Test

 

Fogság után megszülted

a zavarodott elméjű szépek szépét,

élemedett korod váratlan

vigaszaként.

 

Régen betemetett forrás

fakadt belőled, amint kiléptél

a szeptemberi fénybe, és megvártad,

míg végre bezárul mögötted a

vas és elnémul a hely, mint egy

színház, amelyben ismeretlen okból

rosszul végződik (egy nagyszerű

vágóhídi jelenettel) az elcsépelt

operett.

 

Ekkor pillantottad meg,

a szeptemberi alacsony fényben,

a hozzád tartozó testet.

 

Lecsúszott, szégyentelen

rokon, régen elfeledett, elfajzott

egyenes ági, a tőled egykor kicsalt

ruhában nyilván.

 

Mintha rejtélyes utakon

jöttek volna hírek felőle, fáradhatatlan

halott-fehér kéz rótta a sorokat cellád

fehér falára, hogy valaki könyörületből

végzett vele, esetleg tán ő maga tért

jobb belátásra, és emléktelenül

eltűnt véglegesen.

 

És most váratlanul itt van

mégis, hozzád szegődik az üres utcán,

rád veti magát, eltévedt, szegény Lázár,

a sírjából parancsszóra éppen

hogy kikelvén.

 

Régen betemetett forrás

fakadt belőle; a megszokás féktelenségével

működő, kérlelhetetlen test, a tied,

a tied, a tied.

 

Érezni a pudvás fogak

folyvást füstölgő kráterét, a mérges

körmök mogorva gombáit; látni

a fakó, szertelen szőrt, amint a

pikkelyes bőr talajára hajol

betegen.

 

Mintha ott téblábolt volna

a kapu előtt, évre év, arra várva,

hogy végre kilépj, és rád zuhanjon

az emlékezés vak-fehér egéből; csak

ennyi ereje maradt.

 

Elviseled, elhordod valahogy.

 

Nem is hitted, hogy él még.

 

Óriási árnyéka fogságában

indulsz útnak a szabadulás

napján.

 

Fogság után megszülted

a zavarodott elméjű szépek szépét,

élemedett korod váratlan

vigaszaként.