Sok szempontból radikális regényt írt Csaplár Vilmos – ezzel kezdeném, még ha ez a megállapítás talán elcsépeltnek hat is a Csaplár-művek eddigi recepcióját ismerő, bizonyára igen szűk kör számára –, ami kissé eufemisztikus megfogalmazása annak, hogy Csaplár a kétségtelen írói ereje, leleményessége, különössége, radikalizmusa ellenére valószínűleg csak egy szűk irodalmi-kritikai elit számára létezik mint olyan író, akinek minden új könyve esemény. A Hitler lányát a tavalyi könyvhét egyik szenzációjaként hirdették – gyilkosságok, nyomozás, izgalmak, Hitler lánya (!?) mint főhős (?), a XX. századi magyar történelem egy fergeteges cselekményű regényben feldolgozva –, s aztán ez a szenzáció elmaradt: Csaplárt, ha jól érzékelem, szélesebb körben most sem olvassák, miközben jó pár méltató, sőt lelkes kritika jelent meg a regényről. Vissza a radikalizmushoz: Margócsy István a historiográfiai irodalom fő vonalairól és a történelmi elbeszélés relativizálásáról szóló esszéjében például egyenesen „legradikálisabb felfogásról” beszél a Vadregény kapcsán, ahol már „minden történetmondás lényegében csak karikírozva és parodizálva jelenhetik meg”.

S itt még számos idézet következhetne – arról például, hogy a Hitler lánya a XX. századi faji-nacionalista eszmék legradikálisabb kritikája és elutasítása a magyar irodalomban, és innen – ha ez lenne a kiindulópontunk (de nem ez az), nehéz lenne elkerülni az ideologikus műértelmezés csapdáját, vagy legalábbis ennek a csapdának, az e csapdában vergődő – vagy handabandázó, zsidózó, magyarkodó – olvasónak a nézőpontját, pontosabban annak akár szelíd, megértő, akár csaplárian radikális kritikáját. Harciasan ideologikus olvasatoknak tárja ki magát Csaplár például azzal, hogy az ‘56-os forradalom „hőse”, „a szabadságharcos”, a „pesti fiú” a regényben egy volt csendőrtizedes, egy szadista barom. Aki mellesleg a regénytriptichon középső részében (mely a magyar zsidóság II. világháborús sorsáról szól) megment egy zsidó lányt, csakhogy emögött nincs semmilyen humánus érzés – vagy akár megfontolás –, egyszerűen tetszik neki a lány, szeretné leteperni, s emellett homályosan – mert Csaplár történelmi kényszerek közt vergődő alakjai számára nem léteznek más indítékok, mint zsigeri ösztönök és homályosan derengő érdekek – úgy érzi, egy zsidó megmentésével talán megmentheti majd a saját életét is: mindjárt itt vannak az oroszok, az új világban is élni kell valahogy – akkor is, ha csendőr voltál.

S ez a megmentett zsidó ráadásul Hitler lánya (bár önmagáról ő ezt nem tudja, mint ahogy az anyja sokáig nem tudta, hogy zsidó)! Egyszóval Csaplár olyan radikálisan, annyira szokatlan és bizarr nézőpontból – többnyire a nemtudás, a teljes történelmi vakság nézőpontjából – meséli el a XX. századi magyar történelmet, hogy arra Margócsy (persze egy korábbi könyv kapcsán) használt szavai – a „karikírozva és parodizálva” – nemhogy nem illenek igazából, hanem hamisak volnának. Ez nem „parodizálás” (mert abban benne van a paródia tárgyának ironikus elfogadása, valami kis szeretet, kedves fricskázhatnék a magyar történelem így-úgy hamis, de mégis működő mítoszai, vagy egyáltalán: a mégiscsak zajló történelem iránt), hanem radikális elvetése mindennek, ami, mondjuk talán így, a tömeggondolkodás szintjén „történelemként” a fejünkben van – mert beleverték az iskolában, vagy szép szavakkal, beszédekkel, ünnepekkel, mindenféle hazafias – vagy épp liberális – pátoszú narrációkkal belénk varázsolták. Mert a regény erőteréből nézve ez is mind: nemtudás, történelmi vakság.

Ha ez lenne az írói szándék – azaz egy hamis, álságos, mítoszoktól ragacsos történelmi tudat felváltása az olvasó fejében valami hitelesebbel és valóságosabbal –, akkor nehezen értelmezhető az, amit Csaplár radikalizmusán értek. Mert nem – vagy nem elsősorban – a világszemléleti radikalizmusra, a faji-nacionalista mítoszok és minden ideologikum elutasítására, a mögöttük rejlő vérszomjas vicsor leleplezésére gondolok: ez – egyelőre – csak kitérő volt, s valóban úgy érzem, nem erről van szó – Csaplár hőseinek az esetek túlnyomó többségében nincsenek hazafisághoz, kommunizmushoz, fajhoz, osztályhoz stb. kapcsolódó fennkölt érzéseik-gondolataik. Radikalizmuson első megközelítésben inkább azt értem, hogy a szerző mintha precízen, aggályos gonddal mindent megtenne a befogadás megnehezítése érdekében – dacosan nem hajlandó megfelelni semmilyen hagyományos olvasói elvárásnak. Ugyanakkor szó sincs arról, hogy a regény az „átlagolvasót” (ha van olyan) pillanatok alatt elriasztó, a nyelv lehetőségeivel és a történetmondás nehézségeivel küszködő textus volna – épp ellenkezőleg: Csaplár annak ellenére tesz meg mindent az olvasó elriasztása érdekében, hogy a történetei (nemhiába harangozták be a könyvet majdhogynem populáris szenzációként) valóban izgalmasan elmesélhető, és helyenként izgalmasan elmesélt, „nagy sztorik” – információs gazdagságuk és szimbolikus telítettségük folytán akár egy elitbestseller alapanyagául is szolgálhatnának.

Ragyogó – leleményes, rengeteg narrációs lehetőséget megnyitó, nyelvileg is izgalmas és empatikus – az első történet. Hitler a pályája elején, miután Bécsben megvilágosodik előtte a nagy küldetés – látjuk, ahogy gondolkodása kialakul, s Csaplár néhány káprázatos oldalon kifejti a náci fajelméletet, s azt is, ahogy a német polgárok döbbenten és elragadtatva hallgatják vérszomjas tirádáit: valaki végre „megfontoltan, mélyenszántóan” beszél arról, amiről ők addig csak összevissza fecsegtek. S aztán Hitler megismerkedik Fannival, a Tökfőzelék nevű müncheni magyar kifőzdében dolgozó lánnyal, és teherbe ejti – aki utána hazatér, s már Magyarországon születik meg a félzsidó Jolán: egy tipikus Csaplár-hős, a hőstelen-sorstalan Csaplár-regények kvintesszenciális figurája, akin csak úgy keresztülmegy a történelem, hányódik, sodródik, s ha mégis cselekednie kell, az legfeljebb menekülés. Menekül az Auschwitzba induló menetből, menekül a szadista csendőrtizedestől, s aztán a regény egyszer csak megfeledkezik róla – valahol itt van még, de már nem tudjuk, hol, s nem tudjuk, mi lett a kisfiából, Lalikából: csak azt tudjuk, hogy Hitler unokája valahol itt van közöttünk.

Ragyogó az első résznek (első kisregénynek?) a Hitler-sztorival párhuzamos története is (melynek a végén majd megjelenik Kujeda Éliás, a már említett szadista csendőr): a Szeged környéki tanyavilágban vagyunk, ahol titokzatos öngyilkosságok történnek – s egy nyomozó kideríti, hogy valójában sorozatgyilkosságról van szó, egy Pipás Pista nevű furcsa nő (félig-nő-félig-férfi) áll bosszút a férfiakon, akik kegyetlenül bánnak a feleségükkel, gyerekeikkel. A szerző itt a Horthy-korszak egyik bulvárszenzációját dolgozta fel, s az anyag – amely egyébként bőven elég lett volna egy külön regényhez is (érdekes, hogy Csaplár milyen tékozlóan bánik a történeteivel: ez a Pipás Pista milyen izgalmas regényhős lehetne!) – remek lehetőséget nyújt (hogy egy pillanatra ellentmondjak önmagamnak) a faj- és osztályelmélet mint a regényben – és a XX. században – mégiscsak központi szerepet játszó toposz további vizsgálatához: míg a nyomozó kizárólag szakmai becsvágyból igyekszik mindenféle furfanggal a gyilkosságsorozat végére járni, az ügyész kelletlenül foglalkozik az üggyel – ezek „nem emberek”, nem mindegy, hogyan öldösik egymást?

És így tovább: mindegyik sztori lehetne egy lélektanilag finoman kidolgozott, a történelmi tudatunkat radikálisan tágító vagy megváltoztató regény témája. Ilyen a második rész második világháborús története, amely az úgynevezett Európa-tervet meséli el: ahogy a budapesti zsidók egyezkedtek, üzleteltek a nácikkal, pénzt gyűjtöttek Eichmannéknak, s először százezreket, aztán tízezreket, aztán már csak néhány száz embert próbáltak így megmenteni – s közben a zsidók között heves viták folytak arról, hogy erkölcsileg elfogadható-e egyesek megmentése – egyáltalán hogyan állítsák össze a megmentendők listáját? Hasonlóképpen nyit(hatna) meg újszerű narrációs lehetőségeket a harmadik rész két története is – ahogy a volt csendőrtizedes Kujeda Éliás megjelenik Pesten, és egy szabadságharcos csapat parancsnoka lesz, s aztán a forradalom utáni hangulat ábrázolása, másfél kegyetlen oldallal a kádári megtorlásokról, és egy határsávban lévő város mindennapjairól – ahol Kujeda Éliás most a komcsi potentátok látogatta helyi bár vezetője s velük együtt disszidensek szöktetője lesz, és új kuncsaftja egy nemzetközi hírű közgazdász, aki felismeri a szocialista tervgazdálkodás eredendő hibáját, a puha költségvetési korlátot…

Mire az utolsó oldalakhoz érünk, s a regény legvégén másfél oldalon keresztül átéljük Kujeda Éliás halálát – ami különösen hosszú jelenetnek számít ebben a fölfokozott ritmusú regényben: talán az egyetlen olyan, ahol a szerző, talán végül mégiscsak megszánva az olvasót, hosszasabban elidőzik egy szereplőjének lelkében –, elvileg minden együtt lenne ahhoz, hogy a nagyregények kiváltotta borzongás fogja el az embert: különös történeteket olvastunk, melyek történelmi érzékünket gazdagították, s ettől azt érezhetjük, hogy a világ furcsább s talán idegenebb lett számunkra, s ugyanakkor mégis jobban otthon vagyunk benne, mert megértettünk valamit a működési mechanizmusából, egyszóval testünk-lelkünk együtt remeg a szöveggel, melynek motívumrendszere végtelen gazdagságban nyit meg számunkra értelmezési és átélési módokat – érezzük, hogy másnak mindez mást jelenthet, de mégis olyan regényvilágba kerültünk bele, melyben a kommunikáció lehetséges. A regénytest ezekben a pillanatokban mintha igazi emberi – férfiolvasó számára női – testté változna: a katarzisban van valami archetipikusan szexuális tartalom.

De nincs ilyen borzongás, bennem legalábbis nem volt. Csaplár mintha éppen ezt nem akarná, s mintha mindent megtenne azért, hogy ne történhessék meg – s valójában erre gondoltam, amikor a radikalizmusát említettem. Valami dacból – vagy átgondolt írói stratégia folytán – véletlenül sem elégíti ki a hagyományos olvasói elvárásokat, s most nem a lektűrirodalom olvasóinak elvárásairól beszélek, bár kicsit leegyszerűsítve részben mégiscsak ilyen lektűrös (?) elvárásokkal hozakodnék elő: hogy követni tudjuk a cselekményt, hogy beleélhessük magunkat a történetbe, és hogy az írói nyelv szép vagy érdekes legyen – vagy még lakonikusabban, ahogy Nabokov megfogalmazta: „szépség és szánalom – ennél közelebb nem juthatunk a művészet meghatározásához”.

Nézzük, milyen problémákra, tudatos olvasásnehezítő akadályokra gondolok. Csaplár olyan szövevényes viszonyrendszert hoz létre a szereplői között, hogy – jegyzetelés nélkül, első olvasásra, s ha épp nincs az embernek hat-nyolc órája, hogy egy szuszra száguldjon végig a regényen – elég gyorsan elveszünk az időben, a motívumok rendszerében és az alakok között: már azt is nehéz követni, hogy Lenin, Sztálin és Hitler hogy bukkannak fel sorban a regényben, s aztán, amikor komolyan beindul a több szálon futó családtörténet, már végképp nem tudjuk, ki kinek a kicsodája. (Csak második olvasásra világosodik meg minden, s bár kétségtelen, hogy a jó olvasó az újraolvasó, de a második olvasás esélyét valamivel meg kell teremteni: legalább a nyelv csábító szépségeivel.) Aztán: Csaplár a párhuzamosan zajló cselekmények jeleneteit nem választja el sorközzel, s így gyakran pár soron át értetlenül folytatjuk az olvasást – most meg mi a csudáról van szó? (Mellesleg több recenzens is megjegyezte már, hogy se a szereplők káosza, se a sorközök hiánya nem zavaró, mert nem lényegesek. Szerintem ennek így nincs értelme. Ez a tudatosan túlbonyolított szövevény és a jelenetek egymásba olvasztása is csak olyan írói eszköznek fogható fel, melynek éppen az olvasó megzavarása, az olvasásba, beleélésbe andalodás megakadályozása lehet a funkciója.) Aztán: Csaplár tudatosan és következetesen kerüli a történetlezáró nagyjeleneteket (az egyetlen kivétel Kujeda Éliás haldoklása), s így egyre-másra antiklimaxos lezárásokkal bosszantja az olvasót. Pipás Pista történeténél a legmeghökkentőbb ez a módszer – mert az tényleg annyira erős történet, és a szegedi tanyavilág leírása is olyan hitelesnek hat (nem mondom, hogy móriczi vagy Tar Sándor-i nyelvi erejű, de azért odavarázsol minket abba a borzalmas világba, a két világháború közti mélyszegénységbe), hogy szívesen maradnánk még egy kicsit, szívesen látnánk Pipás Pistát a bíróság előtt is –, de az összes többi történet is csak úgy elúszik, szétfoszlik, belerohad a történelem mocskába. Nem folytatódik a regény első oldalain felvillantott Lenin- és Sztálin-motívum, nem folytatódik a Hitler-sztori (csak Jolánban, a lányában), vagyis a történetek szövevényes és a leleményes összekapcsolása ellenére rengeteg csalódás éri az olvasót… csalódást kelt már maga a nyelv is, amely az első részben még gyakran érzékletes, aztán egyre jobban elszürkül, egyre funkcionálisabbá válik, s ezzel együtt a kezdettől fogva külső, mindentudó narrátor mintha egyre magasabbra emelkedne, s egyre kevésbé látna bele az emberi lelkekbe: már-már gyorsírással rögzíti az eseményeket, s nagy ritkán összefoglalja, amit lát – az ‘56 utáni megtorlásokat például: mintha fokozatosan elvesztené a kedvét, hogy ezt a rengeteg szörnyűséget „szépen” írja le. Isten-narrátorrá válik, akinek egyre inkább elege van az általa teremtett lény kegyetlenségéből.

Mindezt nem berzenkedve írom – bár kicsit talán úgy is –, de most megpróbálok visszahúzódni a cselédszobába. Viktor Jerofejev írt valamikor a kilencvenes években egy kis esszét, amely akkor nagy vitát keltett az orosz kritikai életben: ennek a szállóigévé vált mondata, hogy „Kritikus – mars vissza a cselédszobába!” Vagyis: te, nyamvadt kritikus, aki minden bizonnyal szépíró szerettél volna lenni, de nem volt elég tehetséged hozzá, fejezd be a folytonos kötözködést, ne akard megmondani, hogy mit rontottam el, és ne is próbáld valamilyen „irodalomtudományi” tolvajnyelv csűrés-csavarásával, az én művem ürügyén szublimálni frusztráltságodat, hanem lehetőleg kulturált stílusban írd le, hogy miről szól a könyvem, és próbáld megérteni a tiédnél finomabban működő agy szándékait! Nem értek ezzel teljesen egyet, de Csaplár könyvét mégiscsak érzem annyira jelentős alkotásnak, hogy most, végül mégiscsak a cselédszobába bújva próbáljam megérteni a szándékot, ami miatt ennyi akadályt állít elém. Mert nyilván nem egészen arról van szó, ahogy A magyar irodalom története 1945–1975 írta (Akadémiai Kiadó, 1990), természetesen Csaplár pályájának még csak az első szakaszáról, hogy „Nem érezzük [művei mögött] a teljes világnézet, a benső meggyőződés fedezetét, inkább a változó teoretikus meggondolásokat, melyek többnyire elnyomják a művészi invenciót.” Csaplár – ha jól értem az „invencióját” – dacosan, radikálisan, a trendekkel szemben haladva (Spiróval is például, aki a Fogságban tudatosan akarta megkönnyíteni az olvasó dolgát a kronologikus cselekményvezetéssel, az egyszerű nyelvvel és az óvatos információadagolással), nem hajlandó rendet teremteni a történelemben, csak belelök minket a kavargásába, nem hajlandó semmilyen könnyű kielégülést ajándékozni az olvasónak, s nem hajlandó katartikus pillanatokat szerezni neki, hogy abba a hamis érzésbe ringathassa magát, hogy jó ember, mert, mondjuk, együtt érez a meggyalázott nővel, vagy a nő kínzásáért a férfin bosszút álló gyilkossal, vagy a zsidót mentő hőssel, vagy a szenvedő zsidóval, vagy az ötvenhatos magyar szabadságharcossal: általában a hőssel, a jó emberrel és az áldozattal. Mintha azt mondaná: mindannyian, akik itt vagyunk, akik élünk, túlélők vagyunk, vagy legalábbis túlélők ivadékai, s túlélni a huszadik századot csak elvtelenül, becstelenül, mocskosan lehetett. Úgyhogy nem jár nekünk semmilyen olcsó vigasz, a jó sztori vagy a szépség bódító szesze, semmilyen szépség és semmilyen szánalom nem jár. Ő nem fogja kiárusítani a XX. század tragikumát olcsó érzelmi kielégülésre vágyó olvasóknak!

És ebben mégiscsak van teljes világnézet, van benső meggyőződés – s van szépség és szánalom. Vagy legalábbis a hiánya miatt érzett mélységesen-mély fájdalom. Ami majdnem ugyanaz.