Vágyott állapot, Wiesbaden

 

Ő még most csak huszonnégy, illetve

lesz júliusban. Egy hónap múlva.

Fogalma sincs, hogy addigra rég.

Amire vágyik, mialatt a cseresznyefát

lesi az ablakból, még nem érettek,

gondolja, nem baj, messze is van.

Nem tudna kinyúlni érte ebből a

cukormázfalú szállodából, ahol olyan

csönd van, amilyenre három évet kell

várnia, mert addig nem lesz. Majd láza

lesz, feküdni fog, átizzadt párnák közt

hánykolódik; megjár számtalan

kerületet és elátkoz kétszáz nevet,

mire egyet a magáénak óhajt, de úgy,

hogy semmiféle teljesíthetetlent nem

követel cserébe. Most még dacos, mert

még huszonnégy sincs, és máris

elvált, szétköltözött, de a jövő ősz

megint ott fogja érni. Igen, lesz még

néhány köre. Ördögiek, mint a rózsa

lángja gótikus ablakokon és délnémet

kerítéseken át, nyarak tüze aszalja kopárra

szeretett dombvidéke hátát, meg esők

korhasztják kedvenc fenyvesét, hogy

azok tövében ne pihenjen meg. Ő az

az ember, aki sosem mert gyerekkora táján

megpihenni, veszett kutyák és kóbor

alkeszek miatt, ó, milyen igaz, Mlle Beauvoir,

egy nő nem veheti nyakába a világot

egyedül, annyi veszély leselkedik rá, ahány

kavics akadhat a bicikliküllőkbe, de az

efféle akadály úgyis kiforogja magát. No

és mi lesz a káros férfiakkal, akik például

Wiesbadenbe visznek, messze mindentől,

amit szeret? Nem mintha bármi probléma

volna a várossal önmagában, a város szép

és csöndes, amire vágyott, ezek a kőkutyák

és kőmalacok a szívvirág alatt, a kertek

rejtekén, kőbéka a tó partján, meg a rózsaszín

póló alatt a kőszív. Hét sárkány őrzi ugyan, de

csak egyfejűek, ennyire tellett, más napokon

íródnak szebb mesék, kedvesebb szörnyekkel,

akiket nem muszáj lefejezni, sőt meg lehet

váltani. Jó mulatság is az, játszadozni

mások napjaival, pergetni az ujjunk közt,

mint a homokot, mert nem húzhatjuk örökké

azt az órát, szeretnénk egy szabad délutánt

a csöndben, Wiesbaden rózsás erkélyei és

hűvös kertjei alatt, a világ legcicomásabb

hotelében, ahol az olajfestményekhez is

minden bizonnyal selyemrózsákat

használtak modellként. Végigfut a folyosón

(vörös bársonyszőnyeg, igen), és nem érti,

még mindig nem, hogy miért nincs itt

zenélődoboz, és különben is, mi bajuk

másoknak a művirágokkal, úgy általában.

 

 

System Error

 

Szó sincs itt törlesztésről, én már rég nem

haragszom rád, még ha lenne is okom.

Éjszakai nem volt, gyalog indultam útnak.

Már akkor az utcán éreztem, amikor

ész nélkül rohantam, tudtam, miért futok

oda, hiába próbáltam tagadni, kellett

a sebészkés, amivel leválasztom magam

a te idődről, a teredről, rólad, hogy visszataláljak

a túlmitizált sajátomba. Nos, nem állítom, hogy

jó helyen kerestem. De annak idején, veled együtt is,

magamat, és most, hogy már nincs igényem rád,

a drasztikus megoldást választom. Kegyetlenségnek

tűnhet, de semmi másból nem értettél. Na, ebből fogsz,

gondoltam, és nevess, minden percben ott voltál

(összehasonlítottalak titeket, ahogy ilyenkor szokás);

be kell vallanom, zavart. A másik nem tudhatta, ő viszont

azért érezhette magát kínosan – többek között –,

mert nem kért, mégis kapott. És most figyelj.

A szobában csókolt meg először, az ügy ugyanis

nem vállalható. Biztosított sírig hű közönyéről;

én megnyugtattam, az érzés kölcsönös.

Nem áll jól nekem a csábítás, ahogy a bűn sem,

de ha már itt vagyok, állom a szavam. “Bármit kérhetsz,

megteszem neked” – alig hiszem, hogy ezt bírtam mondani.

“Oda teszlek, ahová akarlak. Ez is tetszik.”

Más előnyöm pedig nincs. Kóstolgat,

mint azt a fogást, ami nem fér bele a jóllakott

gyomorba, csak a szem kívánja, meg ha már

annyira kínálták, nincs szíve visszautasítani.

Mire kellett ez nekem, gondolom, és még mindig

meg vagyok lepve, milyen korrekt a helyzethez képest,

végigsimít rajtam, a feje a mellemnél,

majd a lényeg, a test a testemben,

mégsem kerített a hatalmába, pedig vártam.

Megint csak azt akartam, birtokoljanak,

ezért szolgálatkészebb vagyok a kelleténél,

bár nem én dolgozom, csak Jobb Csukló

meg Állkapocs; végső soron a meggyőzés

alternatív eszközei. De mit érnek, ha az elme

cáfol? A hátgerinc alja, medence mélye hetekkel később

borzong bele a késleltetett gyönyörbe, ha egyáltalán.

Közben egyre világosabb lesz, fáradok,

tudom, hogy bánnom kellene, de semmit sem

érzek, sem kárörömöt, sem elragadtatást;

szégyent, azt igen, az egyre növekszik,

ahogy ránk vetül a függöny résén át a fény.

Úgy teszek, mintha ez maga lenne

a feneketlen odaadás, amiért semmit sem

várok cserébe, pedig dehogy. Igazolást,

a történtek okát, felmentést, hogy ne

égjen az arcom; egyedül én tudom,

mire volt ez jó, és nem sajnálok semmit,

akármit is zúdítottam magamra. Felhős az ég, fázom;

amíg a konyhában van, öltözködni kezdek. Belép;

magam elé fogom az ingem. Ennek aztán sok

értelme van, ha már úgyis mindent – tudod.

Hazamegyek, majd az összes szereplőt sorsára

hagyom. Ahogy ők is engem ezentúl.

Hát így űztelek el, így metszettem le magam

és egy ártatlan másikat a körülményekről,

röpke néhány órára, és azóta töprengek,

ez ugyan melyik tér volt, melyik idő,

miből keletkezett, hová tart, de csak az lehet,

fennakadás, valami göb, amin megcsúszott

a fonál, kettészakadt, hogy az ikerszálon

mindenki hazatalálhasson. Oda,

ahová fényévekkel, billió kilométerrel

korábban kellett volna érnie. Szóval ezért rohantam

annyira; nem akartam elkésni. Hidd el, csak ezért.

Most búcsúzom, nem köszönök semmit,

gyűlölj teljes szívből, terjeszd rossz híremet,

nem fogok ellentmondani. Ezúttal lehet igazad.

 

 

Szív, meg ne békélj

 

Akárki is lesz a férjed, egyszer csak azon kapod magad,

hogy augusztus délután van. Lemenőben a nap, rózsák

illatoznak, van ház és kert, nem kell küzdeni semmiért.

A gyerekek – a legkisebb is egyetemre jár. Megvan a

maguk baja, nem feltétlenül akarnak titeket beavatni.

Biztos, hogy kúszónövény árnyában ültök, lila szirmok,

haloványak, mint az álmaitok vaksi, hűvös reggeleken.

Az asztalon kávé vagy tea, mindegy, inkább az utóbbi,

öröklött szívbaj, koffeintilalom. Ma nincs látogató.

Nyaralnak, szalonnát sütnek, nem hívtak vagy nem volt

kedvetek elmenni, hátradőltök a székben. Mélyet sóhajtasz,

a férjed tüdejéből nehéz hörgés szakad föl, utálod. Ebből

tudod, hogy öreg, és ez az utóbbi néhány hónapban kezdett

zavarni. Azelőtt elfoglalt a mályvarózsabokrod gondozása.

Pont olyan, mint gyerekkorodban. Végre van idő, hogy

újrateremtsd az elveszett paradicsomot. Semmi más nem

érdekelt, megtanultál főzni, kertészkedni és ruhácskát

varrni, mert – borzalom – már van unokád. És azon a

bizonyos délutánon elfogyott a tennivaló. Lehet, hogy

holnap el leszel havazva, bármikor rátok sózhatják a

kölyköt, kotorhatod elő a százéves macit, hajasbabát,

úgyis a konnektorba fog nyúlkálni, mert az érdekes,

amihez nem érhet. Apropó, tiltások. Mintha ma kötelező

lenne semmit sem csinálni, csak a férjed mellett ülni

és hallgatni, és még élvezni is. Arany ősz – bocs, nyárutó,

nincs is ennél szebb. Fogd meg eres kezét, lehelj csókot

májfoltos halántékára. Hidd, hogy az a lepkecsontú, égő

szemű nő vagy, akit meglátott egykor, és le akart teperni

rögtön, akárhol is voltatok, de már nem emlékszel, hol. Az

a szomorú, hogy ő sem. Lepkecsontú vagy ugyan, de ez

már nem a kislányos törékenység, csak az oszteoporózis,

hallgattál volna anyádra, mindig mondta, kálcium, drágám,

kálcium. És hidd, hogy ő az a férfi, akinek a közelében

egy szót sem mertél kinyögni, akinek a szeme vágása,

mint az íj íve, szegycsontot átfúró adrenalininjekció.

Sörhasa, Machismo-hegység tekintélyes halma, Maszkulin-

ország Kékestetője mára horpadt mellkas alatt lötyög,

mint szánalmas rongycsomag, amit a múlt héten tüzeltél

el. A félelem avatott nővé akkor, csak rettegve tudtál

szeretni, aki kedves volt, untad és elűzted, lángolni akkor

tudtál, ha összeverődött a két térded, mint matekdoga előtt

a gimiben. Nem fagy meg az ereidben a vér, ha rád néz,

mi vagy te, mazochista, bosszankodsz, és nem érted,

az asszony élete végén, munkája végeztével miért akar

olyan görcsösen újra kislány lenni, egyedül nekiiramodni

a dombnak, aztán le, csak a szél legyen pajtása, senki más.

Bagoly huhog, ja, nem, galamb búg. Mindig azt hitted,

bagoly, pedig a kertvárosokban nincsenek baglyok.

“Szakadozz fel, szívem pókhálója; levegőt venni is alig bírok,

összes könnyem elsírtam, amíg rá vártam, most, hogy az enyém,

a boldogtalanság hiányzik. Csak nézzen rám gonoszan, hogy

belesajduljon a mellkasom, egyetlen kemény szóval felhasíthatná

az öregségemet, de nem teszi; és jobb, ha nem tudom, mi jár

most a fejében. Talán azt kívánja, ne legyek annyira magabiztos.

Hogy hassam meg, szánjon és gyötörjön, mert akkor éltünk,

amikor a másik fájdalmat okozott. Nem tudom, nem tudom;

kihűlt teánkba bágyadt szirmok hullanak; álomtalan éjre

vágyom és bagolyhuhogásra, bármire, csak béke ne legyen.”