„Kit csalogatsz, veszekedett

patkányfogó, gaz énekeddel?

Ördög vigye a hangszered!

És ördögbe az énekessel!"

(Goethe: Faust. Valentin szövege.

Ford. Jékely Zoltán)

(1)

Leült szemben velem, ez egy kávéház, hűvös, márványasztalok, az erezet halvány rajzolata, a pára ráfagy a portálüvegre, üvegfal, jégvirág, vörös és sárga fényfoltok, az utcán suhanók hullámzó árnyai, vakító fehér háttér

a másik asztalnál ül, fogalmam sincs, kicsoda, nem tudom, mióta van itt, egyszer csak már ott ült, és annyira otthonosan, ahogy furcsa, túlzottan is laza mozdulattal int a pincérnek, kedves uram, egy olyat hozzon ki, a könyökével mutatja, milyet, hogy melyik süteményre vonatkozik a mutogatás

még csak oda se pillant, nyilván érzi, hogy figyelem, de nem mert buzi vagyok

hanem nem az ördög

hogy mi?

nem buzi vagyok, ha nem is az ördög

de

tényleg őt nézem, pont úgy ül, arrafelé, látni az arcán, hogy ez megvan, ezt az arckifejezést, hogy most már biztosított a süteményezés

biztosítva van

akkor idefordult, felém, rám nézett, várt kicsit, várt még, és azt mondta: az látszik, hogy Az engedi magát

olyan halkan, hogy csak én hallhattam

úgy, mintha mindig is ezen a hangon beszéltünk volna egymással

csak nem ismeri meg Azt

de miért kell Az magának annyira?

hallgatott kicsit

Azt próbálja leírni: de Az nem-e az Ördög?

nem Az a szerkezet?

könyökölt közben a márványlapon, ez a testrész legalább ki volt használva, támasztotta az állát, úgy nézett, nem vizsgálódva, inkább egykedvűen, mint aki unja azt a valamit, unja az egyetlen dolgot, ami érdekli

könyökölt, de elég furcsán, mintha így akarta volna megakadályozni, hogy össze ne rogyjon

és lassan elhajlott az alkarja a feje alatt

az izmaival tartja, mármint a fejét

vagyis magát

kellemes mormolás, olykor picit elhalkul

csillog, morog, megváltozik; mint egy vadonatúj traktor hangja, ahogy tömött, fehér vattacsomókat eregetve, kerekeivel sárdarabkákat hajigálva az ég felé a mezőről ráfordul a betonútra

kettes sebességfokozat

mormogás, meg az új rézdíszítmények túlságos csillogása

tessék?

(És ki van szabva az idő, elgondolhatatlanul sok, ám mégis megszabott idő és kitűzött vég. Időt árulunk… teszem azt, huszonnégy esztendőt – belátható-e annak a vége? Nem teméntelen sok ez?)

(2)

Ez egy kérdés

ezt kérdeztem vissza

az ilyen kérdések mindig legalul maradnak, hogy minden más fölébük kerüljön

támasztotta az állát, én pedig valószínűleg már túlzottan is szorítottam a szék karfáját

hát, nem kell

nem kell, mondtam, de csak egy idő múlva

a szék recsegett

nem kell, mondom, túl sokára és túl gyorsan, és aztán elhallgatok

ez beszél, az nem.

(Az ember élheti világát, és ámulatba ejtheti a világot, mint varázsló és ördöngös boszorkánymester; az ember hovatovább megfeledkezhet a tehetetlenségéről, és nagy felajzottságában felülmúlhatja magamagát, anélkül, hogy lényegét tekintve megváltoznék)

(3)

És akit elönt az izzadság, az?

(, nem, megmarad önmagának, csak éppen eléri önnön magaslatát.)

(4)

Mondjuk, kis túlzás, csak a hajam tövénél némi víz, ahogy megeredt a homlokomon lefelé

egészen kék égbolt, nekilóduló felhőfolt a hirtelen támadt szélben, olyan, mint egy kerek kis kimelegedett grófnő

piros vasgolyó

akkor eszembe jutott, hogy jó, ez meg itt kicsoda, viszont én hogy kerültem ide, de nem mondtam ki

még mindig nézett rám, és úgy, mintha nem hallana semmit

süket

süketen

vagy mintha nem mondtam volna semmit, csak nézett, és, mégis, ez mégiscsak egy beszélgetés közepe, azért gyorsan azt is hozzátettem, hogy akit biztosan ismerek, vagyis

amit

amit ismerek, éppen az csak, amit már leírtam

ez egy válasz

meg van rendesen válaszolva, ez már ebben a korban, mármint az enyémben, úgyszólván biztos, és ha továbbra is csak hallgatnék, nyilván nem mozogna így a pofám

még hozzátettem, hogy amit ismerek, attól nem várok el semmit, és semmi ismeretlenben nem reménykedek

és hogy én nem tudom, mi engedi leírni magát

de ő nem azt kérdezte

mindketten pont olyan jól tudtuk, hogy nem az volt a kérdés

közben pedig a zsebkendőmet keresgéltem, mert arról viszont tudtam, hogy van nálam, és morogtam valamit, miközben kotorásztam

megpróbáltam egyfolytában mormogni, mint ezek, a közönség, kávézók, mindenki itt

valami olyasmit, hogy ne egyen túlságosan sokat

ne egyen annyit, mert tokája lesz

amivel aztán szerencsére túl is kerültem ennek a beszélgetésnek a közepén

mármint attól a süteménytől, és el fog nehezülni

el lesz nehezülve

azzal, igen, épp attól, amire a könyökével mutatott, a cukorhabtól

mert az telít, ezeket még hozzáfűztem

de hogy tényleg volt-e tokája, csak egy kicsike is, vagy milyen volt az orra, az orrára tolta-e a szemüvegét, vagy nem volt szemüvege, ezekre nem emlékszem

nem is láttam rendesen, csípte a szemem a só, csak mondtam tovább, hogy ne tudjon közbeszólni, de nem néztem oda már jó ideje

valahová azért muszáj volt nézni

pislogtam, igyekeztem nyitva tartani a szemem, aztán sikerült előrángatni a zsebkendőt végre, ahhoz közben valamennyire föl is kellett állnom, és nem ültem azonnal vissza, hanem próbáltam a székemet hátrébb lökdösni

ebből az alkalomból

ez a rohadt meleg, érzem, ahogy újra kiütközik a homlokomnál a víz, pedig abban a pillanatban törültem le

már álltam egészen, a zakómat rángattam lefelé a meleg miatt vagy mi miatt, és akkor még egyszer azt mondtam, hogy amit biztosan ismerek, amiatt nem írok le semmit

nem még egyszer, hanem most így

magam elé

közben az egyik csillárt néztem, szép kristálycsillárok voltak, alaposan felújítva, vörösréz foglalatok

ha nem ismerem, akkor nem

nincs semmi megállapodás

hát…!

és széttártam a kezem

a karomat meg az ujjaimat

akkor ő is széttárta a karját

ehhez valamennyire felállt, én pedig visszaültem

a nagy szemei

de láttam, hogy alig bír

alig bírta széttárni a karját

alig bír fölállni

(Még egy kicsit ott ültem, s le nem vettem róla a szemem. De a fagyos lehelet, mely belőle árad, egyre metszőbb, védtelennek, kiszolgáltatottnak éreztem magam könnyű öltönyömben. Így hát szót fogadtam. Felálltam csakugyan, bementem a bal oldali ajtón a szomszéd szobába, hálószobámba, kivettem a szekrényből a télikabátomat, melyet Rómában viselek télen, ha fú a tramontána, de magammal kellett hoznom, nem lévén hol hagynom; kalapot is tettem, útitakarómat is fogtam, s így fölszerelve visszatértem helyemre. Amaz is ott ül a helyén változatlanul.

– Ejnye, kelmed még mindig itt? – mondom, miközben feltűröm kabátom gallérját, s a pokrócot térdemre borítom. – Bementem, visszajöttem, és mégis itt találom? Ez meglep. Föltevésem szerint ugyanis kegyelmed egyáltalában nincs is.)

(5)

Itt ülök, néztem a csillárt

itt ültem napokig

vagy pedig harminc éve itt ülök

tényleg nem

nem

inni valamit, nyugodtan, ülni, egy irányba nézni, szeretni és szuszogni, megfogni, amit tudok, nyugodtan el is lehet ennél sokkal jobban gyöngülnöm

nem fogok bármi kérdésre felelni

de mi különbözik mitől

és milyen színű egy ördög

mert már nem emlékszem, néztem noha évek óta, hogy állna félre

rögtön el lehet felejteni

eltávozott a nap, megjött az éjjel.

(Én: – Tehát időt akar nékem eladni?

Ő: – Időt? Csak úgy, egyszerűen időt? Nem, édes fiam, azzal nem kereskedünk. Az egyszerű időért túl nagy ár volna, hogy a végén a miénk a vég. Minden azon fordul meg, hogy milyen idő az, amit árulunk. Nagy idő, bolond idő, egészen pokoli idő, felséges, és még annál is felségesebb mulatsággal teli, és persze nyomorúsággal is, nyomorult kétségbeeséssel, ezt nem csak hogy megengedem, hanem még nyomatékosan, büszkén hangsúlyozom is, mert hiszen ez így illik és dukál, ez a művész sorsa, természete. Mert hiszen a művész köztudomásúan mindig kileng mind a két irányban, normális körülmények közt is végletekben mozog. Az inga mindig erősen kilódul lelkesedés és melankólia között, ez megszokott és mindennapi, hogy úgy mondjam, polgári és mérsékelt jelenség ahhoz képest, amit mi szállítunk. Mert mi az efféle netovábbjával szolgálunk: olyan fellendülésekkel és megvilágosodásokkal, korláttalanság és féktelenség, szabadság, biztonság és könnyedség olyan élményeivel, olyan hatalmi és győzelmi tudattal, hogy az emberünk szinte nem hisz az öt érzékének; no és vegyük még hozzá ráadásul azt a csodálatos érzést, hogy elragadtatással szemléli tulajdon művét, elannyira, hogy könnyen és szívesen lemondana mások, idegenek elragadtatásáról! Vegyük hozzá, hogy borzongva tiszteli önnönmagát, magát szinte kéjes iszonnyal isteni szörnyetegnek, isteni sugallatok szócsövének véli! No és a fellendülések között megfelelő szélsőséges, tiszteletre méltó mélypontok következnek, nem csak űrbe, sivárságba, tehetetlen szomorúságba fúlók, hanem fájdalmak és rosszullétek mélységei, egyébként jól ismert rosszullétek és fájdalmak, amelyek mindigtől fogva megvoltak természetes adottságként, de tiszteletre méltóan fölerősödtek az illumináció és ama tudat s mámor révén. De hát ezeket a fájdalmakat az ember szívesen és büszkén vállalja a kimondhatatlan gyönyörűségek fejében, ezeket a fájdalmakat jól ismerjük a meséből, ezeket érezte a kicsi vízisellő a szép, emberi lábban, amikor a halfarka helyett lábakat szerzett magának. Ismered, ugye, Andersen meséjét a sellőről? Ez volna a neked való rózsaszál! Akarod, hogy az ágyadba fektessem? Csak egy szavadba kerül!

Én: – Bár hallgatnál el, ostoba fráter!

Ő: – Nono, ne gorombáskodjál örökké. Mindig csak hallgassak? Nem tartozom a Schweigestill családba.)

(6)

Egyébként nem a csonton múlik, már ha engem kérdezel

de nem engem kérdezel, v. hát nem kérdezel, hanem kérsz

vagyis csontozat, nem a csontozaton múlik az egész konkrét értelemben vett hajlékonyság, hanem, mondjuk, bár nem vagyok egy kimondott antropológus vagy mi, anatómus, fiziológus, az ízületeken

az inakon, az izomkötegek lazaságán

azon múlik, hogy hogy lazítok

igazából (, mint) (minden,) rajtam múlik, mert mondjuk belepakolok egy csomó fölösleges csontot a csákóba, és úgy hajlong mégis, mint a guminádszál, nem játszik a csont, és ha kiveszem belőle, összeáll, mint a beszáradt agyag

tegnap ment előttem egy mustárzöld Ford

mert toltam magam előtt, HAS rendszámmal

egy táncos, bizonyos Valentin

V

Has

ilyesmi már volt, Valentin (katona, Margaréta bátyja), Valentinokkal még nem sikerült

Valentinoknak nem sikerül, Goethe pl. leszúrja, vagy G. szerint Faust leszúrja V-t, de mindegy

mert ez a táncos tényleg szerződést köt velem arra, hogy ő legyen

a leg

hajlékonyabb szereplő

mutass bárkit, aki nem köt, mint egy gumikarika

és akkor tényleg kivesszük belőle a csontjait

nem mániásan, de elolvasom a rendszámokat, amikor el, hogy úgy mondjam, mélázok

általában tele vagy pakolva csonttal

há, a, es, nem 666, hanem 981 vagy 816

az emésztőcsatornában nem, a belsőségekben nem, az agyban és a szemben se, most nyilván nem soroltam fel mindent, nagyjából olyan vagy, mint egy csirke

kevés részedben nincs csont, ezt így döntöttük el

egyél végig, de tényleg szisztematikusan végig egy csirkét, úgy értem, hogy részletesen, ennyi elég is lesz

én azért írok, hogy legalább annyit megtudjak, ez nyilván az ördöghöz tartozik

egyszerű adásvétel

amit látsz, az biztos az ördög, amit nem látsz, azt kitakarja az ördög

ezt azért ne vedd komolyan, vedd játéknak

fogd fel játéknak, hogy (ilyenféle

csak az ördög látszik, és arra szerződtök, hogy félreálljon onnan, elálljon a dolgok elől

amit leírsz, az elől eláll Az, a szerződés szerint

egyébként pedig a leghülyébb versenyhelyzeteket találod ki magadnak

gyakorlatilag bármi

bármiben versenyeztek.

(Az idézetek Thomas Mann: Doktor Faustus. Adrian Leverkühn német zeneszerző élete. Elmondja egy barátja című regényéből valók, Szőllősy Klára fordításában.)