Jom Kippur, 1984^*

　

„Magamra húztam a hosszú parton a magányt."

Robinson Jeffers: Prelúdium**

„Aki nem böjtöl ezen a napon,

azt ki kell irtani övéi közül."

Leviták 23:29

　

Mi egy zsidó magában?

Mit jelentene nem érezni, hogy egyedül vagy, és félsz

messze a tiéidtől vagy azoktól, akiket a tiéidnek hívtál?

Mi egy nő magában: egy meleg nő vagy férfi?

Az üres utcán, az üres tengerparton, a sivatagban

mit jelenthet e világon, ami olyan, amilyen, a magány?

A sziklákról függő, üveges, beton nyolcszög

elektronikus kapujával, tökéletesített elkülönülésével

nem az, amire gondolok

a fegyveres teherautó, ami Utahban vagy a Golán-fennsík egyik leágazásánál parkol

nem az, amire gondolok

a költő tornya, ami a nyugati óceánra néz, kelet felé több holdnyi telepített erdő, egy nő,

aki kunyhójában olvas, házőrző kutyája hirtelen felugrik

nem az, amire gondolok

Háromezer mérföldre onnan, amit valaha otthonnak hívtam

kinyitok egy könyvet, keresek néhány sort, amire emlékszem

virágokról, valamit, hogy ehhez a parthoz kössön, mint az orgonák az udvarban valaha***

ott, akkor, kötöttek – igen, csillagfürtök a felperzselt hegyoldalon

valami, ami virágzott és elhervadt és le lett írva

a költő könyvében örökre:

Kinyitva a költő könyvét

megtalálom a költő szívében a gyűlöletet: … a gyűlölködő szeműek

és embertestűek mind körülöttem vannak: te, aki szereted a tömeget,

megkaphatod őket

Robinson Jeffers, a tömeg

az a köd, ami különálló formákból támad e szárazföldi völgyekben

és a farmokon, amik levisznek a tengerhez; a csillagfürtök

a tömeg és a fáklyás pipacsok, a szürke Csendes-óceán, ahogy hullámtekercseit felgöngyöli

és az egyes személyek, külön, varrógépek

fölé görnyedve textilporban, az aratás kipergő ege alá hajolva

akik műszakonként alszanak sohasem üres ágyakban, és különféléket álmodnak

Kezek, amelyek szednek, szőnek, pakolnak, pucolnak, hámoznak, hímeznek, törnek,

tömnek és tépnek, és egy agyhoz tartoznak, amely senkiéhez sem hasonlít

Érvelnem kell-e a ködben a tömeg szeretete mellett, vagy meg kell védenem

a szögesdrót és a fényszórók magányát, a túlélő végső megoldását

van-e választásom?

Messze elvándorolni a tieidtől vagy azoktól, akiket a tieidnek hívtál

hallani, ahogy az idegenség messziről hív téged

és abba az irányba menni, soká és messze, nem számolva a kockázattal

hogy menj és találkozz az Idegennel félelem vagy fegyver nélkül, nem is gondolva

a védekezésre

(a zsidó a jeges, kitaposott úton karácsony este egy másik zsidóért imádkozik

a nő az utca ormótlan, imbolygó árnyai közt: Tedd, hogy ezek

egy nő léptei legyenek; mintha hinni tudna egy nő istenében)

Találj valaki hozzád hasonlót. Találj másokat.

Egyezzetek meg, hogy sohasem hagyjátok el egymást.

Értsétek meg, hogy minden szakadás köztetek

hatalmat jelent azoknak, akik ki akarnak nyírni titeket.

Közel a centrumhoz: biztonság; a perem felé: veszély.

De van egy rémálmom, elmesélem: azt próbálom mondani

hogy leghőbb vágyam, hogy a saját népemmel legyek

de az idegeneket is szeretem

hogy sóvárgok a különállásra

hallom magam, amint eldadogom e szavakat

legrosszabb barátaimnak és legjobb ellenségeimnek

akik figyelik, milyen hibákat vétek

a nyelvtanban és a szerelemben.

Ez az engesztelés napja; de megbocsát-e nekem a népem?

Ha egy felhő ismerné a magányt és a félelmet, én volnék az a felhő.

Szeretni az Idegent, szeretni a magányt – pusztán a kiváltságról írok

elsodródni a centrumból, a perem felé húzni

kiváltság, ami nekünk nem jár e világon, ami olyan, amilyen

mi, akiket gyűlölnek azért, mert a mi fajtánk: a buzi, akit a jeges folyóba rúgtak, a nő, akit

kirángattak parkoló kocsijából

a ködlepte hegyen, megerőszakolták és megkéselték

a fiatal tudós, akit nyáresti sétája közben lelőttek az egyetem kapujánál, díjai,

tanulmányai, semmi, semmi sem segített azon, hogy fekete

a zsidó nő, aki azt képzelte, hogy megmenekült a törzs elől, kirekesztése törvényei elől,

a férfiak elől, akik túl szentek hozzá, hogy a kezét megérintsék; a zsidó nő, aki hátat fordított Midrásnak* és micvának** (de chait*** visel két melle közt egy szíjon), egyedül kirándult

és a sziklák lábánál találtak rá, a hátába horogkereszt hasítva (melegként vagy zsidóként

halt meg?)

Magány, ó, tabu, veszélyeztetett fajok

a hegy ködlepte nyúlványán, fegyvert akarok, megvédeni téged

a sivatagban, az elhagyott utcán, azt akarom, amim nem lehet:

téged, Igazság nővér, nagy parasztkeze kitárva

szeme, félig lehunyva, éles és igaz

s azt kérdem magamtól, eldobtam-e a bátorságot?

elvesztegettem-e valamit, amit nem nevezek meg?

Milyen szélsőségekig megyek el, hogy találkozzam a szélsőségessel?

Mit fogok tenni, hogy megvédjem a saját szükségemet, vagy bárki más szükségét, hogy

lelki látomását megkeresse

azoknak védelmétől távol, akiket magáénak nevezett?

Megtalálom-e, ó, magány

tollaidat, melledet, hajadat

arcomon, mint gyerekkoromban, hangod, mint a poszátáé

ami azt énekli: „Igen, szeretnek, mi másért ez a dal?"

a régi helyeken, akárhol?

Mi egy zsidó magában?

Mi egy nő magában, egy meleg nő vagy férfi?

Mikor a téli árhullámok kitépik a tornyot a sziklából, elmorzsolják a próféta földnyelvét,

és a tanyák a tengerbe csúsznak

amikor a leviatán veszélyeztetett, és Jónás bosszúállóvá lesz

amikor a centrumot és a peremet egymásba törik, a szélsőségeket egymásba törik azon

az alapon, amelyen a világ teremtve lett

amikor a lelkünk egymásba törik, arab és zsidó, a törzseken belül magányunktól üvöltve

amikor a menekült gyermeke és a száműzött gyermeke újra kinyitja a felrobbantott és

tiltott várost

amikor mi mind, akik megtagadjuk, hogy úgy legyünk férfiak és nők, ahogy azt a férfiaknak és nőknek előírták, elmondjuk a tömegben töltött magányunk történeteit

a világon, ami olyan, amilyen lehet, újszülött és kísértetjárta, mit jelent majd a magány?

　

　

　

MURIEL RUKEYSER

　

　

Zsidónak lenni a huszadik században

(Levél a frontra – 7.)

　

Ha e században zsidónak születsz:

az adomány. Elutasíthatod,

rejtőzve jeltelenségbe, de válaszod:

halott lélek, kőkemény őrület.

Ha elfogadod, mindhez van közöd:

teljes élet, teljes agóniák

járják át véred labirintusát,

s Isten csak egy a többi túsz között.

Az adomány: gyötrelem. Nemcsak a

magány vagy testi kín. Az is lehet.

De teljes és termékeny lelkedet

a leginkább megkínzó gyötrelem:

szenved, hogy mindenki szabad legyen,

merjen élni a lehetetlenért.

　

　

SHIRLEY KAUFMAN

　

　

Kövek

　Jeruzsálemben élve kezded

érezni a kövek súlyát.

Kezded megérteni, hogy az ige

kővé lett, nem testté.*

Köztünk laknak. Felkúsznak

a hegyoldalakon, s lefekszenek

egymásra, hogy falat építsenek.

Nem törődnek az imákkal,

a kis papírcetlikkel,

amiket repedéseikbe dugdosunk.Addig dobognak a földön,

míg a levegő kifogy,

s többé semmi se nő.Hunyorgás nélkül bámulnak a napba,

és mikor elegük lett,

lyukakat ütnek az égbe,

hogy az eső lefusson arcukon.Szétterpeszkednek a városon

himlőhelyes testükkel. Szeretnék,

ha víz fakadna belőlük, de senki

nem üt rájuk többé.*

Hallom őket néha éjjel:

a szelet nyalják, míg beleőrül.

Nagy szikla fekszik mellemen,

és nem tudok felkelni.　

　

A felesége

　De jól tette, hogy

visszanézett. Nem kíváncsiságból,

az elme kótyagos

mozdulatával, mely minden

alakot sóbálvánnyá dermeszt.

Hanem hogy csak az legyen, ki volt,

tőlük függetlenül, bár a hely

felrobban, s ő maga elvégeztetett.

Hogy lássa őket salakos

kupacokba olvadni, és a lángokat

szájukba csúszni.

Hogy megnyalja akkor saját ajkát,

a hűvösséget, mígnem

megízleli a sót.MARGE PIERCY

　

　

Maggid*

 

　A bátorság, elengedni az ajtót, a kilincset,

a bátorság, levetni a meghitt falakat, melyeknek

minden foltja és repedése ismerős, mint anyajegy

a felkaron; foltok, amik egy ünnepet idéznek,

gyerek rosszalkodását, tomboló vihart,

mikor jégverés kopogott az ereszen, és beáztak.A bátorság, elhagyni a hegyoldalba ásott sírokat,

a gyerekek apró és az öregek törékeny

csontját, akikből a velőt az éhség kilopta;

a bátorság, magára hagyni az alig elültetett fát,

ami épp csak kezd gyümölcsöt hozni; a folyópartot, hol az ígéretek

megformálódtak; az utcát, ahol eltörtek az üres edények.A bátorság, elhagyni a helyet, amelynek nyelvét

a sajátoddal együtt tanultad meg, amelynek szokásai,

ha veszélyesek vagy megalázók is, kötnek, mint a hám,

amit megtanultál húzni, hogy megmozdítsd a terhed;

a földet, a ráömlött vértől termékenyen;

a túléléshez feltérképezett és lábjegyzetelt utakat.A bátorság, kisétálni az ismert fájdalomból

az elképzelhetetlen fájdalomba,

térkép nélkül nekivágni a vadonnak, mezítláb

követni egy kantinoskocsit a sivatagban;

egy rothadó hajó bűzlő fogságába zsúfoltan

elhajózni a térképről a sárkányszájakba:Kína, India, Szibéria, goldeneh medina,**

útközben testeket hagyva el, mint elfeledett kincset.

Így mentek ki Egyiptomból. Így fizették le, hogy kijussanak

Oroszországból, egy rakomány szalma alatt; így szeleltek el

Európa véres füstölgő kriptájából túlzsúfolt,

minden kikötőben betiltott teherhajókon –fájdalomból halálba vagy szabadságba vagy egy másik

fájdalmas méltóságba, becstelenségbe vagy politikába.

Mi, zsidók született vándorok vagyunk, cipőnkkel

a párnánk alatt, és a vér emlékével, ami a miénk,

és ömlik. Csak azokat a zsidókat becsüljük, akik megváltoztak

ma éjjel, akik a sivatagot választották a szolgaság helyett,akik elindultak az idegenbe, és idegenekké lettek,

és gyermekeknek adtak életet, akik vállukon

állva lenézhették őket, mert rabszolgák voltak.

Azokat becsüljük, akik mindent elhagytak,

csak a szabadságot nem, akik futottak, lázadtak, harcoltak,

akik önmagukat megmentve lettek mások.　

SZLUKOVÉNYI KATALIN fordításai

 

 

---

 



Jom Kippur: az Engesztelés Napja.



Robinson Jeffers: The Women at Point Sur and Other Poems (1977).



Utalás Walt Whitman When Lilacs Last in the Dooryard Bloom’d című versére.



Midrás: Szentírás-értelmezés; egyben a Tóra szoros olvasatán túlmenő törvényértelmezés és prédikációs irodalom gyűjtőneve.



Micva: eredetileg isteni parancsolat, később szélesebb értelemben minden erkölcsi kötelességre és jó cselekedetre használatos.



Chai: élet (héber), amulettszerű ékszerként viselhető szimbólum.



„És az Ige testté lett." János 1:14



„Mózes kétszer ráütött a sziklára. Bőséges víz fakadt belőle". Számok 20:11



Maggid: lélekvezető, Isten útmutatást adó angyala, vagy általa vezetett prédikátor.



Goldeneh medina: arany föld (jiddis).