, cseppet se öregedett. Letörli a homlokom, mosolyog. Nem csalódtam benned fiam, mondja, erre tanítottalak, jól van. Bólintok, pedig tudom, hogy nincs jól. Budapest, 1971. Szeptember 28.” (163.)

Gera újraolvasására nem irodalmárként vállalkoztam, így ez az írás nem más, mint a szöveg kontextusának, jelentőségének s talán jelentésének részleges feltárása. A magyar nyelvű Holokauszt-szöveg megteremtése nem elsősorban és nem kizárólag az irodalomtörténészek, ellenben a társadalomtörténettel, kultúratörténettel foglalkozók dolga, feladata is lehet – mint ahogy remélem, ez az írás is bizonyítja. Talán az irodalomtörténetnek is szüksége van arra, hogy a társadalom- és kultúratörténet rekonstuálja azokat a kontinentáls talapzatokat, amelyre egykor a nyelvjátékok mindennapi világa épülhetett, azt a cenzúrát, amely nem az irodalmon belüli lehetőségeket szabta meg, hanem magát az irodalomba tartozó kérdések, állítások lehetséges körét.

Nem vagyok irodalmár: Gera irodalmi kánonba való be-, illetve visszakerülése olyan kérdés, amelyben jóval óvatosabban szabad állást foglalnom, mint a szöveg leletkénti rekonstrukciója egészét illetően. De abban biztos vagyok, hogy ez a regény, ahogyan az elfelejtett memoárirodalom újraolvasása, nem szegényíteni, hanem gazdagítani fogja azt az összefüggésrendszert, amelyet az irodalmi kánon politikai-esztétikai, azaz kulturális talapzataként tartunk számon. Ha Gera irodalomtörténeti újrafelfedezésére sor kerülhet, akkor ahhoz történetének, lehetséges pályafutása egészének felidézésén keresztül vezethet az út.

Végül, de nem utolsósorban, erősen remélem, hogy ez az írás is hozzájárulhat ahhoz, hogy halála után hosszú évtizedekkel megkezdődjön Gera György utóélete. A kor, amikor a halott helyett, az ő nevében és végül érdekében: csak a művei beszélhetnek.

1

Bessenyei György: Emlékezni, vagy felejteni? Népszava, 1972. december 9. 12.

Marx József: A múlt mai szemmel. Élet és Irodalom, 1973. 1. sz. 11.

Mezey Emőke: Fiatal prózaírók. Kortárs, 1973. május.

Pomogáts Béla: Négy könyv tükrében. Jelenkor, 1975. 7–8. sz. 746–753.

Pomogáts Béla: Terelőút. Arcképvázlat Gera Györgyről. Életünk, 1978. 8. sz. 792–795.

2

Vö. Jeffrey Alexander: On the Social Construction of Moral Universals, The ’Holocaust’ from War Crime to Trauma Drama. In European Journal of Social Theory, 2002, febr. Vol. 5. No. 1. 5–85.

3

Köszönettel tartozom Gera György fiának, Gera Balázsnak, özvegyének, Gera Andreának, hogy számos dokumentumot, fontos kéziratot a rendelkezésemre bocsátottak. Ugyancsak sok segítséget jelentett egy augusztusi beszélgetés Hegymagason Gera György unokatestvérével, Konrád Györggyel, aki plasztikusan és ugyanakkor igen pontosan idézte fel a korán elhunyt író alakját.

4

„Egy nő ül a tükör előtt Budapesten, egy Király-utcai lakásban, 1945 tavaszán és örömmel állapítja meg, hogy a haja már nőni kezd, lassan már fésülni is lehet. És ahogy a haja emberi, azaz asszonyi formát kezd ölteni, úgy tér vissza az életbe az asszony is, aki ott volt az auschwitzi pokolban. A pokolban, amelyről csak egy új Dante tudna hű képet festeni. Őt is elvitték Németországba… És vissza tudott jönni… Most itt, édesanyja lakásában, a tükör előtt örömmel fedezi fel lánykori varródobozát. Milyen kis érték egy varródoboz – gondolja. De amikor a táborban véresre verték, amikor meztelenre vetkőztették, elszedték ruháját, és helyette rongyokat adtak, amikor neki egy ferencjózsef-kabát jutott, milyen jó lett volna egy ilyen varródoboz, hogy a kabát béléséből kombinét csinálhasson magának:” I. m. 3. (A helyesírást nem módosítottam – Gy. P.)

5

Buchinger Manó: Gestapo-banditák bűnhalmaza. Tizennégy hónap a hitleri koncentrációs táborban. Budapest, é. n. (1945), A szerző kiadása, Hungária nyomda.

6

Betlen Oszkár: Élet a halál földjén. Budapest, 1959, Kossuth Kiadó.

7

„Drága jó Édesanyánk a Te síremléked legyen ez a könyv! Igazit – márványból valót – nem emelhetünk a sírod fölé, – mert sírod sincs! Nem adatott meg fáradt testednek, hogy a szatmári temetőben pihenjen, s poraid nem vegyülhettek el szeretett Férjed és Lányod poraival! S nem adatott meg nekünk, gyermekeidnek, hogy egy szál virágot helyezhessünk sírodra! Az auschwitzi szél szórta szét drága hamvaidat, sok százezer más Anya, Apa, Testvér, Férj, Feleség és Gyermek hamvaival együtt – örök szégyenére azoknak, akik ezt tették, de azoknak is, akik örömmel vagy sajnálkozva, de tűrték – a kultúrájára oly büszke huszadik század nagyobb dicsőségére. FELTÁMADUNK!?” I. m., 7.

8

Vö. Az emlékezet topográfiája. A név és a hely szelleme: Auschwitz/Oswiecim, Ettersberg /Buchenwald, Mauthausen című tanulmányom. In A hely szelleme, Budapest, 2007, Magvető.

9

Fritz Bauer Institut und Staatliches Museum Auschwitz-Birkenau (Hrsg.): Der Auschwitz Prozess: Tonbandmitschnitte, Protokolle und Dokumente. 2. Aufl. 2004. ISBN 3-89853-501-0, unter: Ausgewählte Beweismittel als Tagebuch von Johannes Paul Kremer (1940/1945) S. 138.

10

A magyar irodalom története, 1945–1975. III/2. Szerk. Béládi Miklós és Rónay László. Budapest, 1990, Akadémiai Kiadó, 2. kötet. A próza és a dráma, 1238. (munkaközösség). „Kertész Imre későn, negyvenhat évesen jelentkezett első regényével (Sorstalanság 1975). A könyv igazi felfedezés volt: A Sorstalanságot olyan szerző írta, aki fölényesen birtokolja a modern próza eszközeit, kitűnően szerkeszt, újat tud mondani még az olyan, kimerítettnek látszó témáról is, mint a zsidóüldözés és a koncentrációs táborok.” Azaz: a ’munkaközösség’ szerzői szerint, az 1990-ben keletkezett szöveg már 1975-ben is kimerítettnek tekintette a témát.