Megszólal a mobilom, hülyén csörög, fel szoktak figyelni rá körülöttem, pedig nem szeretem, ha érdekeskedőnek találnak, ugyanakkor tetszik ez a csengőhang, látom a kijelzőn, hogy a diszpécser hív. Riasztás esetén öt-tíz percem van arra, hogy beérjek a központba vagy a megadott címre, ez komoly kiváltság, megkövetelhetnék, hogy folyamatosan benn üljek, van, akinek muszáj, de nekem már jár ez a könnyebbség, öreg motorosnak számítok, vagyis hát robogósnak, hagynak lógni, azt, mondjuk, nem sejtik, hogy kocsmában vagyok. Ha az izmaimat erősíteném, egyszerűen kikapcsolnám a telefonomat, soha nem kérik számon, miért nem érnek el, pedig gyakran előfordul, úgy vannak vele, ha nem akar keresni a barom, ne keressen, vagyunk elegen, mindig akadnak újak, lelkes fiatalok, akik gyűjtenek, hajtanak a pénzért. Ösztönösen kapom fel a telefont, aztán amint beleszólok, megharagszom magamra, amiért nem hagytam a francba, végül is hülyeség, nem akar semmit velem ez a délután, veled elkommunikálgatok menet közben is. Alakulhatott volna máshogy, haladhatnék most a Vidámpark felé a szőkével, nézném a nyakát, teljesen reális programnak tűnt, lassan majd esteledni kezd, de nyáron nyilván sokáig nyitva van a szutykos tömeg-szórakozóhely, szánalmas, jófej apukák vezetésével mennek benne a családok játéktól játékig, ha arrafelé tartanánk, nyilván nem venném fel a telefont, de itt ragadtam, és már úgyis kezdem unni a társaságot, úgyhogy készen állok egy kézbesítésre, be se kell mennem a központba, máris mondja a diszpécser a címet.

Van rutinom abban, hogy pillanatok alatt magamra vegyem a védőfelszerelést, most csak a kabátomba kell belebújnom, meg a bukósisak még, ami nincs rajtam, a fejem, a térdem, a könyököm és a gerincem kerül biztonságba a felszerelésről, könnyű anyagba van impregnálva az, ami véd, olyan nincs, hogy futár ne boruljon előbb-utóbb, hasonló ez, mint a lovaglás, a robogósok különösen sokat esnek-kelnek, ez benne van, városismeret kell és fájdalomtűrés, szétzúztam már magam rengetegszer, ilyenkor csak a feltűnés zavar, az esetlegesen kialakuló csődület, a sajnálkozás és a segítő kezek, nem a fájdalom, azt ki lehet bírni, nem is tudom, miért tartok a tetoválástól, lehet, hogy csak ürügy, talán nem akarok én igazán holdat magamra. Volt olyan is, hogy repült a szállított csomag, bár általában a hátamon hordom, amit viszek, velem együtt szokott landolni, komoly kárt még nem okoztam, igazán komolyat magamban sem.

Felkapom a sporttáskámat, gyorsan fizetek, búcsút intek a halőrnek és a pincéreknek, nyújtják a kezüket, talán jövök ma még, megszokták, hogy néha elszaladok egy-egy telefonhívás után, biccentenék Sala bácsinak, aki elé valahonnan fröccs került időközben, de ő nem néz rám, az óráját nézi hunyorogva, bűvöli, nemsokára elérkezik a gyógyszerbevétel időpontja, már a szóda is előtte van, utána indul a többi kocsmába, további munkahelyeire, a lakása melletti ócska söntésben végez hajnal felé, addigra megint megfájdul majd a foga, minden pirkadatkor az a végállomás, az a rettenetes hely, a megmaradt rózsákat ott próbálja rátukmálni a nagyhangú kocsmáros csajra, egyszer elkísértem, néztem, hihetetlen nő, nagydarab, de egyáltalán nem csúnya, van egy stílusa, ami akár vonzónak is nevezhető. Sala bácsinak egy szálat általában sikerül ráerőszakolnia, jéghideg pohár sört kér érte, általában kap a jólelkű csaposnőtől, mert jólelkű, csak nagyon hangos, ez a szál így megéri az öregnek, tiszta haszon, többe kerülne a sör, mint amennyiért a nagybanin beszerezte. Mindig sört kér a végén, ez rituálé, egész este borozik, aztán a végén borra iszik sört, nem normális dolog, de neki mindegy, már nem érzi rosszul magát tőle, én még nem bírom az ilyesmit, ő igen, mint az orra az ütéseket.

A gyilkostól és a fiától nem köszönök el, észre se veszik, hogy távozom, együtt bólogatnak valamin, a tanártól nem is tudnék elbúcsúzni, hosszú ideje nem néz fel, kikapcsolta a külvilágot, igaza van, indulok, kinn vár a járművem, tízpercnyire lehet a Szív utca, ott kell felvennem a csomagot, van időm bőven, a cég két órán belül vállal kézbesítést. Rákoskeresztúrra megyek majd, ez a legtávolabbi szektor, amely esetemben szóba jöhet, én nem mehetek fel autópályára a robogómmal, Fót vagy Törökbálint nem játszik az esetemben, a távoli kerületek viszont igen, ez a legdrágább budapesti részleg, 3500 forintos út. Ebből kapok százalékot, az majd kiderül, szerződéses partnerről van szó vagy egyedi megrendelésről, utóbbi a jobbik eset, olyankor előfordul borravaló, főleg, ha készpénzben fizetnek, az külön jó, mert akkor nálam marad az összeg, csak hónap végén kell elszámolni, márciusban én fizettem a cégnek, annyi lé maradt nálam. Borravaló tekintetében is jobb a pizzás futár helyzete, kétszáz forint egy fuvar, erre jön rá a jatt, és az rájön, valamennyi mindenképpen, csak hát hányingerem lett, még most is az lesz, ha rágondolok, nem akarom többet emlegetni, ez most elitebb munka, és azt eszem, amit akarok, mindent, csak pizzát nem. Talán nem az elit a jó szó, de most ez jutott eszembe.

Ha huszonnégy órán át készenlétben állok, tíz cím is összejön egy nap, megkereshetek kétszázezret havonta, bőven elég nekem, mire költök én, van hol laknom, azért szeretem, ha a kétszáz megvan, és ez biztos, ennél csak több lehet, nem vagyok próbaidős, hogy izgulnom kelljen. Soha nem basztam el még semmit, legfeljebb akkor görcsölök kicsit, ha tudom, hogy törékeny árut viszek, nem vagyok jó versenyzőtípus, az ilyet, a törékeny küldeményt előre be kell jelenteniük a megrendelőknek, nem mintha világos lenne, mitől volna más a dolgom olyankor, lassabban kéne mennem talán, nem tudom, a főnökség felelősséget vállal, főleg ha szerződéses a partner, bele vannak írva mindenféle biztonsági pontok a kontraktusba, engem nem érint, nem kapok több pénzt, ha nem töröm össze az árut. Értem is felelősséget vállalnak, fogalmuk sincs, hogy gyakran részegen vezetek, szerencsére a koncentrációmmal nincs probléma, sőt ilyenkor jobban figyelek, ritkábban megyek át piroson, csak akkor, ha biztonságosnak érzem, alapvetően nem a csomagra vigyázok, hanem magamra, azt is csak ösztönből. Nemrég átnéztem a szerződésemet, valahogy a kezembe került, érdekes dolgot vettem észre benne, amikor aláírtam, el se jutott a tudatomig, akkor csak átfutottam, most meg felfedeztem, hogy valójában futárpostai tevékenységet végzek; ez egy postai szolgáltatás, ami azt jelenti, hogy én gyakorlatilag egy kibaszott postás vagyok, mint Bukowski fiatalkorában, nem pont úgy, de mégiscsak. Erre évekig nem gondoltam, eszembe se jutott, leizzadtam, mikor eljutott a tudatomig, postás lettem, pedig látod, tudom például, ki az a Bukowski, meg hogy mi az az adoniszi kólon, ezt kevés postás tudja, sőt általában kevesen, szerintem te se, pedig te művész voltál, az ékszerész művész szerintem, akkor is, ha csak árul és nem készít semmit.

Délután kevés megrendelés szokott érkezni, késő délután alig riasztanak, főleg így, pénteken, mikor a tarkómat lágyan átfogja már a totális reménytelenség, az én tarkómat legalábbis péntekenként majdnem mindig, más örül, ha jön a hétvége, nekem ez a legrosszabb, kíváncsi is lehetnék, ki a megrendelő és mit vitet velem, az elején még érdekeltek az emberek, egy ideje már csak sajnálom őket, a sok fontoskodó hülyét, te nem voltál ilyen, nekem még gyakorolnom kell a kiüresedést, ezt mondtam ma már egyszer.

Suhanok a melegben, nem sietek különösebben, nézem a színtelen házakat, mindjárt bekanyarodom a Szív utcába, szeretem a városnak ezt a részét, nem mintha szép lenne, de van egy hangulata, nem laktam erre soha, a környéken se, ismerősöm se nagyon, mégis vonz, örülök, ha erre járok, furcsa, de elég sűrűn előfordul, emberi léptékeket érzékelek, nem zavar a sok kutyaszar se, persze könnyű nekem robogóról nézni. Ezek itt igazi pesti emberek a járdán, nem budaiak, van különbség, két város ez mégiscsak, jobb érzés tölt el, ha Budáról jövök át Pestre valamelyik hídon, mint mikor fordítva történik, a legjobb magán a hídon lenni, bármelyiken, leginkább az Erzsébeten, azt szeretem a legjobban, a kis emelkedést az elején, ott megnyomom a sebességet, a felétől már lefelé száguldok, ha meglátom a Ferenciek terét, az olyan nekem, mint egy kis orgazmus. Neked is ez volt a hidad, csak te gyalog dolgoztad át magad rajta éjszakánként, közben biztos szívtad a vaníliás szivarkádat, érdekes, nem találtam a zsebedben cigis dobozt, mikor a kezembe nyomták a kórházban a kabátodat, csak egy kis öngyújtót, kék-sárga rajz van rajta, meg egy vonalkód a másik oldalán, eltettem emlékbe.

Becsöngetek a kaputelefonon, női hang mondja, hogy igen, engedem, iszonyúan erotikusnak találom ezt az „igen, engedem”-et, főleg ezen a valahonnan ismerős hangon, fiatal nő lesz, biztos szép, mit találhatott ki péntek délután, kinek küld és mit, magánjellegű dologról lehet szó, azt mondja, az első emeleten keressem az ajtaját, balra, ha felérek, lift nincs, ilyen házakban nem is szokott, ezeket régen építették, lekapom a bukósisakomat, ahogy bemegyek a kapun, melegem van, csigalépcsőn megyek fel, épp megtalálom a számot az ajtó felett, de ekkor már nyílik, kitárja, a lány az, a kocsmai szőke, egyik kezében cigi, a másikban kis csomag, néz rám, alig csodálkozik, önkéntelenül a nyakára nézek, tesz egy suta, hárító mozdulatot, aztán azt mondja, szia, és még mindig úgy csinál, mintha semmi meglepő nem történt volna.

*

A szajha szóban van valami megmagyarázhatatlan emelkedettség. Más talán nem hall benne semmi ilyesmit, nem csodálkozom, ha így van, én is csak nemrég érzem ezt, amióta felfigyeltem a furcsa hangulatú hanglejtésre, film ment a háttérben, akkor ütötte meg a fülemet a szó, épp a konyhából sétáltam vissza a szobába, amikor meghallottam, szólj a szajhának is, mondta az egyik szereplő, krimi volt, nyilván francia, azóta határozottan úgy gondolom, emelkedettséget hordoz a szó, bár az is lehet, hogy csak a szinkronszínész mondta nemesebben a kelleténél, mert közben nem érzem ellentmondásnak, hogy tartalmaz bizonyos lenézést is, együtt mindkettőt, emelkedettséget és lenézést. Fantasztikus kifejezés, egészen más, mint a prostituált vagy a ribanc, ezek tárgyilagosak vagy durvák, az egyik lefokoz, a másik bántani akar, ez nem, ez csak stílusos. Nem alkalmazható mindenkire, vannak ringyók meg lotyók, sőt luvnyák, nem összetéveszthető kategóriák, minden kifejezés közül a szajha a legnemesebb, aki szajha, az nem örömlány és nem szuka, nem prostituált vagy utcalány. Hanem szajha.

Azt olvastam egyszer, szukának azt a nőt hívják, aki visszautasítja a férfi szexuális ajánlatát, kurvának meg azt, aki elfogadja, szép diszkrepancia, benne van a férfihiúság úgy, ahogy van, ha nem kellek, azért menjen a picsába a nő, ha kellek, akkor azért, mert rohadt kurva. Ez a szőke se nem szuka, se nem kurva, ha szajha, akkor belülről az, szuverén döntés eredményeként, fizikailag ugyanolyan közel állunk egymáshoz, mint nemrég a kocsmában, csak most nincs mód másra figyelnünk, ketten vagyunk, se vadász, se gyilkos, csak mi, adná a csomagot, meg mondana is valamit, egyelőre várok, ez a legokosabb, amit tehetek, nem tudom, véletlenül kerültem ide vagy megszervezte, utóbbi nem tűnik valószínűnek, a hülye helyzetet, mint annyiszor, most is az oldja meg, hogy megszólal a telefon, nem az enyém, az övé, igazán persze nem old meg semmit, csak elodázza a beszélgetést, ad egy kis időt nekünk, fel se merül benne, hogy ne vegye fel, mosoly nélkül két, türelmet, ránéz a kijelzőre, szív egyet a cigarettáján, aztán hátat fordít, kifújja a füstöt, lenyomja a gombot, majd beleszól a mobiljába reszelős, az eddig használtnál halkabb szajhahangon, igen, tessék.

Én nem szivarkáztam, mint te, én rendesen cigiztem. Nem szaroztam soha lightolással meg unicum nexttel, ilyen hülyeségekkel, a cigi az piros Marlboro, az unicum meg unicum. De volt egy nagy félelmem, egy dolog, amitől tartottam évek óta, ez következett be három hónapja, mert eljön, amitől félsz, előbb-utóbb megidézed, átéltem egy rettenetes délutánt, péntek volt, mint most, azóta nem szívtam el egyetlen szál Marlborót se, nem is fogok, az alkohol más, de a cigizésnek vége, mindjárt megérted, remélem, megérted, onnan, ahol te vagy, viccesnek tűnök majd, de hát nem a haláltól féltem, csak a méltatlan szenvedéstől, pedig korábban megkértem már az angyalokat, hogy védjenek meg ezektől. Persze tudom, azokból a lépcsőkből építenek várat nekem, amiket összehordok magamnak, van valami ilyen mondás, lehet, hogy nem tudom pontosan, azokból a kövekből talán, azokból a kövekből épít az Isten utat, így van inkább, mindegy, a lényeg, hogy rajtam is múlik. Mindenesetre nem a halál az érdekes, ha elcsúszik majd egyszer a robogóm egy kutyaszaron vagy egy olajfolton, esetleg belehajtok egy végzetesen mély kátyúba, inkább haljak meg, mint hogy levágódjon a kezem, vagy hogy lebénuljak, ezért van a gerincvédő, nem azért, hogy életben maradjak, hanem hogy ne bénuljak le, mindjárt megérted, miért nem cigizek három hónapja.

Semmiféle rossz előérzetem nem volt, amikor kinyitottam a postaládámat, rutinosan fordítottam el a kis kulcsot, fél szemmel néztem oda, jött-e valami, nem nagyon szokott, péntek volt, mondom, késő délután, annyi idő lehetett kábé, mint most, ott fehérlett egy boríték. Van az a pillanat, sose tudtam magamnak megmagyarázni, amikor már érzem a bajt, ilyen volt a halálod másodperce is, meg ez is, baljóssá válik ilyenkor a levegő, megcsap egy kis áramlat, végigfut rajtam valami, tudtam pontosan, hogy gond van, „Ernyőfényképszűrő-állomás” szerepelt a feladó helyén, elsőbbségivel jött a levél, szóval sürgős, egy héttel korábban jártam tüdőszűrésen, három vagy négy év után először, tizennégy éves korom óta félek, hogy egy hétre rá levél jön egyszer, visszahívnak, azt hazudják, hogy nem sikerült a felvétel, fényt kapott, vagy ilyesmi, sürgősen kell még egyet csinálni, de már késő, már megnyílt a szakadék, itt a vége mindennek, csak addig még becsapnak egy kicsit, aztán szörnyű lesz, ahogy lezajlik az egész.

Kiment a lábam alól a talaj, kiszáradt a szám, ahogy a lépcsőházban kiremegtettem a levelet a borítékból, igen, az, amit vártam akkor már, persze, saját érdekemben sürgősen keressem fel az állomást munkaidőben, meg kell ismételni a vizsgálatot, ennyi szerepelt benne, azt mégse írhatják, hogy Ön tüdőrákos, az első gondolatom az volt, érdemes-e egyáltalán visszamenni, vagy rendezzek el gyorsan mindent magam körül, nem éreztem dühöt, vagy hogy igazságtalanság történt volna, a második gondolatom már te voltál, ha valamit meg kell oldanom magamban, az te vagy, csak hát hogy, már nem élsz. Ott volt a papíron, mi nekik a munkaidő, pénteken fél hétig lehetett menni, ránéztem az órámra, hat múlt pár perccel, nem volt messze, tudtam, hogy nem bírok ki így egy teljes hétvégét bizonytalanságban, akkor már mondják meg, jobb, mint a rettegés, felszálltam a robogóra, vert a szívem, mint egy riadt állaté, fél hét előtt öt perccel értem a bejárathoz.

Tavasz volt, éppen kezdtek hosszabbodni a nappalok, de már esteledett, a hold uralkodott, nem a nap, néztem fel az égre, ahogy mentem a kapu felé, gyönyörű volt a telihold, mintha fátyollap lett volna előtte, homályos üveg, halványan világított mögötte, borzongatva fújt egy kis szél, fújta a hajamat meg a hold előtt a felhőket, olyan volt, mintha fentről figyelne, mintha nekem lenne ott, idős nő jött kifelé az épületből, láthatta rajtam a rettegést, mert azt mondta, nem kell félni, próbáltam kívülről látni magam, miért mondta ezt, hogy nézhetek ki, már a betegség látszik rajtam vagy csak a pánik, aztán eszembe jutott, ki jön ide ilyenkor, nyilván csak az, akit sürgető levéllel hívnak vissza, orvos lehet vagy asszisztens, látott sok halálraítéltet, tudja, hogy nem tud nem félni az, akit visszarendelnek, a saját érdekében, ahogy nekem is írták. Nem válaszoltam, igaz, nem is kérdezett semmit, magától tette hozzá, hogy siessek, még itt vannak a kollégák, sokszor fényt kap a film, nem lesz semmi baj, ne izguljon, na ez kellett még, útbaigazított, jobbra fel, most nem oda kell mennem, ahol a felvétel készült, az lenn volt az alagsorban, siettem, ahogy tudtam, mentem, hogy megmondhassák minél előbb, mikor lesz vége mindennek. Felértem a lépcsőn, éreztem a helyzet abszurd voltát, rohanok a rossz hírért, tényleg nyitva volt még a kis ablak, pár percen múlt, próbáltam nyálat gyűjteni, hogy meg tudjak szólalni, ült benn egy unatkozó nő, koncentráltam, ne remegjen nagyon a kezem, ahogy benyújtom a papírt, ezt kaptam ma, ennyit tudtam kinyögni, a nő elvette a kezemből az értesítést, nézegette, láttam rajta, hogy egyáltalán nem csodálkozik, valamit keresgélni kezdett egy füzetben, maga a Tóth doktornőhöz tartozik, ő nincs benn már, de a főorvosasszony itt van, akarja, hogy szóljak neki vagy visszajön hétfőn?, kérdezte, esélyt adott, hogy három napig még ne tudjam meg az ítéletet, nem éltem vele, azt kértem, szóljon a főorvos asszonynak.

Székek sorakoztak a váróban, egyedül voltam, csupa üres szék, hány ember ült ezeken ugyanilyen pánikban, ma már halottak, képtelen voltam leülni, járkáltam fel-alá, figyeltem, mikor hallok meg valami hangot, közeledő léptet, de csak a csend zúgott meg a lépteim csusszanása, a falakra vetődött a tekintetem, csupa borzalom ömlött róluk, tüdőbetegségek tüneteit ábrázolták a faliújságok, miért rémisztgetik szegény betegeket, nem elég a maguk baja, azt meg se mertem nézni, mi van az ajtókra írva, az agyam lázasan dolgozott, nem blokkoltam le, az egyik pillanatban azt próbáltam kitalálni, mi vár rám, a másikban azt, mire nem marad már időm, milyen kevés minden történt velem, aztán egyszer csak érdekes fejleményként váratlanul és ellenállhatatlanul elöntött valami forró szeretet, és azóta tudom, hogy ez a világ legerősebb érzése, teljesen biztos, ez van mindenek felett, mindennek a mélyén, megéreztem abban a rettenetes váróban, annyira erősen tört rám, hogy akkor viszont le kellett ülnöm, hatalmas béke, kimondhatatlan nyugalom árasztott el, és nem féltem egy pillanatra, majdnem boldogságot éreztem, ekkor léptek közeledtek, és én visszazökkentem a rémületbe.

Jöjjön velem, szólt a főorvosasszony, nem árult el semmit az arca, talán köszöntem neki, talán nem, találtunk valamit a felvételen, de nem vagyunk teljesen biztosak benne, mondja, vetkőzzön le, átvilágítom. Kész, nincs szó tehát fényt kapott filmről, elrontott felvételről, elkallódott leletről, találtak valamit, kimondta, az események innentől felgyorsulnak majd, néztem magam kívülről, állok tehetetlenül, lógó karokkal, automatikusan engedelmeskedem a felszólításoknak, beállok a gépbe, balra fordulok, ahogy a főorvosasszony kéri, aztán jobbra, nézi a monitort, valamit lát, én csak az ő gondterhelt szemét, nem merek a képernyőre nézni, bár megtehetném, forduljon az ablak felé, most vissza az ajtó felé, még egyszer az ablak felé, aha, igen, még egyszer, kész, mindjárt el fogok ájulni, most láthatott meg valamit, nincs itt semmi, jól van, ezt mondja, felöltözhet, kinn várjon, nem hiszek a fülemnek, kitántorgok a vizsgálóból, leülök egy székre, figyelek, hogy lassan vegyek levegőt, lassan és nyugodtan lélegezzek, akkor talán eszméletemnél maradok.