Palaeontologicus állati álladalmak

 

 

Az ősotromb, a hippopotám őse,

Prüszkölt, pancsolt, de nem tudta tán ő se,

Hogy őshalak közt nem soká legelhet,

S hamar kihal, míg mások áttelelnek.

 

A már idős hornyolt szarutlanócznak

Patái döngtek, porba rugdalóztak –

Vigan futott el minden vad cziczustul,

S nem is sejté, hogy egyszer csak kipusztul.

 

A szarvatlan ősorrszarvúnak anynyi –

Nem illett volna folyton úgy rohanni!

A kapafogú őselefánt viszont

Földet kapált – nem ösmert el más viszonyt!

 

Ő volt a zord, az óriási szörnyócz,

Bár szőre nem nőtt, volt hasán kis bőrkócz,

S hideg ha rázta, balgán hitte – boldog…

De fagyosabbra fordultak a dolgok,

 

S kihűlt, mivel hőt nem fejleszt a fénytan –

Híre se volt a jeges Pleisztoczénban!

Majd lettek mások – sarjaik fialtak,

De ők is gyorsan, sorra mind kihaltak.

 

Nagy ősök dolga tudni jól kihalni,

S mammut-korokra jő, mi ósdi, talmi –

Vad újak, frissek, szorgos koslatók:

Mosó talpály, bőgöncz, torkos falók.

 

Kolozsvár, 1874. október 8-án

 

 

 

(Parim-papamm…)

 

 

Parim-papamm parim-papamm Paris

A lázas éjbe oly kopárba rí

Egy zordon árva

Orgue de Barbarie

A párafénybe bánat árad így

A drága élet folyton párba hí –

Magam vagyok parim-papamm Paris

Kintorna hangja oly kopár ha rí

Ha vágy ha pára ring papamm Paris

Magába zárva

Orgue de Barbarie

 

(Párisi vázlat, 1904. augusztus 4-én)

 

 

 

Vázlat, 1908. július 17-én

 

 

Ez menne tán… Csak egy pár nyári strófa,

Mi fent keresztrím, s lent ölelkező –

De mégse megy, mert nem jár bármi srófra

A szó, mit árnyak lengő lelke sző –

 

Maszkos Mükéné, Asziné meg Argosz

Aranyló hangja visz, zeng Delphoi-ig,

Fény-szurdok mélyén minden elfolyik –

S miért kövülne a színész egy archoz?

 

(Epidaurosz, 1908. VII. 17.)

 

 

 

„A hatalmas szerelemnek…”

 

 

Csak a versnek s kegyelemnek

Elenyésző tüze bánt –

Csak az ég írja szememnek

Föl a végső tulipánt.

 

A szavak gyors ragyogása

Eleven jég, tele tűz –

Sivatag sors dadogása

Szerelemfény, mely elűz.

 

Csak a versnek, csak a könyvnek

Vagyok én még lehető,

De a szó már sose könnyebb –

Sose hű, szép szerető.

 

Maros-Vásárhely, 1910. június elsején

 

 

 

(Fénytelen…)

 

 

Fénytelen, setét,

vak a tócsa… Arcom is

benne srég, s elég

szakadós ma – halk, komisz

kedvem, ha fakad, ócska…

 

Fénytelen, setét

a pocsolya… Nem rezzen

benne ég, se szép

nap mosolya – fenn a menny

erjedt pép, halkocsonya..

 

(1920. június 26-án)

 

  

 

(Valamit…)

 

 

Valamit végre

Tisztáznom kéne – én nem

Tarthatom magam

Írónak, sem költőnek,

Pláne afféle

Született poétának,

Akit eleve

Elrendelt, nagy költőnek

Tartanak mások –

Én nem fölkent költőnek

Tartom magamat –

Szerencsétlen bolondnak,

Ki néha ír is –

Csak szavakat rakosgat

Papírra maga

Elé, de általában

Csak néz, s nem csinál semmit.

 

Csak ennyire, csak

Ehhez tartom magamat –

Igazi költők

Örökre máskor vannak –

Kegyelem minden

Hozzám hasonlatosnak,

Boldog boldogtalannak.

 

(Marosvásárhely, 1926. július 7-én)

 

 

 

Római Mars – Pesaróból Riminibe

 

 

„Téged köszönt, mert többre tart Romagna

S a fekete menny összes tartománya!”

(Predappiói induló)

 

Fekete tömeg menetel a térre

Fekete földnek fekete az érve

Fekete kínnal taposhat a csizma

Fekete krizma lapos kataklizma

Vonulnak itt bölcsészek váteszek

Vad léptük fröcskölt fényen átrezeg

A faj s a füst kiharsog szájukon

Vérszomjuk oltják harcos vályukon

 

Belükből ontják vészes szomjukat

Belüdvük kontár légbe nyom lyukat

Korlátolt bölcsek bősz gyomorbajok

Országos görcse köznyomor sajog

 

Gomora marsol zúg vak indulót

Bődül – zsidó vót vagy csak hindu Lót

Szodomában tölcsérbe párt-eszek

Süvöltenek bölcsészek váteszek

 

Gyűlölni készek ők azér’ s ezér’

Ígért ma jobb jövőt a népvezér

Szebbet merészet tisztát mint a vér

Lesz virsli vurstli sör tánc hintatér

 

Fekete hadban Gomora Szodoma

Fekete agynak komor az adoma

Fekete humort hurrázgat a turba

Fekete undor menetel a múltba

 

(Riminiben, 1928. szeptemberében –
Marosvásárhelyt, 1929. július 2-án)

 

^*

Lázáry René Sándor 1859. szeptember 17-én született Kolozsvárott. 1890-től már főleg Marosvásárhelyen élt – Marossárpatakon hunyt el 1929 októberében. Költői műveinek és írott hagyatékának méltó felfedezése még hosszú ideig váratott magára. Verseinek legelső, bár elenyésző része csak 1992 augusztusában került elő a marosvásárhelyi Molter-hagyatékból, aztán később mind nagyobb és nagyobb adagokban, de szinte véletlenszerűen, a Teleki Téka titkosított állományából, illetőleg a költő özvegyének, Vajdaréthy Júliának hosszan lappangó hagyatékából, továbbá más, korabeli (részben családi, részben baráti) hagyatékokból is. Igen terjedelmes, bár eléggé szétszórt lírai