’44. Teiresziasz, Escher

 

 

A szellemek világa kialudt

 

Vaksors, rekedten ordít, belül eleven seb.

Isten koldusa. Mit remél?

Itt, a vízparton, a kőtámfalnak dőlve.

Amikor nincs törvény, csak önkény. Nincs haza, csak árulás.

Amikor nem látja senki, csak a Contax II.

 

A világ vagyok – minden, ami volt, van

 

Nem látja, nem is hallja, ki áll előtte. Áll-e valaki.

Hogy puskát szegeznek rá vagy fényképezőgépet.

Nem akar élni. Él.

Torka szakadtából.

 

Van-e hangod a beteg hazának

A velőket rázó húrokon?

 

Véred megsűrűdött,

Agyvelőd kiapadt

 

A szem belül fehér.

A kövön barna vér.

Október, hideg.

Ki mer kijönni ide?

 

Leveleket zörget a szél.

Kattog a zászló gépfegyvere.

 

S még a kő is, mintha csontunk volna

És a hullám, mintha vérünk folyna

 

Ma éjjel a kórházat ürítették ki. Egy öregasszony

egész úton fejhangon jajgatott, mint az őrült.

 

A Dunánál

 

Ahol rőten a vér bíborától

Végre a nap földerülni mer

 

Mindent hall, nem hall semmit.

Húzza.

 

 

Hogy szívekbe menjen át a dal

 

Dnyeszter menti kanyargónál

 

húzódik egy magyar lövészárok

 

Ugye, fiúk, szép élet a katonaélet

 

Apja a fronton. Fia a fronton.

Ő is a fronton. Nincs itthon.

Itthon nincs.

Nincs.

 

Ez a vonat most van indulóban,

az eleje ki van koszorúzva

 

mint sírköves, dülöngő temetők.

 

Marhavagonokba.

A járókelők köpnek.

Marhavagonokba a felvirágozott katonákat is.

A járókelők integetnek.

 

Gyilkos testvér –

 

Nincsenek civilek.

 

Magyar honvéd túl jár a Dnyeperen

körülötte égnek a falvak

 

Háború van most a nagy világban

 

A holtakat kirántják az alvók közül.

Hajnal, orosz tömegsír.

Nevük nem tartatik számon.

Hol haltak meg, senki se tudja.

 

Az ember fáj a földnek

 

Lábtól sorban, harminc centi föld.

Megint egy sor halott.

Az egyik a fia, tizennyolc éves.

 

Húrod zengjen vésznél szilajabban…

 

Zengj nekünk dalt, hogy mély sírjaikban…

 

A felesége még él. Meghal nemsokára.

A felrobbantott Margit hídon.

A Dunában.

 

Sokkal jobban szeretlek, mint máskor

minden percben rád gondolok százszor

 

Mi üvölt, sír a vad rohanatban

 

Isten jósa, jósolja Istennek, amit Isten se tud.

 

És szenvedjük minden szenvedését

 

A fényképész csak fél percig áll előtte,

az árnyékát megérzi a bőrén.

Azt hiszi, felhő takarja el a napot.

Nem hisz semmit.

Nincs nap, nincs felhő,

csak ez a fejhangú fals ének, a saját hangja,

semmi, de semmi más.

 

ez az elmúlás. Ebből vagyok. „Meglásd,

 

Amit Isten se tud.

 

Egy hónap múlva nem lesz, aki kivezesse ide.

Egy hónap múlva

nem lesz.

 

Húzd, ki tudja meddig –

 

Kattan a zár.