„Aki emlékszik rá, hogy a tudomány szellemének fáradhatatlan előrenyomulása miféle közvetlen következményekkel járt, annak rögtön eszébe jut, hogyan pusztította el a mítoszt, s hogy ennek pusztulásával természetes, eszményi hazájából a költészet miként szorult a hontalanságba."

(Nietzsche: A tragédia születése, Kertész Imre fordítása)

(Bari Károly: Hazánk)

A Virágzabálók című regény öt könyvének legszebb és legtalányosabb fejezete számomra A cigányok bejövetele. A cigány és a magyar legendárium szokatlan összeszövése fölkelti a kíváncsiságot: vajon mennyire autentikusak a regény cigány történetei, szükséges-e egyáltalán, hogy autentikusak legyenek, miképpen hozható játékba a Másik identitása, hogyan mesél a regény egy olyan népről, melynek nem beszéli a nyelvét? És mit adnak hozzá mindehhez a XIX. századi díszletek?

Ian Hancock, az egyik legismertebb és legelismertebb romológus, nyelvész, történész, az austini University of Texas professzora A pária-szindróma (The Pariah Syndrome)1 című művében áttekinti a cigány történelemnek azokat az állomásait, eseményeit, melyek meghatározóaknak bizonyultak a cigányság mindmáig szerte a világon tapasztalható kirekesztett, kiközösített státusának kialakulásában, és amelyek vélhetően megszilárdították a többségi társadalmak egy jelentős részének azon meggyőződéseit, hogy ezen az állapoton nem lehet változtatni. Hancock fölhívja a figyelmet arra, hogy amikor a XV. század közepe táján a cigányok megjelentek Európában, kezdetben szívesen fogadták őket, mert értettek a fémöntéshez és a fegyverkészítéshez, ámde idegenül hangzó nyelvük, furcsa megjelenésük, sötét bőrük, vándorló életmódjuk félelmetes asszociációkat keltett a keresztény európaiakban, az iszlám felől jövő csapásokra, a tatár, mongol és mór hódítások, inváziók kegyetlenségeire emlékeztette őket. További messzeható következményekkel járó, súlyos örökség a cigány rabszolgaság évszázados intézménye Kelet-Európában és a cigány Holokauszt Nyugat-Európában. A történelmi-politikai előzmények mellett Ian Hancock a kulturális identitás alakulástörténetét is megvizsgálja, és úgy vélekedik, hogy a cigányok romantikus reprezentációja a XIX. századi művészetben nagyban hozzájárult a sztereotípiák megszilárdulásához, pontosabban ezek a maguk korában elfogadható és érthető, pozitívnak szánt, sőt talán pozitívan is ható ábrázolások a XX. században már inkább ártottak, mint használtak a cigányság reális megítélésének, és maguk is hozzájárultak a pária szindróma konzerválásához, amennyiben a későbbiekben az újságírók és regényszerzők nem első kézből, tehát maguktól a cigányoktól (romáktól, romaniktól) szerezték információikat, hanem a nem-cigány kultúra sztereotípiáira, vélekedéseire hagyatkoztak. Egy cigány mondást idézve („azok, akik szolgaságban akarnak tartani, sosem fogják elmondani az igazat az őseidről") Hancock művének előszavában egyértelmű következtetést von le, mely szerint bármennyire nehéz is, a saját történetüket maguknak a cigányoknak kell elmondaniuk („We cannot wait for others to document this truth; our forefathers’ history must be told by ourselves."), ahhoz hasonlóan, ahogy minden kisebbségi mozgalom, az amerikai indiánok vagy a feketék polgárjogi mozgalmai is a saját múlt és kultúra feltárásával indultak, először ugyanis nyelvvel, történelemmel, kultúrával rendelkező népként kellett önmagukat definiálniuk, hogy a többség egyáltalán odafigyeljen rájuk. Hancock magyarul is megjelent Mi vagyunk a romani nép című könyvében így fogalmaz ezzel kapcsolatban: „Mindaddig, amíg csupán a viselkedésünk által meghatározott népnek tekintenek bennünket, élni fog az a tévhit, hogy ha akarjuk, viselkedésünket megváltoztatva már nem leszünk ‘cigányok’, ahogy a hippik vagy a hobók megszűnnek hippik vagy hobók lenni, ha úgy döntenek. Ha nem vesznek bennünket komolyan, mint valódi népet, akkor valódi életbeli helyzetünket sem fogják soha komolyan venni." (Novák György ford.)

A feminista gondolkodók is elhallgatott női történelemről beszéltek, és tudományos intézményekben rekonstruálják/megalkotják a női irodalom hagyományát mint a többségi kultúra által elnyomott, elnémított, ám folytonosan jelen lévő párhuzamos történetet. A feminista kritikában is visszatérő kérdésfölvetés, hogy mennyiben alkothat hiteles képet a nőről egy férfi író, és megjelennek azok a törekvések, hogy a saját történetünket, érzéseinket, gondolatainkat mi magunk mondjuk el lehetőleg a saját nyelvünkön. Ugyanakkor a „mi magunk" alapállása a későbbiekben számos újabb probléma forrásává válik, elsősorban azért, mert leképezi a többségi társadalom hatalmi gépezetében megmutatkozó bináris oppozíciót, háborús logikát, a mi-ők struktúrát. Azokban az országokban, ahol sikerre vezetett a feminizmus, és a nők jelentős politikai hatalomhoz jutottak, sokszor újabb törésvonalak, bináris oppozíciók jelentkeztek, immár a hatalomba jutott középosztálybeli fehér nők és a továbbra is elnyomott, kiszolgáltatott helyzetben lévő szegény, iskolázatlan és/vagy bevándorló társaik között. A pária-szindrómához előszót író T. A. Acton szerint Hancock maga is a roma értelmiségi identitás kettős realitása között őrlődik, egyszerre osztozik saját népe kirekesztett státusában, és éli a domináns kultúra értelmiségijének életét. A Virágzabálókban Gilagógot, miután vállalkozott a Szép Imrével való közös föllépésre, kiközösíti a népe, nem tekintik többé a vajdájuknak. A regényben a szereplők identitásának gyakori eleme a sehova sem tartozás, a Szép-fiúk nem tipikus magyarok, és Pelsőczy Klára sem tud a számára rendelt női szereppel azonosulni. Vagyis a pária-lét a regényben a nemzeti-kollektív ideológiák és viselkedésminták ellenpontjává válik, a magányos individuum jellemzője lesz.

Az identitásnak mint köztes állapotnak a jelenségére is utal Gilles Deleuze Mi a kisebbségi irodalom? című írásában, amikor a bináris oppozíciók meghaladására tesz javaslatot: „Hány és hány stílus, műfaj és irodalmi irányzat, még az egészen kicsi is, álmodozik arról, hogy a többségi nyelv funkcióját töltse be, hogy államnyelvként, hivatalos nyelvként szolgáljon (…) Álmodjuk az ellenkezőjét: tudjunk kisebbségivé válni." Ámde, ha a háborús automatizmusokat elkerülendő a fordított utat választjuk, még mindig kérdés marad, „hogyan lesz valaki saját nyelvének nomádja, bevándorlója, cigánya?" Hogyan lesz képes saját nyelvében idegenként létezni? Deleuze a nyelvet a következőképpen írja le: „Minden nyelv, legyen szegény vagy gazdag, deterritorizálja a szájat, a nyelvet és a fogakat. A táplálék jelenti a száj, a nyelv és a fogak ősi territóriumát. A hangképzési feladatok révén a száj, a nyelv, a fogak deterritorializálódnak. Evés és beszéd között egyfajta szakadás keletkezik: (…) az írás fokozottabban alakítja a szavakat olyan dolgokká, melyek rivalizálnak az élelemmel. Szakadás tartalom és kifejezés között. Beszélni, vagy még inkább írni annyit tesz, mint böjtölni. Kafkánál a táplálék állandó rögeszméjével találkozunk, a par excellence élelem rögeszméjével, s ez nem más, mint az állat vagy a hús, és ott van a mészáros is, és a fogak, a nagy koszos fogak vagy az aranyfogak."² A Virágzabálók egyik leggyakoribb metaforája maga a zabálás, nemcsak a virágok megevését jelenti, hanem az élő húsba való belefalást is, mint Klára és Imre utolsó kettősében, vagy az Aranyfogú cigány Gilagóg szívét célzó harapásában, Barka szörnyű ikreinek marásaiban, vagy azokban a jelenetekben, amikor Ádám tanulmányozza Frikker Júlia száját, és amikor megcsókolja a haldokló lányt. A száj, a nyelv, a fogak, a szájpadlás az az ősi territórium, ahol a test és a beszéd egységben van önmagával, mely még innen van a jelentésadáson, a metaforizáción, a szakadáson, az önreflexión, ön-megkettőződésen, és az értelemképzésnek azokon a folyamatain is, melyek révén a beszéd és az írás visszahódítja az uralmat a test fölött. Darvasi első könyvében, mely egy verseskötet, már megjelenik a virágzabálás metaforája, mitológiájában, ahol a nő lép színre először (a bibliai történet analógiájaként, melyben Éva evett a tudás fájának gyümölcséből): „Szájába vette / a virágzó akácot, termő birset, kőrist, /barna gesztenyét, hajló fűzt, / fehér nyírt / táncoló cédrust/ a szájába vette őket, // s miután már egyetlen szó sem jött ki a torkán, / úgy érezte, / meghal."³ A nőt a virágzabálástól a férfi váltja meg: a férfi miatt hányja ki a nő a növényi világot, és lesz képes a beszédre. A regényben Klára is majdnem meghal a megevett mérgező liliomtól. A zabálásnak e motívumaiban a világ „megkóstolására", megismerés útján történő bekebelezésére is ráismerhetünk, mint a tudásvágy ősi territóriumára.

A kisebbségi nyelvhasználatot Deleuze úgy jellemzi mint feszítő és intenzív elemek, fájdalmat konnotáló kifejezések jelenlétét, ahol „A nyelv már nem ábrázol, saját határai, saját túlzásai felé tart." A Virágzabálók nyelve, mely inkább csak őrzi a korábbi Darvasi-művek erősen metaforizáló stílusának emlékét, mintha a mocsarat mostanra lecsapolták volna, vagy szabályoztak volna egy folyót, nem lett ettől a redukciótól ismerősebbé, közelebbivé, sőt inkább idegen nyelvként hat. Senki nem beszél úgy, ahogy a regény szereplői. Intenzív, drámai effektusokkal operáló, erős érzelmi töltésű felkiáltások, eruptív szekvenciák váltakoznak az elbeszélés távolságtartó, közlő funcióival; a beszéd hol szinte primér, közvetlen, elemi testi megnyilatkozás, mint a Schütz doktorral üvöltöző legények esetében, hol belső tudatfolyam, szabad függő beszéd, amikor a bécsi úr utolsó látogatását teszi Kiglnél, és fokozatosan döbben rá, hogy meg fogják ölni, hol pedig értelemadó, magyarázó történetmondás, amikor például arról értesülünk, milyen előkészületek zajlanak a városban Ferenc József császár fogadására. A különböző nyelvi megnyilatkozások folyton egymást váltják, egymásba tűnnek, a regény nyelve semmilyen szempontból nem homogén. A cigányok bejövetele című fejezet ehhez a heterogenitáshoz képest egységesebbnek tűnik, paradox módon otthonosabbnak, ismerősebbnek, könnyebben befogadhatónak hat, mint a magyar szereplők fejezetei. Mintha szigetet képezne egy idegen tengerben. Pedig valószínűleg inkább csak arról az érzékcsalódásról van szó, hogy az idegen történet esetében nyitottabbak vagyunk az egzotikumra, illetve egzotikusnak, s ezáltal mitikusnak, művészinek érzékeljük a történelmi eseményektől nem is olyan nagyon elrugaszkodó meséket is, míg a saját történelmünk és kultúránk esetében meghökkentőnek, zavarónak, érthetetlennek, problematikusnak látjuk a megszokottól eltérő mítoszképzést, imaginációt és intuíciót. A regényben a mashari (halászmesterséget űző) cigányok kis törzse érkezik Szeged határába a vesztes szőregi csata után, ahol Pallagi Ádám meghal, azaz fűmuzsikussá változik. Nem tudni pontosan, miért jönnek, vándorolnak-e a jobb élet reményében vagy menekülnek, legvalószínűbb, hogy egyszerre mindkettő, hiszen vándorlásuk során még Boszniában összeütközésbe kerülnek a kegyetlen lováriakkal, akik majdnem az egész törzset lemészárolják. Szegeden pedig a hatóság engedélyének beszerzése után meg kell nyerniük a bennszülött cigányok jóindulatát is, Gilagógnak meg kell küzdenie a nagy hatalmú Aranyfogúval, aki afféle keresztapa a cigányok között, talán a mindig is privilegizált helyzetben lévő aranymosó cigányok leszármazottja. A regény meséiben a cigányoknak talán még jobban kell tartaniuk egymástól, a rivális törzsektől, mint az idegenektől. Történelmileg hitelesíthető az a gesztus is, ahogy Szép Imre a kaszinóban maga mellé emeli Gilagógot, hogy elmondhassa a cigányok világtörténetét, hiszen valóban világtörténetről van szó, amely több országon, sőt több kontinensen zajlott és zajlik, Indiától Amerikáig. A cigányoknak nem csak államuk, hadseregük, önálló gazdaságuk nem volt, hanem a vándorlás, a menekülés és a rabszolgaság évszázadaiban archívumaik se keletkezhettek, történelmük utazók leírásaiból és a róluk hozott kegyetlen törvényekből rekonstruálható leginkább. „A cigányokat nem szeretik a törvények, és a cigányok nem szeretik a törvényeket" – summázza a helyzetet a regény elbeszélője. A XIX. század szabadságmozgalmai hozzák meg a cigányok számára is a rabszolgaság alóli felszabadulást, az emancipációt, és a ’48-’49-es szabadságharcra saját meséik és történeteik szerint a magyarországi cigányok is felszabadulásként emlékeznek, olyan időszakként, amikor a cigány és a magyar történelem összefonódik, Petőfi közös hős. Nem véletlen, hogy a törzs varázslója, akitől a cigányok történetét várják, Igazmondó Habred 1848. március 15-én látja meg a napvilágot, vagyis a Nemzeti dal születése napján. Az interferencia a történelem és a mítosz, a saját és a Másik története között jellegzetes eljárása a Virágzabálóknak, a játék mindig több szinten történik. Szép Imre gesztusa megfeleltethető egy felvilágosult, Európában tanult liberális magyar értelmiségi attitűdjének, ugyanakkor megmutatkozik a közös történetmondás csődje, kudarcra ítéltetettsége is. Igazmondó Habred mégsem bizonyul vátesznek, hiszen csak egyetlen mondatot képes ismételgetni: „Adjatok pénzt!", igaz, ezt rengeteg árnyalatban és értelemmel. E mozzanatban az éppen megszülető nemzeti mítoszok rögtön ironikus idézőjelek közé kerülnek.

A Bari Károly által szerkesztett Álomtanya című antológiában,4 amely válogatást nyújt európai költők és írók cigányokról szóló műveiből, olvasható többek között Puskin Cigányok című poémája, amely valóságos enciklopédiája a cigányokkal kapcsolatos pozitív XIX. századi sztereotípiáknak: Puskin művében a cigányok a szabadság népe, a táborban a nők is, a férfiak is megélhetik szerelmeik szabadságát, Zemfirát, a főhőst is elhagyta az anyja gyerekkorában, elmegy egy másik férfival, egy másik karavánnal. Zemfira elrejti a táborban Alekót, aki a törvény elől menekül, és vonzza a cigányok szabad élete, maga is cigány szeretne lenni – Petőfinek a Farkasok dala című versében hasonló szabadságeszmény fogalmazódik meg. Ám a poéma tragikus véget ér, a táborba menekült Aleko nem tudja átvenni a cigányok normáit, nem bírja elviselni Zemfira hűtlenségét, megöli a lányt és szeretőjét is. Zemfira apja elkergeti a táborból, mondván: szabadságot csak magadnak akarsz. A cigány nők promiszkuitása, végzetes szexuális vonzereje a többségi kultúra cigány-reprezentációinak visszatérő témája szerte Európában. Ha már Szegeden vagyunk, idézzük Juhász Gyula Cigánynők című versét:

„Nagyon szerettem őket kiskoromban

Ha a sarokban titkosan susogva

Kártyát vetettek a buzgó cselédnek,

Ki nékem az új nótákat dúdolta.

Bámultam őket, ahogy a naptól égett

Barna arcukkal, tarkabarka rongyban

Ballagtak és nézték báván a várost,

S szemük parázslott boldog izgalomban.

Szerettem őket izzó, édes órán,

Mint karcsú párduc, nyúltak el zihálva,

S én lázasan, fájón öleltem őket,

És emlékeztem forró Ázsiára."

A XX. század második felének magyar irodalmában pedig Weöres Sándor Psychéje és ezt idézve Esterházy Péter Csokonai Lilije fogalmazza újra a nyugtalanító szépségű cigány lány vágyott alakját és tragikus sorsát. Nádas Péter sem lép túl ezen a paradigmán a Párhuzamos történetekben, leszámítva, hogy a vágy titokzatos tárgya nála nem nő, hanem férfi, a cigány útépítő munkás.

Hancock és mások történelmi kutatásai kimutatják, hogy a szabadság és szerelem romantikus toposza a cigányok reprezentációjában valójában projekció, a többségi társadalom vágyképeinek rávetítése az egzotikusnak tekintett kisebbségre, a promiszkuitás és prostitúció a rabszolgaság, az üldözöttség és a többségi társadalom számára szinte fölfoghatatlan kiszolgáltatottság szomorú következménye. (Bódis Kriszta Kemény vaj című döbbenetes tényregényében szembesülhet az olvasó arról a mai napig zajló gyakorlatról, ahogy az alig fölserdült kislányokból prostituáltat csinálnak az erre szakosodott maffiózók.)

A Virágzabálókban már nem sok nyomát találni a romantikus képeknek, Darvasi, amennyire csak lehet, megfosztani igyekszik a cigány mítoszt (és a magyart is ) e romantikus projekcióktól, ám úgy, hogy közben ne fossza meg a költészetétől: a cigányok a Virágzabálókban sorsüldözött csoport, kiszolgáltatva az elemeknek, a letelepedetteknek, a katonáknak és az erősebb törzseknek, és ők azok is, akik befogadják és meggyógyítják az Ádám halála után kétségbeesetten világgá szaladó Klárát. A Virágzabálók cigánylegendáriuma egyaránt merít autentikus, elsősorban történeti forrásokból és azokból a reprezentációkból is, amelyeket a nem-cigányok (gádzsók), a többségi társadalom kultúrája alkot a legperiférikusabb helyzetű kisebbségéről, vagyis a pozitív és negatív előítéletekből, sztereotípiákból. Gilagóg maga is ellentmondó történeteket mesél a vándorlás kezdeteiről, az idegenekhez való viszonyukról. E történetekben az idegen neve, akit az egyik történetben nem ismernek föl, a másikban befogadnak, ám mindkét esetben keservesen megbűnhődnek érte: Jézus és Isten. (Ugyanakkor a magyar történelem vonatkozásában is megfigyelhető a regényben, hogy a narráció a történelem és irodalom, a politikai és a fikciós szövegek sajátos egybeolvasásásából és egybeköltéséből képződik, egy mai szemlélő egyszerre ironikus és beleérző szemléletével, határtalan fantáziával, elmosva a fikció, a történelmi tények, a politikai közbeszéd és a személyes biográfia határait.)

Érdekes párhuzam például Puskin poémájával, hogy a másik néppel való kapcsolat egyik felet sem teszi boldoggá, és itt is a cigányok vesztenek többet: Gilagógot elhagyja a lánya, kiközösíti a saját törzse, Habredet és az egyik gyereket megölik a vadászó urak, Somnakaj pedig nem mond igazat Ádám haláláról Klárának, ezzel a hazugsággal választva el tőle Pétert. Ám ezek az egymásnak okozott sebek, traumák minden más relációban is jelen vannak: Pétert majdnem megöli a szerb Berger, Ádámot Koszta Néró, Ádám Szép Imrét. Az egymásba fonódó, egymásba folyó sorsok kölcsönösen nyomokat hagynak, nemcsak a másik történetében, hanem a másik testén is. Ilyenformán a regény cigány mitológiája nem választható el a magyartól, bármelyik szálat kezdjük is bogozni a regényben, az egész szövet fölfeslik vele, sőt az egymásról mesélt sztereotípiák a regény cselekményében igen gyakran fölcserélődnek, a szereplők egymás helyébe lépnek át – a nemzeti identitások nem is léteznek másként, mint egymásra átfordítható, egymással behelyettesíthető, egymást tükröző sztereotípiákként. Valójában nincs autentikus közös történet, egyedi esetek vannak.

A Virágzabálók szereplőinek egyéni sorsképleteiben meghatározó szerepet kapnak a gyerekkori traumák: az elhagyatottság, a félárvaság, az eltitkolt származás, a szülők megromlott házassága miatti szenvedés. A halál akkor lép be az életbe a regény visszatérő, analóg történeteiben, amikor elhagynak egy gyermeket vagy a gyermek számára bármi módon kiderül, hogy nem szeretik: Péter is hatéves, amikor Szabics Anna megszökik, és Szép Miklóska is hatéves korában hal meg. Ám vannak ellenkező értelmű példák is, Gilagóg a fölégetett boszniai tábor hamujában találja Somnakajt, de hazudik-költ neki egy anyát, apaként pedig maga áll helyt, Schütz doktor pedig a kis színésznőnek hazudja, hogy ő az apja, és támogatja. Pelsőczy szabadnak neveli a lányát, ám ennek a gyerekként megtapasztalt szabadságnak, nomád, kalandos életnek később súlyosan ellentmond a házasság röghöz kötött életformája. Ahogy apja és anyja egykor, saját házasságában Klára is szenved, szüleivel ellentétben azonban engedélyezi magának a teljes szexuális szabadságot – nem véletlenül hasonlít annyira a megbotozott kurvára –, a szőke, fehér bőrű magyar úrinő úgy viselkedik, mint a végzetes vonzerővel bíró cigánylányok a romantikus írók történeteiben, és ahogy Carmenért, érte is ölni képes egy férfi. Ennek a szabadságnak a mélyén azonban mélységes boldogtalanság rejtőzik, mely súlyos megpróbáltatásokon és traumákon keresztül egyenesen az összeomláshoz vezet. Ám még azelőtt meghasonlik önmagával, hogy megerőszakolnák a katonák, és elveszítené a fiát, mivel a magány is véghezviszi a maga pusztítását: „Amikor Klára először maradt egyedül a házban, és pillantott a tükörbe, szinte belehalt a döbbenetbe.

Édes jó istenem, suttogta, olyan lettem, mint az anyám!

Ám ebben a pillanatban meghallotta a fűmuzsikát, és bár gyenge volt még, és olyan volt, akár az anyja, egy pillanatra elmosolyodott, s csak azután ájult el az iszonyattól."

A forradalmi szabadság-eszmények és a régi keresztény értékrend ütközésével találkozunk a hitetlen Pelsőczy alakjában, aki lelepleződik lánya előtt, amint éppen őérte imádkozik a templomban. Péter pedig, akinek figurája dionüszoszi attribútumokból épül föl, életerős, duhaj, nőbolond világcsavargó létére élete vége felé elborult elmével Jézussal verekszik. A Virágzabálók mitológiája a Petőfi és Puskin nevével megidézett, inkább hiányával és csődjével jelenlévő romantikus mítosz mellett egy másik paradigma felől is értelmezhető, amely ugyancsak a XIX. században születik, és bár minden mozzanatában korának gyermeke, mégis képes keresztüllátni azon és hatásában messze túl is mutatni rajta: Nietzsche életműve, lázadó labirintusa felől.

Magának a regénynek a szerkezete is labirintust formáz: a kezdet egybeesik a véggel, mindenki a maga folyosójában közlekedik, és az egyes szereplők mindig csak a saját szempontjukból képesek értelmezni az érintkezéseket, találkozásokat és ütközéseket, s amikor a sorsok, e folyékony utcák, sajátos magyar és nem magyar lagúnák egymásba ömlenek, egyik fél sem láthatja a másik odavezető útját, és ezért sohasem képes belátni a maga utcáját sem. A szereplők élettörténeteiben mindig ugyanaz tér vissza különböző változatokban: a magány feloldhatatlansága, tragikuma. Nietzsche filozófiájának alapvető felismerése nyomán, mely szerint a morál alapjai nem morálisak, Darvasi regényéről azt mondhatjuk, hogy azt az írói tapasztalatot, belátást igyekszik a végsőkig kiaknázni, mely szerint a történet alapjai nem elbeszélhetőek. Nem lehet tudni, hol kezdődik el két ember viszonyának megromlása, mitől válik a szerelem gyűlöletté, a közös gyereket nevelő szülők hogy juthatnak el oda, hogy egymás halálát kívánják, mint ahogy azt sem, miért lát meg Ádám hirtelen egy gyíkot a falon, honnan ered Imre szenvedélyes érdeklődése a virágok iránt, hogyan támadnak soha el nem múló szerelmek. A személyes emberi világban ugyanolyan beláthatatlan erők működnek, mint a természetben: az emberek a saját sorsuk alakításában is éppoly vakok, mint ahogy nem veszik észre a közelgő történelmi és társadalmi katasztrófák fenyegető jeleit sem, vagy ha látják is azokat, valójában teljesen tehetetlenek a bekövetkező pusztulásban.

A regény így elképzelt labirintusában a Zarathustra ‘örök vissszatérés’ gondolata sejlik föl:

„Lásd… ezt a pillanatot! Ettől a pillanat-kaputól hosszú, örök utca vezet visszafelé. Mögöttünk örökkévalóság vagyon. Nem kell-e, hogy az, a mi mindenek közül megeshetik, már egyszer megesett, megtétetett, mellettünk elfutott légyen?

(…) Mert mindennek, ami futni tud: ezen a hosszú úton kifelé is – kell még egyszer futnia! –

(…) és nem kell-e visszajönnünk és azon a másik utcán futnunk, kifutnunk, magunk előtt, ezen a hosszú borzadályos utcán, – nem kell-e örökkön-örökké visszatérnünk?"5

Amikor Schütz doktor, hogy Gilagóg még vajdának érezhesse magát, rábeszéli a törzset a börtönből hazatérő Imre fogadására, és a doktor ásványainak kristályaiban színes tűzijátékként szikrázik föl a kelő nap fénye, (a hajnalpír!), hogy a következő pillanatban a részeg magyar urak halálos lövéseinek dörrenése és lőporfüstje vessen véget az illúziónak, és ahogy az ebbe a jelenetbe hazaérkező, vérét törölgető Imre azt mondja minderre, hogy szép – úgy vélem, itt van a regény válasza a magány démonának kérdésére. A regény epilógusában pedig Imre és Klára ismét mesélnek egymásnak, mint házasságuk kezdetén, és mindazt, ami történt, történhetett volna vagy történhetne velük, mesévé, személyes mítosszá szublimálják, mintegy védekezésül a valóság pusztasága, otthontalansága ellen. Ezzel a játékkal kifutnak önmaguk előtt a „hosszú, borzadályos utcán", kizárva a külvilág fényeit, elmesélik, ahelyett, hogy élnék az életüket, elmesélik eljövendő halálukat is, így szöktetve magukat a szakadék szédületében a katasztrófa túloldalára.

Nagy talány, miképpen talál újra egymásra, immár „túl jón és rosszon" ez a két ember: Imre és Klára, és a közös öngyilkosság, egymás végső fölzabálása egyúttal hogyan torkollik a mese folyamába, amely a Tiszához hasonlóan egyszerre élet és halál. Az árvíz az ő egymásnak mesélt fantáziavilágukban kitaláció, legföljebb sejtés, az olvasó tudatában azonban tény, Szeged város történetének egyik fordulópontja, cezúra, az időszámítás új kezdete. Ám olyan esemény is, amely bizonyos értelemben nem múlik el. Szép Péter regénybeli fantazmagóriája a Maros torkolatának délre helyezéséről valójában a város történetében többször fölbukkanó terv, létező elgondolás, amelyet azonban óriási költségei miatt senki sem képes kivitelezni. A legutóbbi évek nagy áradásai megmutatták, hogy a város potenciálisan ma is épp olyan veszélyben van, mint a XIX. században. 2006-ban, minden idők legnagyobb árhullámának idején, mikor a víz helyenként ismét utat talált magának a városba, és peremig töltötte a védműveket, óriási szerencsének bizonyult, hogy a Maros nem egy időben áradt a Tiszával…

A Darvasi-próza különös érzékenységet, fogékonyságot mutat a visszatérő sorscsapások anatómiája és dinamikája iránt, hátborzongató közelségbe hozva azokat. A regény narrátora ráadásul tudatában van: nincs ártatlan történetmondás sem, hiszen maga a nyelv, a nyelvhasználat sem ártatlan. A félreértések, hazugságok, légből kapott vélekedések, ideológiák valós sebeket ejtenek. Ahogy Ian Hancock írja, a nem-cigányok megalkotják a cigány fiktív alakját a kultúrájukban, ám ettől a fiktív képtől valódi emberek fognak szenvedni. Miközben óriásira duzzasztott szöveg-áradatában Darvasi szinte enciklopédikusan felsorolja, amit a történetről mint fikció és valóság, politika és költészet, önéletrajz és regény, hazugság és igazság, emlékezet és felejtés, kimondás és elhallgatás, ismétlés és ellentét, sztereotípia és eredetiség, beszéd és írás, test és nyelv, irónia és tragédia viszonylatairól tud, eljuttatja a szöveget önnön határaiig: az újabb és újabb változatok egymásra íródnak az olvasói tudatban, állandóan újrarajzolva, újradefiniálva és végül kioltva egymást az ellentétes erők játékában, ahogy a folyó hullámai folytonosan újraformálják, építik és rombolják a parti fövenyt. A regény epikuma feloldódni látszik valamiben, ami megelőzi és úgy látszik, meg is haladja őt. Mintha épp azért kellene e nagy, súlyos könyv, e bonyolult történet-útvesztő, hogy valami más, tőle különböző minőség születhessen a legmélyén, hogy burka, váza, háza, hazája, de legalábbis emlékműve lehessen a nyelv teremtő misztériumának, a hontalannak tűnő költészetnek.