– Hozza azt a dossziét, legyen szíves, a fénymásolatokkal. A fóliákat betettem a táskába. Hol a táskám? Abban van az előadásom vázlata is. Nem tudok elindulni a táskám nélkül!

– A vállán, reb Slojme. Csak rávette a kabátot. Segítsek levenni?

– El fogunk késni, Miklós! – indult az ajtó felé.

– Nem késünk el, nyugodjon meg. Hívtam taxit, megvár minket. És a diákok is megvárják. Nem tudnak leakasztani mást maga helyett. Ebből is láthatja, pótolhatatlan. Ezért kéne vigyáznia magára.

– Ne szemtelenkedjen, inkább zárja be az ajtót.

Egyik kezemben a dossziékat tartottam, másik kezemmel a kabátját rángattam róla.

– Várjon, így nem megy. Vegye le a kabátját!

Megállt, kinyújtotta a karját, mint egy gyerek, és le kellett húznom róla a drapp, bélelt ballont, míg felbukkant a fekete válltáska.

– Tegye le – vettem ki a kezéből –, máskülönben nem tudom felsegíteni a kabátját.

– El kéne mennem a bankba is – mondta kétségbeesetten, miközben keze minduntalan a bélésbe csúszott.

– Most?

– Nincs nálam pénz. Nem voltam utcán egy hete.

– Arra most nincs idő, majd utána. Gyerünk, mert tényleg elkésünk.

– Miből fizetem a taxit?

– Hagyja, majd én elintézem. Majd utána megadja. Hol a kulcsa?

– Az ajtóban. Legalábbis ott volt, mikor magát beeresztettem. Mind a három zárat zárja be. És a rácsot is.

– Várjon, most hol a táskája?

– A kezében volt az előbb. Maga vette le a vállamról.

– De mind a hármat zárja be. És a rácsot is.

A taxi tilosban állt a sarkon. Mielőtt beültünk volna, rám szólt:

– Jobb lett volna, ha én hívok kocsit, mert megvan az emberem, de most már mindegy. Hagyja, hogy én beszéljem meg vele a fuvart.

Beszálltunk, s ő előrehajolt a két ülés között. Lehalkította a hangját, mintha bárki hallhatta volna hármunkon kívül, amit mond.

– A Pesti Barnabás utcába mennénk, de nem kéne használnia az órát. Adnék magának ezer forintot.

– Hát én azt nem tudom így fejből, hogy mennyi lesz. Forgalomtól is függ. – A taxis nem fordult hátra, a visszapillantóból nézett.

– Nem kell bekapcsolnia az órát – próbálkozott tovább.

– Azt én nem tudom kikapcsolni, hívásra jöttem.

– Mondtam magának, hogy hagyja rám ezeket a dolgokat. Megvannak nekem a magam emberei – zsörtölődött hozzám hajolva az öreg. – És nem tudná idehívni egy kollégáját, aki nekem szokott dolgozni? – kérdezte ismét a taxist, aki értetlenül hallgatta.

– Akkor most kell a fuvar vagy sem?

Ez már nekem is sok volt.

– A kocsit én rendeltem, majd én kifizetem! Induljunk, jó?

Érezte az indulataimat, talán meg is sértődött, de csendben maradt. Tudtam, majd ezért is bocsánatot kell kérnem, pedig ő viselkedett lehetetlenül. Feszült voltam, hogy elkésünk, és dühös, hogy könnyelmű ígéretet tettem. Még volt egy negyedóránk, de tartottam tőle, hogy nem érünk oda. A rakparton csak lépésben lehetett haladni, bedugult a kocsisor. Letekertem az ablakot. A Dunát néztem, de idegesítettek a kikötőben imbolygó fehér kishajók, a felemelt kezükben esernyővel hadonászó idegenvezetők köré sűrűsödő turisták, akik mind színes széldzsekit viseltek, és harsányan nevetgélve várták a beszállást.

Hallottam, hogy szóba elegyedik a sofőrrel, kérdi, hová valósi, és rögtön sorolja is a környező falvakat, mint aki bizonyítani akarja, hogy a memóriája még mindig működik, vagy hogy még inkább otthon van ebben az országban, mint ő, de nem akartam odafigyelni, idegesítettek ezek a beszélgetései. Egyre dühösebb lettem. Minek egy taxissal társalogni? Minek úgy tenni, mintha lenne közük egymáshoz? A taxisnak csak a pénze kell, ha meg kiderülne, kiféle, lehet, hogy nem is szólna hozzá. Vigyen el, aztán nem ismerjük egymást! Aknaszlatina, Beregszász, Büdszentmihály, Csenger, Demecser, Dombrád, Döge, Fényeslitke, Huszt, Kaszony, Mándok, Nagykálló, Nagyszöllős, Nyírtass, Nyírmada, Szaplonca, Tiszalök, Újfehértó és persze Újhely – hallom, ahogy pörög, sorolja ábécésorrendben a községeket, városokat, amiket annyiszor emleget, mintha ismernem kellene nekem is valamennyit, csak mert jesivák működtek vagy zsidók éltek ott, és ha nem tudom megjegyezni a neveket, rosszul kell éreznem magam: Altmann, Berger, Czitrom, Danciger, Dick, Ehrlich, Friedmann, Glück, Gottlieb, Herskovits, Holländer, Itzkovics, Katz, Krebs, Lefkovics, Marmorstein, Messinger, Nussbaum, Polnauer, Rosenbaum, Schaechter, Weisz és Zeller. És hallom, vizsgáztatja a taxist is, emlékszik-e valamelyik névre, lakott-e a falujukban bárki ezek közül, vagy hasonló nevű, mert nem elég, hogy megölték őket, mindegyiknek neve is van, ő pedig név szerint ismeri valamennyit, legalábbis a falvak nevét, amit illene megjegyeznem, mert én persze topográfiából is rossz vagyok, miért nem veszek egy térképet, hogy író létemre legalább azt tudjam, melyik állomás után milyen falu következik, ha már itt élek, és ezen a nyelven írok, ahelyett, hogy angolul írnék, vagy héberül, mert itt a kutyát sem érdeklik a zsidók, még a zsidókat magukat se, őket aztán dafke nem, mert aki náluk zsidóbb, az kínos; miért nem megy el legalább néhány évre külföldre tanulni, csavarogni? – mert családom van, reb Slojme, százszor mondtam már, a szorongó anyám és a mélabús apám miatt, akik nem ismerhették az apjukat, csak én vagyok nekik, meg az unoka reménye, ez is egyfajta kárpótlás, megmutatni a halálnak az új életet, legyen mit felzabálnia, igazolva minden korábbi nemzedék öncsalását, hogy van értelme folytatni a sajgó öntudattal megvert sejtek versenyét –, csakhogy ehhez nekem az kell, hogy zsidó családot akarjak teremteni, ne egyszerűen családot, kell hozzá az Isten és a zsidóság, hogy értelmét lássam az életnek, újjáteremteni valamit, mert a teremtésnek nem látom másként értelmét, mégsem sikerült eddig saját családot alapítanom, talán, mert az ösztöneimet nem csaphattam be – csodálom, hogy a béketűrő taxis ki nem dob bennünket, itt a Duna-parton, ha már belőni nem lőhet a vízbe, de elviselni ezt a szóáradatot, falvak és emberek tucatjainak neveit aligha lehet, én legalábbis nem bírom, csak azt tudnám, minek ülök itt, minek megyek vele, miért járok hozzá, hallgatom a baszogatását, mire várok? – mit akarok ettől a mániás depressziós öregembertől, aki, ha lelkesedik, végig kell rohannom vele a városon, intézni a különféle ügyeit bankban, fénymásolóban, kórházban és hitközségen, és hallgatni a cseszegetését, hogy én vagyok a kerékkötője mindennek a pesszimizmusommal, ha pedig belezuhan a depresszió szakadékaiba, a telefont se veszi fel, és az ajtaján is hiába dörömbölök; ugyan mit remélek tőle, vagy megérteni általa, hacsak nem magamat: hogy ugyan mit akarok tőle, és miért viselem el mindezt; mi a franc volna az, ami összeköt bennünket, belegondolni is rossz, amikor magához hasonlít; minek kísérem el most is, az egyetemre, az első előadására, amit olyan régen szervez; minek megyek oda hozzá, amikor tudom, mindig ugyanaz történik, s nem sülhet ki belőle semmi más, csak ez a káosz, de megyek, mint aki keres valamit, aminek csak körvonalait sejti a sötétben, talán egy még mélyebb sötétség csábítását, és noha félnie kellene tőle, beleszédül, úgy vonzza, és bármi történik is, mennie kell vele, bele kell néznie, bele a közepébe.

Próbálok mély levegőt venni, hogy figyelmem újra összpontosítani tudjam. Nem megy egykönnyen. Mióta az eszemet tudom, a valóság tompán, ködfüggönyön túlról jut el hozzám, s mint fölösleges jelenés, egy általam ismeretlen védekező mechanizmus következtében, a legtöbb észlelet kihullik érzékelésem rostáján. Mindig úgy gondoltam, nem fecsérelhetem el az életem, ezért görcsösen a lényegre akartam összpontosítani, így soha nem jutott időm semmire, például magára az életre. Idegesített reb Slojme szétszórtsága. Noha nem tudtam pontosan, mit akarok tőle, dühített, ha úgy éreztem, figyelmét értelmetlen apróságokra fordítja.

– Itt jó lesz, köszönjük – hajoltam előre, megpillantva az Erzsébet hidat.

– Itt nem tudok megállni, csak ott, az árkádok alatt – mondta a sofőr.

Gyűlöltem ezeket az apró trükköket: kiszedni még egy százast az utasból egy piros lámpánál vagy egy kis kerülőúttal. Gyanakvóan figyeltem mindenkit, akiről feltételeztem, hogy be akart csapni.

– Jó, álljon meg, ahol tud. Elkésünk.

Fizettem, azután kisegítettem az öreget a kocsiból.

– Jöjjön, még meg is kell találnunk a termet! – Éreztem, hogy szigorú a hangom, de nem tudtam jobban uralkodni az érzéseimen.

Amikor elhúzott a taxi, indultam volna, de reb Slojme csak állt mozdulatlanul. Visszafordultam. Szemrehányóan nézett rám.

– Na de hát hogy lehet elkezdeni alkudozni egy taxissal? Ezeknek szabott áraik vannak.

– Maga ne oktasson ki engem, tudom én, hogy mit csinálok. És ha hülyét csinálok magamból, magának akkor se szabad így beszélnie velem, hallja? – kiabált.

– Mennünk kell, elkésünk.

A tanszéken már várták. Ragaszkodott hozzá, hogy legyen írásvetítő. A gép ott volt előkészítve, a résnyire nyitott ajtón láttam, hogy a hallgatók is ott ülnek már egy hosszú asztalnál, nyolcan-tízen. Ledobta a táskáját a titkárságon, lehámoztam róla a kabátot. Erősen fújtatott a lépcsőzéstől. Megigazítottam a zakója gallérját – de zavarba jöttem a saját mozdulatomtól.

– Minden rendben? – kérdeztem. Idő kellett, hogy a saját dühöm csillapultán, megérthessem az övét.

Nem válaszolt, elindult befelé. Mentem utána, kezemben a táskájával. A kilinccsel a kezében még visszafordult. – Magának egy feladata van. Beszéljünk meg egy jelet. Nézzen rám, ha nagyon elkalandoznék, és ingassa a fejét. Ne szóljon, csak a fejét ingassa. Rendben?

– Rendben!

Beléptünk a szemináriumi helyiségbe. Az asztalfőhöz lépett, én a tőle balra eső szabad székre ültem, és a táskát az asztalra tettem. Beletúrt, elővett egy lapot, keresgélt még egy ideig, azután felemelte a tekintetét, és körbenézett a hallgatókon.

– Sólem aléchem! – szólalt meg, s miközben tovább kotorászott táskájában, elkezdte előadását. – Maguk biztos tanulnak itt hébert vagy jiddist. Nekem az anyanyelvem volt a jiddis, de itt magyarul fogok beszélni. A nevem Slomo Eliézer Löw ben Duved Majzel. Majd felírom a táblára. Az apám neve volt az utóbbi. Löw németül azt jelenti: oroszlán, ezért a barátaim Leónak becéztek. Magyarul Jenőnek anyakönyveztek, de volt, ahol Janónak szólítottak. Amerikában Eugennak, a tanítványaim, akikkel Talmudot tanultam, általában reb Slojménak. Így hívtak volna… De ez nem ide tartozik. Nagyobb a rebnél a rav, a ravnál a rabbanan, de mind közül a legnagyobb, akit a nevén szólítanak – mondja a Talmud. Tudják, mi a Talmud? – nézett körbe, s amikor elért hozzám, biztatóan bólogattam.

– A várost, Sátoraljaújhelyet, ahonnan én jövök, nagy részben zsidók lakták. Túl bonyolult volt a magyar neve, ezért jiddisül Sadaradának mondták. Bizonyos szavakat meg kell majd érteniük. A nevem már tudják, de mindjárt elmondom azt is, hol és kitől tanultam, mert én büszke vagyok a mestereimre, és a Talmud azt mondja, ha az ember tanít vagy idéz, meg kell mondania, kitől tanult és kitől idéz, mert ha nem teszi, az olyan, mintha meglopná. És akitől akár csak egyvalamit tanult az ember, azt rabbijaként kell tisztelnie. – Sokatmondóan rám nézett. Dühösen álltam a tekintetét.

– Ugyanígy fogalmaznak a rabbik az étkezési áldásokkal kapcsolatban, mondván: aki áldás nélkül eszik, az olyan, mintha meglopta volna az Örökkévalót, hiszen ő teremtette a világot, benne az összes terménnyel, állattal egyetemben. Ez más kontextusban is felmerül, rögtön a Berésit, a Genezis, a teremtéstörténet kapcsán: “Legelőször Isten megteremtette az eget és a földet.” Amire Rási, a legnevesebb kommentátor Rabbi Jichakot idézi, aki azt mondja: Az Istennek úgy kellett volna kezdenie: ez a hónap legyen nektek a hónapok kezdete, merthogy ez az első parancsolat a Tórában. Hát akkor miért nem ezzel kezdi? Rási azt mondja, azért, mert meg akarja értetni, hogy adhatja oda a zsidóknak Kánaán földjét, amelyet korábban más népek laktak. Mert így, amikor a népek azzal vádolják majd Izraelt, hogy elfoglalta a hét kánaáni nép földjét, azzal felelhetnek: Az egész föld az Örökkévalóé, áldassék, Ő teremtette, és Ő adta annak, akit megfelelőnek talált. Odaadta nekik, majd elvette tőlük, és odaadta nekünk.

– Önök bizonyára megkapták már ezt a sillabuszt – lobogtatta a kezében a táskájából előhúzott fénymásolt papírt –, ennek alapján mennénk végig a témánkon. – Szemüvegét homlokára tolta, úgy olvasta. – Hat előadást fogok tartani, ahogy amerikai egyetemeken tanítottam. Egy metszetet adok a magyar zsidóság örökségéből a temetkezési szokások, temetők, sírfeliratok tükrében. Beszélnék ennek kapcsán a zsidó településszerkezetről Magyarországon 1795 és 1944 között. A szociális, politikai és intézményi szerkezetről, demográfiai, népmozgalmi statisztikáról. A második órán askenázi és haszid ortodox közösségeket és intézményeiket vennénk végig Észak-Kelet-Magyarországon, Borsod-Abaúj-Zemplén megyében. A harmadik alkalommal a halakhát, a vallásjogot követve néznénk végig a vallási praxist és a szokásokat mint egy község életének legfontosabb elemeit, és ezt Szabolcs-Szatmár, Hajdú-Bihar megyében tennénk. Negyedszer a Chevra Kadisa, az úgynevezett Szentegyletek működését vizsgálnánk meg erdélyi példák alapján, mert ezek a burial societyk, na, hogy mondják ezt? Temetkezési társaságok még hamarabb jöttek létre, mint a hitközségek, és nemcsak temetkezéssel foglalkoztak, hanem segélyeket is folyósítottak, támaszt jelentettek az elhalt családjának, közösségi rendezvényeket, vacsorákat is szerveztek. Mert a zsidó vallás szerint a halott szent, s a méltósága előbbre való, mint az élőé, mert a halott nem tud vigyázni magára, csak az élők a halottakra, és a halott nem tud várni, csak az élők. Ezért is temetnek mindjárt a halál napján vagy másnapján, ha lehet. Az ötödik előadás a temetőkkel, sírkövekkel, sírfeliratokkal foglalkozna felvidéki példák alapján, és az utolsó órán az újhelyi temető köveit, feliratait analizálnám. Én semmi mást nem használok ehhez, mint a sírfeliratokat. Rendben vagyunk?

Nem tudtam, tőlem kérdi-e, sietve bólogattam, de már folytatta is. Olyan tempóban beszélt, hogy átragadt rám is a sietsége. Feszültté váltam.

– Csak a háború előtti világról beszélek. Az én világom a holocausttal véget ért. Az apám tanító volt, engem a hajder, a zsidó elemi után az újhelyi jesivába íratott, ahol reb Eizik volt a mesterem. Az az ember életében meg nem bántott senkit. Auschwitzba deportálták őt is, áldassék az emléke. Ez lehetett, amikor én ott tanultam, harminckilencben. Két félévet töltöttem ott, aztán a szatmári jesivába kerültem egy évre, ahol Joel Teitelbaum, a híres reb Jajlis bóchere lettem. Mond ez a név maguknak valamit?

Nyomatékosan néztem körül, s úgy bólintottam, hátha ettől ők is bólintanak majd, de csak egy mélabús kinézetű, testes fiú biccentett.

– Azt is tudják, miféle irányzatot képviselt? Volt ortodox, neológ, status quo zsidóság, és az ortodoxián belül még haszidok is voltak, mint például a szatmári haszidok. Mondjuk úgy, ez volt a crème de la crème. Meg tudja mondani valaki, mi a különbség? Na? Akkor egyszer kimegyünk egy minibusszal Ferihegyre, és ahogy jön egy gép Amerikából, vagy Izraelből, megmutatom maguknak, az a legegyszerűbb. Minden rebbének megvolt és megvan a maga udvartartása. Én egyébként egy harmadik jesivában is tanultam, Csengerben. Ott a rabbi szavát se értettem, olyan gyorsan tanulta a Talmudot. Én már akkor vándorzsidó voltam. Az apám tanító volt, melámed, kora hajnalban felkeltett, fél ötkor, és elkezdte bifláztatni velem a gemórét. És bizony néha meg is vert, ha nem viselkedtem jól, és ellentmondtam az anyámnak. Akkor aztán elővett, futhattam előle. Jó fejű gyerek voltam, de nem volt sehol maradásom, valahogy mindig rám jött a mehetnék. Az apám érezte ezt, meg azt is észrevette, hogy olvasok. Irodalmat. Megfogott, és beíratott máshová. Végül elkerültem Debrecenbe a zsidó gimnáziumba, de ez egy másik történet. Először a fülem mögé dugtam a pajeszom, hogy ne lássák, mert láttam, másnak nincsen, aztán levágtam. Az osztálytársaim pedig, neológ gyerekek, egyszer elkaptak, beráncigáltak egy kapualjba, és meg akartak tömni szalonnás kenyérrel, alig győztem köpködni.

Rám nézett, mint aki kérdést intéz hozzám, és én sietve bólogattam, folytassa csak tovább. Fogalmam se volt, hová akar kilyukadni.

– Fényképeket akarnék mutatni maguknak az egyes közösségekről, híres rabbikról és ezek sírjairól. – Ismét beletúrt a táskájába.

– Ott vannak a dossziéban – mondtam halkan.

– Mit mond?

– A dossziéban.

Elővette a fénymásolatokat és felmutatta az első lapot.

– Ez itt a Chatam Szóferről készült festmény. Ő a magyar askenázi zsidóság atyja, aki Frankfurtban született, a Natan Adler volt a mestere, akinek mennie kellett onnan. A Chatam Szófer vele ment, és Pressburgban telepedett le. Nyolcezer fős közösség élén állt, és olyan tekintélye volt, mint a pápának. Az egész magyar ortodox zsidóság az ő köpenyéből bújt ki. Az ő fia a Ktav Szofer, és a Maharam Asch is a leszármazottjuk, akinek én leszármazottja vagyok. De mit is akartam mondani? Ennek a sírja zarándokhely lett a pozsonyi temetőben, mert a temető, tudják meg, fontosabb a zsidóság számára, mint a zsinagóga. Imádkozni bárhol lehet, ahol tóra van, de ha kiviszik, megszűnik a hely szentsége. A zsinagóga nem szent hely, még ha itt azt hiszik is, és templomokat renoválnak, ahol egy lélek nem imádkozik. A temető szent. Bét olámnak mondjuk, vagy askenázi kiejtéssel bész ajlemnak: az örök élet házának. Nem huszonöt évre, nem ötven évre, nem is százra váltjuk meg a sírokat, hanem örök időkre vesszük meg a földet, mint a Bibliában Ábrahám, aki Sára sírhelyét nem fogadja el ajándékba Hebronban, a Makpéla barlangban, hanem mindenáron fizetni akar érte Efrónnak, Czóhár fiának, hogy ne lehessen vita tárgya. Mert a mi hitünk szerint az idők végén eljön a messiás, és feltámasztja a halottakat. Ezért kell körülkerítenünk minden temetőt, mert szent hely az. – Elhallgatott, körülnézett. – De ebben az országban nemcsak a nácik pusztítottak. Az elmúlt évtizedekben hagyták elpusztulni a temetőket. Széthordták a sírköveket építkezésekre, a földet eladták és bevetették. Legalább ötszáz ilyen temető van a másfélezerből. Ha maguk között lenne jelentkező, szívesen szerveznék a munkatársaimmal vidéki túrát, rendbe tehetnénk a temetőket, és én elintézném az önkormányzatnál és a külföldi zsidóknál, hogy körbekerítsék.

– De nem mindenki ilyen kényes, igaz? – fordult a többiekhez, akik láthatóan zavarban voltak, elvégre tanulni jöttek, nem építőtábori toborzásra. – Óra végén felírom a jelentkezőket – folytatta. Jelezni akartam, hogy ezt nem kellene forszíroznia. Az órámra mutattam.

– Bocsássanak meg egy pillanatra – mondta. – Ki kell mennem. Jöjjön ki egy kicsit, Miklós. Legyen szíves.

A titkárságon rám reccsent:

– Mit zavarja az órámat?

– Én? Maga kért meg, hogy szóljak, ha eltér a tárgytól.

– Mennyi ideje beszélek én?

– Úgy félórája.

– És még el se kezdtem. Mit csináljak?

– Folytassa!

– Ne sürgessen! Hülyeségeket beszélek?

– Nem, csak elkalandozik a témától.

– Mondtam magának, hogy figyelmeztessen.

– Ne mondja, hogy nem jeleztem! Akkor meg lecseszett. Ne akarjon munkatársakat toborozni. Ne agitálja őket! Tanítson!

– Legyen türelmesebb velem! Nem viselkedhet így egy öregemberrel. Akkor nem értett meg semmit abból, amit nálam tanult.

– Maga pedig figyeljen rám!

– Gyerünk vissza!

Belépett a terembe, és intett.

– Kapcsolják be, kérem, az írásvetítőt.

Nem tudtam nem pofát vágni. Az sem érdekelt már, ha meglátja. Lehetetlenül viselkedett. Én ültem a gép mellett, nyilvánvaló volt, hogy nekem szól az utasítás, de sértettségében megint szúrt egyet, mintha nem is hozzám beszélne. Bekapcsoltam a gépet, ő közben a táskájában turkált. Egyre idegesebb mozdulatokkal kutatott, azután kétségbeesetten nézett rám.

– Nincsenek meg a fóliák.

Széttártam a kezem. Az nem az én feladatom volt. Ezt az egyet kellett egyedül intéznie. Összeválogatni a fóliákat, mert Amerikában megszokta, hogy nem lehet egyetemi órát tartani írásvetítő nélkül.

Idegesen félredobta a táskáját.

– Nem számít, majd legközelebb. Vagy még egyszerűbb lenne, ha elmennénk személyesen. Bár nekem azt mondta valaki – nézett rám szigorúan, majd a többiekre emelte a tekintetét –, hogy ne agitáljam magukat, én mégis elmondom, ahogy nekem tanították az Atyák bölcs mondásaiból: Lo hamidras ikkar, ella hamaasze! A cselekedet a fontos, nem az elmélet. A temetőket rendbe kell hozni, mert a holtak nem várhatnak. Á zoj dik dortn di kedise, áz mem ken esz snádn mit e messzer! Olyan vastag ott a szentség, hogy vágni lehetne. Ez jiddisül van. Így mondta nekem egyszer Izraelben valaki, akinek volt fogalma róla, milyen volt a magyarországi zsidóság. A titkárságon megvan a számom, úgyhogy ha érdekli magukat, hívjanak fel, és megszervezzük a temetői munkálatokat. Közben sírfeliratokat olvasnánk, jobb is volna eredetiben, mint fotókról, és én mindent elmagyaráznék maguknak. De most azért elmondok egy történetet, hogy azok is megérthessék, micsoda emberek éltek itt, akikben nincs alázat. – Már rám se nézett, úgy beszélt a többiekhez.

– Abban a városban, ahonnan én jövök, élt a tiszaszalkai rabbi. Tizenöt híve, ha lehetett a háború előtt. Egy vonatban szabadultunk fel a háború végén. Miközben bombáztak az amerikaiak, napokig ment a tiroli hegyekben a szerelvény Wahlheim és München között. Vagy harminc vagon jön-megy, oda-vissza, azzal a céllal, hogy egy alkalmas pillanatban kivégezzenek bennünket. Olykor megáll a vonat, kinyitják a vagonokat, a halottakat ledobálják, s akik szökni próbálnak, azokat lelövik, vagy visszahozzák. Ezen a vonaton fekszik a tiszaszalkai rabbi. Állandó hasmenése van, tífusz, vérhas, a végét járja. És ott ül mellette a szanzi rabbi, a Divré Hájim fia, és a zsebkendőjével törölgeti a fenekét. Egy fiatalember kérdezi tőle: Ki ez az ember, akit te így, samés be kódés, szent szolgálattal szolgálsz? És a szanzi azt mondja neki: Tudd meg, hogy ez az ember fejből tudja mind a két Talmudot.

Az öreg hangja elcsuklik. Lezökken a székre, és bár folyik a könnye, felnéz és látom, ahogy küzd, folytatni akarja, mint aki be akar érni a célba, akár négykézláb. Alig hallani, úgy suttog.

– El tudják ezt képzelni? Fejből tudta mind a két Talmudot. Én láttam ezt az embert odahaza pipázni az udvarán. Csendes, magas ember volt. Két szép lánya, egy szerény felesége. És senki nem tudta, mekkora tudós, csak a lágerben derült ki, elejtett szavakból, amikor tanított.

A hallgatók döbbenten ülnek, tanácstalanul néznek egymásra. Igyekeznek úgy tenni, mintha nem vennék észre, hogy sír.

– Mára végeztünk, menjenek haza – nyög fel az öreg, belátva, hogy nem tudja folytatni, és rám néz. Fogalmam sincs, mit akar, s nekem mit kéne tennem. A többiek némán, de sietősen szedelőzködnek. Én is úgy teszek, mintha készülődnék, de nem mehetek sehova. Meg kell várnom, míg mindannyian távoznak és magunkra maradunk.

– Mennünk kéne – mondom idegesen.

– Nem tudok.

– Miért? Mi a baj?

– Én bevizeltem, Miklós. Az izgalomtól nem tudtam koncentrálni, hogy vigyázzak magamra, és bevizeltem. Ez egy régi dolog, a láger óta. Még jó, hogy van rajtam pelenka.

– Akkor nem történt olyan nagy baj. Azért vette fel, nem? – kérdezem határozottan. Igyekszem természetessé tenni és annak is látni állapotát.

– De akkor se tudok így utcára menni. Ki kell mennem a vécére, hogy kicseréljem. Maga ezt nem értheti. Hívjon egy taxit. Vigyen haza.