Álomadósság

　

Az öregedés istene

ott járt az arcodon, barátom,

de meghízni még nem zene,

ütemét sehogy se találom.

Az öregedés istene

nem isten, ha belegondolsz.

Szakács, hengerget prézlibe,

és akad hozzád zsemlegombóc.

De meghízni még nem zene,

bár szebb az éhség dallamánál.

Az öregedés istene

mint ezüst villa, rajtad átjár.

Szakács, hengerget prézlibe,

de kinél van a kés, a villa?

Az öregedés istene

a lisztet épp hajadra fújja.

Az öregedés istene

maga is megöregszik egyszer,

már senki se beszél vele.

Ő maga is csak éhes ember.

Lerágott csontot rág, ha van,

téged; rákap egy fiatalra,

az öregedés homloka

fehér, a haja csokibarna.

Az öregedés istene

csak munka közben hord parókát,

ha van kis szabad ideje

lerója az álomadóját.

Az öregedés istene

álomadó, álomadósság.

Miért kacag a fél szeme,

a kedvéből úgyis levonják.

Az élet felén

　

Aki élni

nem igyekszik,

az az élet

betege.

Aki halni

megöregszik,

a halálnak

csemege.

Aki akkor

nem öregszik,

mikor útja

beszakad,

az az ember

ide téved,

a világból

kimarad.

Kiderülni,

beborulni

kutyatépte

nap alatt,

tud az ég is,

tud az ember,

ha fejéből

kimarad

a halálrongy,

feketéllő

hetek árnya,

puha vas.

Nekem, ördög,

ne hazudj már,

ez az ég nap-

sugaras.

Nekem, angyal,

ne hazudj már,

ez a csillag

fekete.

Neki, lélek,

ne papolj már,

ez az élet

közepe.