Harminc felé

　

Az öltöző csempéje szürke.

Cipőm papucsra váltom át.

Csoszog felém tucatnyi fülke,

Okádva téli záporát.

A gőzben oltalmat keresve

Bolyong a vének vézna teste.

Ki les, csak rút fenékre lát,

Aszott, lecsüng, mi régen állt.

Szemölcs, fekély, redő kivillan.

Mi szép, fakul, mi rút, kinő.

Legyint felém a zord idő,

Kacag fölénye izmaimban,

Szemembe csurran álnokul,

A víz fürdőgatyámra hull.

Medence zsong, vakít a fénye.

Nyakig behúz, magába ránt.

Fejest zuhant a nyár a télbe.

Gerinc se fáj, ideg se ráng.

Mozart zenél, és látni jobbra,

A szinkronúszók nyurga combja

Vezényel. Egyként, mind a tíz!

Ütemre gyűrűt bont a víz.

Kebel, fenék, a lábfej íve

S köröttük bomló glóriák

Elűznek átkot, fóbiát,

S a zord idő elúszik, íme!

Kedélyem egytől rossz csupán:

Kifújok harminc hossz után.

　

　

　

　

　

　

　

Tavasz megint

　

Tavasz megint. Macskát fialt a pince.

Egy lomkupac körül vidám ruhák.

A sín alatt a Margit híd gerince

Ropogva éri el velünk Budát.

Rétest eszünk, becézi ajkainkat.

Tompítja szó a villamos zaját.

Orrunkba száll egy áruházi illat,

És andalít a fog között a mák.

Leszállunk, fojt a füst, repedt a járda,

De zöld ruhában jön felénk a park.

Méhet vadít a gömbakác virága.

Még zsong a tér, de zümmögése halk.

Hajad lehull. A víz fölé hajolva

Fodrokra bomlik szét a délután.

Egy félbevágott gyár tekint a tóra.

Mi lent gyönyör, fent képzelet csupán.

Csalunk, tudom. Az álmodók hibája:

Más képet rajzolunk kedvünk szerint.

Nem jó tündér igéje szállt a tájra,

Csak egy szemfényvesztő tavasz megint.