A társalgás változó művészete

Az esszé műfajának átalakulása az angol romantikában1

Gárdos Bálint  tanulmány, 2009, 52. évfolyam, 12. szám, 1298. oldal
Lapszám letöltése
PDF-ben

A huszadik század elején egy cambridge-i irodalomtörténész, Arthur Tilley – ma már egészen meghökkentő határozottsággal – kijelentette, hogy az angol nyelvű, személyes hangvételű esszé 1820 decemberében vált nagykorúvá.2 Ha hiszünk benne, hogy az irodalomtörténeti átalakulások ilyen precizitással datálhatóak, ha nem, annyi bizonyos, hogy ezekben az években hallatlanul gazdag és páratlan színvonalú esszéirodalom születik Angliában. Ami azt is jelenti, hogy a romantikát nem lehet pusztán líratörténeti fordulópontként leírni: ugyanezekben az években izgalmas kísérletek zajlanak a prózában is. Az alábbiakban a 19. század első éveiben fellépő esszéistagenerációnak az őket megelőző korszak szerzőihez való viszonyát, s a kritikai megjegyzéseikből kiolvasható szemléleti, mentalitásbeli átalakulást kívánom értelmezni.

A tizennyolcadik és tizenkilencedik század fordulójára bizonyos mértékig megszilárdultak az esszé műfaji konvenciói és kánonja, s egyre komolyabb kritikai érdeklődés irányult az így kirajzolódó tradíciókra. A brit esszéirodalom antologizálása már az 1780-as években megkezdődött,3 de a legfontosabb ilyen vállalkozás 1803-ban indult, Joseph Johnson, a liberális folyóirat- és könyvkiadó műhelyében, amely a kor disszenter (vagyis az anglikán egyházon kívül elhelyezkedő protestáns) szellemi életének a központja volt. Johnson köréhez a kor brit gondolkodóinak és művészeinek legjava tartozott.4 Voltaire-től Winckelmannig a tizennyolcadik századi európai filozófia és tudomány számos kiemelkedően fontos alapműve itt jelent meg angolul. Az Edmund Burke által a francia forradalom szellemisége ellen indított támadásra adott legszínvonalasabb radikális válaszok – például Mary Wollstonecraft, Joseph Priestley, Thomas Paine írásainak – publikálására is csupán itt nyílt lehetőség. A korszak legnagyobb művészei közül Henry Fuseli, a Svájcból áttelepült festő és William Blake illusztrált több Johnsonnál megjelent kötetet. Blake ugyanitt jelentette meg A francia forradalom című művét 1791-ben. 1793-ban itt jelenik meg a pályakezdő William Wordsworth két kötete is, 1798-ban pedig Samuel Taylor Coleridge verseskötete következik. A forradalmi ideológia terjedésétől rettegő hatalom nem nézte jó szemmel Johnson működését, és 1799-ben hat hónapra börtönbe zárták az ekkor 61 éves kiadót, aki megtört, beteg emberként szabadult. Bár sem a disszenter körhöz, sem a kiadói tevékenységhez nem lett hűtlen, a számára hátralévő szűk évtizedben már nem vállalt igazán kockázatos publikációkat.

Ekkortájt merülhetett föl az elmúlt közel száz év hatalmas brit esszéhagyományát integráló óriási gyűjtemény kiadásának gondolata, amely végül 1803 és 1808 között jelent meg 45 kötetben. Alexander Chalmers,5 a kiváló skót újságíró, szerkesztő, kiadó és filológus lett az óriási sorozat szerkesztője; ő írta az életrajzi és történeti bevezetőket, és ő állította össze a mutatót is. Chalmers az 1788-tól Johnson által megjelentetett The Analytical Review című nagy jelentőségű tudományos folyóirat szerzőjeként kerülhetett kapcsolatba a kiadóval. Addigra valószínűleg jelentős elismertséget szerzett magának azáltal, hogy 1798-ban a General Biographical Dictionary új kiadását jelentette meg, amelyhez 4000-nél is több életrajzot írt. Az esszéisták után a Chaucer és Cowper közti angol költészeti hagyományokból szerkesztett egy óriáskiadást, amelynek köteteihez szintén ő írta az életrajzi bevezetőket (Samuel Johnson nagy tekintélyű vállalkozását folytatta ezzel). Munkáját dicséri, hogy a kevésbé ismert esszéisták és költők tekintetében máig az ő kiadásai számítanak a mértékadó szövegeknek.

A kiadás körülményei, színvonala és puszta méretei is tiszteletet parancsoltak (amelyet ráadásul más hasonló gyűjtemények követtek), s így jó alkalmat kínált arra, hogy az olvasók számot vessenek az angol nyelvű esszé addigi hagyományaival, akár kritikus szemmel is. A 19. század eleji közönség már határozott különbséget látott a folyóiratok átlagtermése és annak a négy szerzőnek e műfajban létrehozott szövegei között, akiknek a munkásságát azóta is kiemelt helyen tárgyalja az irodalomtörténet. Joseph Addison, Richard Steele, Samuel Johnson és Oliver Goldsmith írásairól van szó. Az új esszéistageneráció az ő példáikon keresztül határozta meg, hogy mit kívánnak továbbvinni, és min kívánnak változtatni.

Mint oly gyakran, ezúttal is Leigh Hunt járt elöl az egyszerre oly érdekesnek tűnő probléma megfogalmazásában. Hunt költőként, politikai újságíróként és színikritikusként indult. 1808-ban jelenteti meg bátyjával, Johnnal az Examinert, az ezt követő évek talán legfontosabb liberális, reformpárti hetilapját; a számára legmegfelelőbb esszéisztikus hangütést az 1810-es évek végére találja meg. Dicsérői mindig kiemelik már-már kísértetiesen pontos minőségérzékét (valószínűleg elsőként ismerte föl Keats és Shelley tehetségét), kritikusai ellenben az alapos elemzéshez szükséges elmélyültséget hiányolják az írásaiból. 1808. január 10-én, az Examiner második számában írást tett közzé „A folyóirat-esszékről" címmel, amelyet lehetetlen nem (részben legalábbis) önmeghatározásként olvasni. Így kezdi a cikket:

„A folyóirat-esszék szerzője véleményem szerint olyan író, aki kivételesen bensőséges kapcsolatban áll az olvasókkal. Nem egy kvartó királyi méltóságával állít be közéjük, és nem toppant be vidáman egy csinos duodecimó – e jól öltözött aranyifjú – képében; a vele való ismeretségünk gyakran mégis tartósabb, hiszen fokozatosan alakul ki, és közben számtalan témával kapcsolatban megismerhetjük a szerző véleményét. Ha nem találjuk megnyerőnek, akkor egyszerűen nem társalgunk vele többet; egy könyv szerzője ellenben örökre a nyakunkon marad; ha csak mulandó örömöt lelünk benne, akkor is mindvégig ott alszik majd a könyvespolcunkon. Egy esszésorozat valamely darabjától azonban számtalan kellemes módon megszabadulhatunk. Segítője lehet töprengéseinknek, ha azzal gyújtunk pipára; megtámogathatja a gyertyánkat, lányunk vagy nővérünk hajfürtjeit göndörítheti vele, s végül, ha nem vagyunk elég gazdagok ahhoz, hogy saját szamovárunk vagy konyharuhánk legyen, akkor rengeteg mosószappant megspórolhatunk, ha a teáskannánk fülére tekerjük. Ezek pedig komoly előnyök."6

Leigh Hunt játékos leírásában a romantikus esszéisztika néhány alapelve bújik meg. A esszéisták mindvégig folyamatosan reflektálni kénytelenek a 18. század elején kialakult új médiumra. A „periodical essay" kifejezés (amit folyóirat-esszéként próbáltam meg visszaadni) azért fordítható nehezen, mert voltaképpen nem folyóiratokra vonatkozik. Ezek az írások egyetlen nagyméretű lapon jelentek meg: egy szám egy esszéből (és hirdetésekből) állt. Hunt korára az esszék fokozatosan beépültek a maihoz hasonlóbb heti- és havilapokba.7 Fontos kiemelni, hogy Hunt társalgásként határozza meg szerző és olvasó viszonyát. A kellemes társalgás alapelve, hogy sem túlságosan méltóságteljes fellépéssel nem szabad lefegyverezni, megrémíteni az olvasót, sem túlontúl csillogó stílussal elvakítani. Az esszé poétikája szempontjából a barátok közötti oldott hangvételű, egyenlőségen alapuló társalgás lesz a mintaadó.

Az öltözködésre vonatkozó utalás távolról Montaigne híres meztelenség-metaforáját idézheti („ha olyan népek fiaként élhetnék, akik – mondják – ma is az ősi természeti törvények édes szabadságát élvezik, megvallom, a legszívesebben tetőtől talpig pucéran mutatkoznék előtted.)."8 William Hazlitt is, Montaigne nagy tisztelője, az öltözködés metaforáját használta az Examinerben a Leigh Hunttal együtt írt Kerekasztal című rovatban 1815-ben. Szerinte „a modern kor személyes hangvételű szerzői" „beinvitálják az olvasót a függöny mögé, aki ott leülhet a köpenyes-papucsos íróval."9 Hazlitt egyébként portréfestőként, majd filozófusként indult (első két könyve Johnsonnál jelent meg, 1805-ben és 1806-ban), később politikai író lett, irodalom-, színház- és műkritikus, no meg esszéista.

Az esszé elmélete számára mindig is alapvető problémának bizonyult, hogy maga a műfaj nem kedveli a definiálással szükségszerűen együtt járó elhatárolásokat. Már az ifjú Lukács György is hangsúlyozta, hogy az esszé „primitív, differenciálatlan közösségben" áll „a tudománnyal, az erkölccsel, a vallással."10 Adorno – Lukácsot továbbgondolva és kritizálva – az esszé „gyermeki kedélyéről" beszél, amely miatt a műfaj „nem tűri, hogy feladatát előírják."11 „[A]z esszének nincs egyetlen üdvözítő megközelítése" írta a közelmúltban Adorno kapcsán Bacsó Béla.12 S Poszler György szép megfogalmazásában „az esszének, a kísérletnek, a művészi igényű értekező prózának nincs Múzsája."13 Bár minden általam ismert tanulmány felismeri annak fontosságát, hogy Lukács – Babits Mihály szavaival – „műformát lát a kísérletben […] a költészettel egyenrangú nagy műformát",14 a fenti megfogalmazások szinte mindegyikében felbukkanó negatív elem figyelmeztet, hogy milyen óvatosnak kell lenni az esszére jellemző megkülönböztető jegyek kiválasztásánál.

Az angol romantika esszéistái is ragaszkodtak az esszé körülírhatatlanságából fakadó szabadsághoz. Hazlitt 1818/19 telén „A folyóirat-esszék íróiról" címmel megtartott előadásában nagy hangsúlyt fektet erre a kérdésre. Véleménye szerint a műfaj „lényege abban áll, hogy az elme tehetségeit és forrásait az emberi ügyeknek arra a vegyes halmazára alkalmazzunk, amelyet nem fed le egyetlen művészet, tudomány vagy mesterség sem, a szerzőnek mégis tudomása van róla, és amely ’közelről érinti az emberek ténykedését és érzéseit."15 Minthogy az esszének sem jellegzetes tárgya, sem a módszere nem rögzíthető ennél közelebbről, az esszéisták a „hangütés", az olvasóval elképzelt kapcsolat típusa szerint határozzák meg a műfajukat. A fenti idézetekben Hunt és Hazlitt is az olvasóval létesített párbeszéd intim, baráti jellegét hangsúlyozza. Charles Lamb, a harmadik szerző, akire az alábbiakban hivatkozni fogok, egy 1822. december 7-én kelt levelében azt írja John Taylornek, a kiadójának, hogy „az esszék nem igényelnek előszót: másból sem állnak, mint előszóból. Egy előszó arra van, hogy elbeszélgessen az olvasóval; az esszék mást se tesznek."16 Lamb, bár költőként kezdte pályáját, igazán maradandót az Elia álnév alatt az 1820-as években publikált esszéivel alkotott — no meg a híres Shakespeare-mesék társszerzőjeként.

A társalgás az olvasóval mint formai és morális-politikai probléma a 18. század elején lesz központi jelentőségű, mind a fent említett esszésorozatokban, mind a születőben lévő társalgási filozófiában. Lord Shaftesbury, az utóbbi jeles képviselője, Sensus communis: Esszé a szellem és a jó kedély szabadságáról (1709) című művében amellett érvel, hogy „[a] kölcsönösség a beszélgetés természetes alaptörvénye", s [a] „szabad eszmecsere igazi közelharc."17 „A tanító ellentmondást nem tűrő és emelkedett hangneme félelemmel vegyes tiszteletet parancsol: ez kétségkívül pompás eszköz arra, hogy lefegyverezze, és biztonságos távolságban tartsa az értelmet. Ezzel szemben a másik modor a lehető legbecsületesebb küzdelemre szólít fel, s hagyja, hogy az ellenfél minden erejét latba vetve, egyenlő feltételekkel harcoljon."18 A Sensus communis magyar fordításához írt kísérőtanulmányában Szécsényi Endre kiemeli, hogy „a vallási, erkölcsi, ’esztétikai’ és politikai tartalmú csevegés, a csiszolt filozófiai konverzáció ekkoriban folyóiratokban megjelenő és egyre szélesebb közönséget elérő műfaja – az esszé." Shaftesbury Szécsényi szerint a „formális értekező prózát" és a „prédikációk merev retorikusságát" is elutasítja, „[u]gyanis a kommunikáció nem dialogikus, nem interaktív módjai alkalmatlanok a hallgatóság valódi morális meggyőzésére."19

Azok a monologikus tanítások, amelyektől Shaftesbury elkülöníteni igyekszik a saját filozófiai stílusát, hol a prédikátori szószék, hol a tanári katedra magasából szólnak a hallgatóikhoz. Autoritásukat nem az egymásnak feszülő érvek és ellenérvek „közelharcában" kivívott diadalnak, hanem egy ahhoz képest külsődleges, azt megelőző intézményes pozíciónak köszönhetik. Radnóti Sándor szavaival „[a] társasági műveltség-eszménynek, amely a XVIII. században kezdett el radikálisan, ha nem is demokratizálódni, de elválni a születési előjogoktól, már a XVI. századtól kezdve kialakult a skolasztikus egyetemi és kolostori tudománnyal szembeállított műfaja – a filozófiai és irodalmi esszé."20 Már Montaigne Esszéiben több kirohanást olvashatunk a didaktikus hangnemmel szemben („Je n’enseigne point, je raconte." – Egyáltalán nem tanítok: mesélek.),21 ám a romantikus esszéisták szempontjából nyilvánvalóan fontosabb a tizennyolcadik századi hagyomány, s az „irodalom köztársaságát" (republic of letters) rendkívüli becsben tartó szerzők gyanakodva figyelték, hogy elődeik írásaiban bizony elő-előbukkant a különböző „előjogokat" követelő szellem.

Leigh Hunt például úgy vélte, hogy „az irodalom köztársasága igencsak jakobinus egy ország."22 Hazlitt pedig „Az irodalmi arisztokratizmusról" című esszéjében fejtette ki, hogy szükség van olyan helyre, ahol a szabad vélemények egyenlő felekként ütközhetnek meg egymással.

„Minden valódi felsőbbrendűség egyenlőséget előfeltételez, és minden haladás az eszmék szabad párbeszédéből és összehasonlításából fakad. A királyoknak és a nemeseknek ezért nincs sok hasznuk a társaságból – ahol az egyik oldalon a megalázkodás, a másikon pedig a leereszkedés uralkodik. Az elmék ütközéséből szikrázik föl az igazság, ahogy az acél fakaszt tüzet a kovakőből."23

Charles Lamb, akit a három esszéista közül a legkevésbé foglalkoztattak politikai kérdések, szorosan irodalmi kontextusban fogalmazta meg szerző és olvasó egyenlőségének elvét. Egy 1801-ben kelt levelében finoman megrója William Wordsworthöt, amiért annak egyik versében „túlságosan direkt az erkölcsi mondanivaló, és túlságosan emlékeztet egy előadásra." Arra figyelmezteti a költőt, hogy a legnagyobb irodalmi művekben „szerző és olvasó között hallgatólagos megállapodás áll fenn: elmondok egy történetet, és feltételezem, hogy te azt meg fogod érteni."24

A romantikus esszéisták két szerzőpár összehasonlításán keresztül fogalmazták meg saját értékrendjüket. Az összehasonlításokban nagy szerep jut a szerző és olvasó közti viszony természetének. Joseph Addison (1672–1719) esszéista, drámaíró, költő és whig diplomata, a tizennyolcadik század eleji „augustusi" kor klasszicizmusának igen fontos alakja. Sir Richard Steele (1672–1729) ír származású komédiaíró és esszéista. Sokáig jó barátságban és közeli együttműködésben álltak, ebből születtek 1709 és 1713 között híres folyóirataik, a Spectator (Szemlélő), a Tatler (Csevegő) és a Guardian (Őr). Samuel Johnson (1709–1784) talán a legmeghatározóbb figura a tizennyolcadik század második felének brit irodalmi életében. Kritikus, szótárszerkesztő, esszéista, költő, dráma- és regényíró. Rambler (Kószáló), Adventurer (Kalandozó) és Idler (Tétlenkedő) címen publikált folyóirat-esszéket az 1750-es években. Johnson legendás Klubjához tartozott Oliver Goldsmith is (1730–1774), az ír regény- és drámaíró, költő, esszéista és kritikus. 1759-ben jelentek meg a Bee (Méh) című egyszerzős esszésorozata számai, 1760-ban pedig a kínai utazó álarcát és szempontját alkalmazó írásai, amelyeket 1762-ben The Citizen of the World (A világpolgár) címen gyűjtött össze.

 

Addison és Steele

Addison híres leírása a Spectator funkciójáról pontosan tükrözi a 18. századi esszéista által elfoglalt igen bizonytalan helyzetet. „Szókratészről mondták: ő hozta le a filozófiát a mennyekből, hogy az emberek között leljen otthonra, én pedig arra törekszem, hogy azt mondják majd rólam: én hoztam elő a filozófiát a magányos dolgozószobákból és a könyvtárakból, az iskolákból és a kollégiumokból, hogy a klubokban és a társaságokban időzzön, a teázó asztalok mellett és a kávéházakban."25 Spectator úr (az esszék fiktív beszélője) mindvégig ambivalens helyzetben jelenik meg: bár része annak a nyitott társasági életnek, amely a tea- és kávéházakban zajlik, de szinte a tudós szerzetesi magányából lép be a klubok világába. Ahogy a neve is jelzi, inkább nézője, megfigyelője, sőt önjelölt bírája a társasági életnek, mintsem aktív részese. Egyik kritikai esszéjében ezt írja Addison:

„ha megválaszthatnám, hogy milyen olvasók ítélete alapján álljon meg vagy bukjon el, amit mondani kívánok, akkor olyan olvasókat választanék, akik nem csupán a francia és olasz kritikusok munkáit ismerik, de mindazokat a régi és új szerzőket is, akik valamelyik tanult nyelven írtak. Mindenekfölött megkívánnám, hogy alaposan ismerjék a görög és latin költőket, ami nélkül gyakran képzelik egyesek, hogy megértik egy kritikus szavait, pedig valójában képtelenek felfogni azokat."26

Addison persze kétségkívül jól tudta, hogy olvasóinak nagy része nem rendelkezett ilyen alapos iskolázottsággal, és szinte teljesíthetetlen elvárásaival gondosan a közönség fölé helyezte magát.

A kettősséget részben az eredményezi, hogy az esszé-folyóiratok által űzött civilizáló tevékenységnek egyszerre alanya és tárgya a közönség. Philip Stevick mutatott rá, hogy e folyóiratok minden kijelentése társadalmi kategóriákkal kapcsolódik össze. Mintegy felszólítják az olvasót, hogy csatlakozzon azokhoz, akik a megfelelő normák szerint élnek és ítélnek, viszont különüljön el azoktól, akik barbár módon nem látják be ezen értékek helyességét. Az esszék beszélője azonban mindvégig megőriz egy külső pozíciót, amelyből tanítómesterként buzdíthatja és dorgálhatja az olvasóit.27 Több elemző is hangsúlyozta az illedelmes viselkedéssel kapcsolatos kézikönyvek (conduct books, courtesy books) hagyományának jelentőségét a Spectator-típusú folyóiratok kialakulásában, ami műfajtörténeti szempontból is jól magyarázza a didaktikus hangnem eredetét.28 Még David Hume is, amikor „Az esszéírásról" című 1742-ben kiadott írásában, a klasszicista esszé leggyakrabban idézett ars poeticájában úgy határozta meg magát mint a „tudományos világ" nagykövetét a „társasági életben", akkor egyrészt a két világ közötti érintkezés fontosságát hangsúlyozta, másrészt azonban azt is egyértelművé tette, hogy ő voltaképpen az előbbiben otthonos.29 Ezek a példák talán megmagyarázzák, mit ért Jonathan Cook azon, hogy a „tizennyolcadik században az volt az esszé társadalmi-közösségi funkciója, hogy felügyelje és meghatározza a ’csiszolt’ kultúra egyre változó határait."30 Ez talán a demokratikusabb érzésű romantikus esszéisták gyanakvását is érthetővé teszi, akik úgy vélték, az efféle őrködés végső soron szükségtelen (a „magas" és az „alacsony" közötti „különbségtétel soha nem fordul elő lapjainkon" – írta Leigh Hunt 1831-ben).31

A romantikus esszéírók számára világos volt, hogy Steele-től és Addisontól kezdődik a hagyomány, amelyhez viszonyulniuk kell. Leigh Hunt számos újságírói vállalkozásában idézte fel játékosan a 18. század eleji szerzők „cenzori" szerepét. Már 1804-ben „ifjabb Város úr, kritikus és főcenzor" ironikus aláírással jelentetett meg cikkeket.32 1809-ben, röviddel az Examiner alapítása után az „esszéistáink atyjának" nevezte Steele-t, és 1814-ben saját lapja „híres elődjeiként" utalt a Tatlerre és a Spectatorra.33 Hazlitt 1815-ben, úgyszintén az Examinerben, „zseniális elődjeinknek" nevezte a Tatlert és a Specatort, s a Tatlert emelte ki mint a legfontosabb esszé-folyóiratot.34 Addison és Steele megítélése mégis nagyban különbözött. Brian McCrea írja le, miképpen vált szinte közhellyé a 19. század során, hogy Steele „hanyag", „spontán" és „természetes" szerző, Addison ellenben igen gondosan alkot, s tudatos formaművészete által gyakorol erkölcsi hatást az olvasójára. Hogy egy kritikus melyikük stílusát részesíti előnyben, az természetesen saját értékrendjéről árulkodik.35

Hunt és Hazlitt Steele mellett tette le a garast. Előbbi 1850-ben megjelent önéletrajzában úgy emlékezett, hogy „minden hibájával együtt jobban szerettem a nyílt szívű Steele-t, mint Addisont, annak összes esszéjével."36 Utóbbi „Az esszésorozatok szerzőiről" című előadásában amellett érvel, hogy a korai esszéistákat az a vágy hajtotta, hogy „minél könnyebben és minél felelőtlenebbül szabadulhassanak a Censor Morum gyűlölt szerepéből."37 Ezt azonban sokkal nagyobb sikerrel valósították meg a Tatlerben, mint a mindennapi életből vett történetektől elszakadó, moralizáló általánosításokra hajlamosabb (és nagyobb részt Addison által írt) Spectatorben. A Tatler esszéi

„inkább az értelmes beszélgetés során adódó megjegyzésekre emlékeztetnek, semmint az előadásokra. Teret hagynak az olvasó gondolatainak. Steele elsősorban azért vonult vissza a dolgozószobájába, hogy leírja, amit odakint megfigyelt. Addison viszont mintha az ideje nagyját bezárkózva töltötte volna, hogy visszavonultságában kibontsa, és szőrszálhasogató módon elnyújtsa azokat az ötleteket, amelyeket hol Steele-től kölcsönzött, hol a természetből merített. […] A Spectator moralizáló és didaktikus hangneme miatt képzeljük el Addisont (Mandeville szarkasztikus megfogalmazásában) »szalagos parókát viselő papnak.«"38

A Hazlitt által Montaigne-től eredeztetett nem didaktikus, nem papoló, személyes hangvételű, irodalmi esszé tehát úgy tűnik, nem tudott teljes egészében érvényesülni a 18. századi sajtó körülményei között; illetve Steele írásaiban jobban, Addisonéban kevésbé hallható a személyes hang. Ebből fakad „periodical essay" és a „familiar essay" megkülönböztetése az angol nyelvű esszé hagyományos történeteiben; az előbbi tulajdonképpen ’egy időszakon, perióduson át visszatérő rendszerességgel megjelenő esszésorozat’, a másik kb. ’személyes hangvételű esszé.’ Melvin R. Watson éppen amellett érvel, hogy az addisoni minta ereje késleltette a „familiar essay" kibontakozását Hunt, Lamb és Hazlitt fellépéséig. Ő is azon a véleményen van, mint Hazlitt: Montaigne tehetséges utánzóinak – Abraham Cowley-nak és Sir William Temple-nek – az esszéiben mintegy búvópatakként van jelen az oldottabb irodalmi és személyes hangütés.39 Hazlitt és kortársai azonban a kánonban előkelőbb helyet betöltő szerzők közül is szerettek volna elődöket választani maguknak, így tüntették ki szellemi atyjukként Steele-t, illetve a következő generációból Goldsmitht. Steele és Addison ellentéte ugyanis Goldsmith és a klasszikus kor utolsó óriásának, Samuel Johnsonnak a megítélésében ismétlődik meg, az időbeli közelség miatt intenzívebb és árnyaltabb formában.

 

 

Johnson és Goldsmith

 

James T. Boulton, áttekintve Johnson változó megítélésének történetét, úgy látja, hogy a romantikusok szemében az előző generáció kritikus-fejedelme testesítette meg azokat a klasszicista ideálokat (irodalmi, erkölcsi, eszmei normákat), amelyektől meg kívántak szabadulni, s így szükségszerű volt, hogy áldozatul essen annak a fordulatnak, amelyet Angliában és Németországban az új generáció hozott.40 Az ilyesfajta szakítás a múlttal nem példátlan az irodalom történetében, és nem jelenti azt, hogy a romantikusok számos híres kijelentésének előzménye ne lenne fellelhető Johnson írásaiban.41 Az esszé történetével kapcsolatban Boulton szerint szinte mindenki egyetértett abban, hogy Johnson életműve többet ér Addisonénál. Hazlitt volt az első, aki komolyan megkérdőjelezte a konszenzust.42

Boultonnak igaza van abban, hogy az átértékelődés kidolgozott formában Hazlittnél jelenik meg először, de kronológiailag ezt megelőzte Hunt néhány (főleg a színikritikái közt elszórt) megjegyzése.43 Hunt önéletrajzában azt írta, hogy pályája kezdetén lelkes olvasója volt Johnson Az angol költők életrajza című művének,44 és leveleiben is mindig kritikát és gyengédséget vegyítve szól róla („drága, dogmatikus, öreg Dr. Johnson", „drága, öreg, szörnyen útban lévő, kertészkedés-ellenes Johnson").45 1808-ban mégis arról panaszkodik, hogy Johnson szinte diktátorként kényszerítette véleményét olvasóira. Hunt rendkívül érzékeny megfigyelése szerint Johnson „zsarnoki" beszédmódja az érvelés hiányában mutatkozik meg. Azt állítja, Johnson kritikai megjegyzései „jól megalapozottak, de szerzőjük mit sem törődik a bizonyítással."46 Johnson „inkább megkövetelte a figyelmet, mintsem esdekelt érte, ugyanis tisztában volt vele, hogy mi jár neki" – írta másutt.47 Négy évvel később még harciasabban közli, hogy Johnson kritikai ítéleteinek többsége pusztán „indokolatlan vélekedés, amely híján van minden elemzésnek vagy érvelésnek," és haragosan teszi hozzá, hogy ez csak „újabb bizonyítéka annak, hogy a Doktor alkalmatlan a költészet-kritikára."48 1823-as „Könyveim" című esszéjében pedig (addigra valószínűleg részben Hazlitt hatására) Johnson didaktikusságát emeli ki:

„Egy folyóirat-esszé karakterének az felel meg, és az igazolja a rendszeres megjelenését, ha van benne némi pletykálkodás, és ha olyan tapasztalatokból indul ki, amelyek ismerősek a létező közösség számára, vagy legalább az valószínű, hogy van bennük némi késztetés arra, hogy elfogadják. Az ember nem azért látogat el hetente a barátaihoz, hogy előadásokat tartson nekik, még ha ezzel hasznára volna is a gondolkodásuknak. A Rambler számainak olvasása hasonló kötelezettség, mint a templomba járás."49

Hogy a francia forradalom szellemiségében nevelkedett Hazlitt nem szimpatizált Johnson konzervativizmusával, abban nincsen semmi meglepő. De a Johnson elleni megjegyzései érdekes módon többnyire stiláris jellegűek. Egyrészt hiányolja a drámai szerkezetet az esszékből, amely bevonná az olvasót az egyenlő felek közti társalgás folyamatába („A drámai felépítésnek és a társalgó nyelvezetnek, amely a Spectator és a Tatler megkülönböztető jellegzetessége és legnagyobb vonzereje volt, szinte nyoma sincs Dr. Johnson Ramblerében").50 Másrészt Johnson stílusának monotóniáját, mondatainak egyformaságát tartja tűrhetetlennek.

„Dr. Johnson stílusát az ünnepélyesség és az egyformaság különbözteti meg a legjobban minden egyéb íróétól. Minden körmondatát ugyanabba a formába öntötték: egyforma a méretük és a formájuk, s ezért nem rendelkeznek a megfelelő rugalmassággal, és nem is tudnak alkalmazkodni a sokféle tárgyhoz, amelyről beszélni kíván."51

A hangsúly az idézet végén van: azon a rugalmatlanságon, amely miatt Johnson képtelen alkalmazkodni a témájához. Az előre megszabott mondatszerkezet miatt hibázza el a tárgyát.

Ahogy ez a demonstratív céllal kiélezett szembeállítások esetében gyakran megesik, Goldsmith szinte minden tekintetben Johnson ellentéteként jelenik meg a romantikusok leírásaiban. Ha Johnson ünnepélyes, akkor Goldsmith természetes és játékos, ha Johnson merev, akkor Goldsmith rugalmas, ha Johnson lekezelő és kioktató, akkor Goldsmith az igazán jó beszélgetőpartner.

„A legtökéletesebb stílus elkerüli a társalgásra jellemző hanyagságot, miközben megőrzi annak elevenségét. Ha a társadalmi érintkezés során helytelen lenne egy kizárólagos, mindenki másétól eltérő stílust felvenni – ha például Johnson uralkodói fellépése csupán lenyűgözi a hallgatókat, Swift kurta magabiztossága pedig csak megfélemlíti őket –, akkor az elegáns és az erőteljes, a vonzó és a mesterkéletlen stílus egyesítése szükséges az írás szépségének és céljának az eléréséhez. Ezt a célt Goldsmith jobban megközelítette, mint bármely más szerző előtte vagy utána."52

Huntnak eme 1846-ból származó rendkívül határozott kijelentése mögött egykori körének kritikai konszenzusa áll. Charles Lamb-ről (akit Hunt kora legnagyobb kritikusának tartott) följegyezték, hogy amikor egy társalgás során 1831-ben szóba került Goldsmith neve, így kiáltott fel: „Ah! szegény Goldy! Nagyon nagyra tartom. Mi is volna egyszerűbb, tisztább, meghatóbb és természetesebb, mint az ő prózája."53 Johnson és Goldsmith szembeállítása Hazlitt írásaiban is rendszeresen felbukkan.54 „Zsenialitás és józan ész" című esszéjében például így hasonlítja össze a két szerző képességeit: „Dr. Johnson mellett Goldsmith ostobának tűnt, ha érvelésre került a sor, ugyanis nem tudta kellő pontossággal megindokolni a véleményét; de Dr. Johnson is ostobának tűnt Goldsmith mellett a kifinomult érzékenység, a légiesen könnyű intuíció terén, amellyel Goldsmith végigsiklott a dolgok felszínén, és öntudatlanul véleményt formált róluk."55 Ebből az idézetből az is jól látható, hogy a két szerző különbsége Hazlitt számára nem pusztán két prózapoétika ellentétét jelentette, hanem két egészen alapvető mentalitásét; végső soron az igazságról szóló gondolkodás két alapvetően eltérő módját.

 

Az esszéisták igazságfogalma

A fenti idézet így folytatódik: „a józan ész a mindennapi élet során adódó öntudatlan benyomások összege, amelyeket az emlékezetünk tárol, és a megfelelő alkalom előhívja őket."56 Hazlitt a józan ész (common sense) fogalmán kívül használja a kifinomultság/tapintat (tact), az intuíció és az ízlés fogalmait is. Végső soron (ha nem is közvetlenül) az Arisztotelészre visszamenő phronészisz, vagyis a gyakorlati tudás hagyománya áll Hazlitt gondolatai mögött. A phronészisz-szel kapcsolatban Hans-Georg Gadamer azt emelte ki, hogy mindig „konkrét szituációra irányul. Tehát a ’körülményeket’ azok végtelen változatosságában kell megragadnia."57 Bacsó Béla a közelmúltban elsősorban éppen a phronészisz-fogalom mentén elemezte Gadamer Arisztotelész-olvasatát, illetve vetette egybe Martin Heideggerével. Tanulmányának két megállapítása is alkalmazható az esszéműfaj kérdéseire. Már Heideggernél fontosnak tűnik „a phroneszisz jelentősége a saját élet gyakorlati megvilágításában, amely újra és újra kényszerítően szembesíti az embert a már megszerzett ismeret időbeli behatároltságával, és mintegy az élet gyakorlati kényszere folytán enged az embernek többet felismerni az adott ’tárgyat’ illetően, mint addig."58 Bacsó Béla írásának végkövetkeztetése így hangzik: „A tudás és az erkölcsi választás nem az adott esetben elősorolható kijelentések igazságában áll, hanem abban, hogy éppen azt választjuk a maga végső konkrétságában, ami akkor és ott helyes, ezt semmiféle előzetes tudás nem fedi le, ám az emberi lét lehetősége, hogy képes választani azt, ami helyes."59 Hazlitt is azt hangsúlyozza, hogy a legjobb esszéisták „adott időponthoz és helyhez kötött ügyeket"60 választanak témájuknak, vagyis nem absztrakt, végső, rendszerszerű igazságokat kergetnek (az esszé Adorno szerint sem „az örökkévalót akarja megkeresni a mulandóban, és lepárolni belőle, hanem inkább a mulandót akarja örökkévalóvá tenni.)."61 Hazlitt irodalmi példáiból bomlik ki, mit tart Johnson legfőbb fogyatékosságának: képtelen tanulni az újabb és újabb tapasztalatokból. Hazlitt azt sugallja, a mester – elsősorban félénkségből – egyszer s mindenkorra rögzített erkölcsi, politikai és esztétikai normákra vágyik, s ez mutatkozik meg hallatlanul impresszív, de messzemenően rugalmatlan klasszicista körmondataiban is. Goldsmith ilyen mondat-épületek létrehozására teljesen képtelen, de éppen viszonylagos gyengesége miatt – nem tudja előre, hogy egyes helyzetekben mit is kell majd mondania – sokkal érzékenyebb az emberi dolgok közti finom, egyéni eltérésekre.

Ezzel voltaképpen vissza is értünk az esszé műfajának huszadik századi elméleteihez. Lukács és Adorno (minden általam ismert értelmezés kiindulópontja) több ponton is hivatkozik a német romantikára. Lukácsnál az angol szerzők közül csak Oscar Wilde és Walter Pater szerepel, pedig Pater kapcsán (aki nagyszerű tanulmányokat írt Wordsworthről, Coleridge-ról és Charles Lamb-ről) könnyen szóba kerülhettek volna az angol romantika esszéírói is. Claire de Obaldia értelmezése szerint (aki ezen a ponton Schellingre utal) az esszé formája és az arra irányuló reflexió szempontjából is fontos, hogy számos romantikus szerző a természetet dinamikus erők és egymásnak feszülő polaritások mezejének látja.62 Az angol romantikusok is arra törekednek, hogy mindegyre változó, folyamatosan mozgásban lévő tárgyakra vonatkozóan tegyenek igaz kijelentéseket. Charles Lamb például bő humorral ír egyik esszéjében (amely egy Ausztráliába költözött barátjának címzett levélből nőtt ki) a nagy távolságot átívelő levelezés lehetetlenségéről. „Az még csak hagyján, hogy az igazság ilyen hosszú idő alatt elveszti saját esszenciáját, de (s ez csak az igazán fájó) az ember még egy a valóságtól elrugaszkodott agyszüleményt (fiction) sem kockáztathat meg, mert félő, hogy a hosszú út során igazság lesz belőle."63 Hazlittnek sokszor ismételt alaptétele, hogy a természet, s egyáltalán minden tárgy végtelenül sok perspektívából szemlélhető, ami miatt nem lehet végső, abszolút igazsághoz eljutni. „A természet nem egyetlen dolog, hanem egy egész sor különféle dolog, attól függően, hogy milyen nézőpontból vesszük szemügyre" – írta például 1830-ban.64 Ennek megfelelően az is elmondható, hogy „az igazság nem egyetlen dolog, hanem sok, vagyis önmagában igaz lehet egy állítás, még akkor is, ha ellentmond egy másik állításnak, amelyik úgyszintén igaz – csupán más a nézőpont, amelyből az adott tárgyat szemléljük."65 Hazlittnek ez a tapasztalata valószínűleg rövid portréfestői pályafutásából származik.

„Az emberi arc nem egyetlen dolog, ahogy a tudatlanok feltételezik, és nem is mindig egyforma. Változásainak száma végtelen, és a művész köteles észrevenni ezeket, és összebékíteni egymással, különben kudarcra van ítélve. Nem csak a fény és az árnyék nem állandó két percre sem, de a fejtartás is folyamatosan változik […] minden egyes arcvonás minden pillanatban mozgásban van…"66

Lényegében ugyanez mondható el az igazság természetéről is a romantikusok értelmezésében. Ebből pedig azt a következtetést vonták le, hogy az igazság nem uralható. Újra Hazlitt szavaival: „az ész, amikor elsieti a feladatát, dogmatikusan és önelégülten, akkor rosszabb, mint a hiú képzelet vagy a bigott előítélet. Hűségesen valamely rendszerhez, tüntetőleg ragaszkodik a maga tévedéséhez, s így elzárja a tudás útjait […] Az igazság nagyobb erővel bír nálunk."67 Hazlitt azért nem vállalta el egy enciklopédia-szócikk megírását, mert „egy szisztematikus és tudományos cikkhez" ő legfeljebb „marginális jegyzetekkel", „megfigyelésekkel" és „példákkal" tudott volna hozzájárulni.68 Az enciklopédikus, mindent lefedni kívánó rendszerek elleni szinte zsigeri ellenérzést osztotta Lamb is. Leigh Hunt London Journal című lapjában jelent meg 1835-ben (röviddel Lamb halála után) a következő anekdota:

„– Látta X. Y. nagyszerű cikkét az [Edinburgh] Review-ban? – kérdezte valaki Lamb-től.

– Igen. – felelte. – Belepillantottam.

– És megfigyelte, milyen tökéletes elméletet épített föl? – faggatták tovább.

– Nem értek én ezekhez a dolgokhoz. – próbált Lamb kitérni a kérdés elől.

– De látott benne valami hibát? – makacskodott a másik. – Nekem tökéletes építménynek tűnt. Hiányzik belőle valami?

– Szerintem hiányzik belőle a p-p-p-p-padlás."69

A fenti történet Lamb sokak által megörökített dadogásán kívül minden nagyszabású elméleti építkezéssel szembeni gyanakvását példázza. Tökéletlen szimpátiák című 1821-es esszéjében azt az embertípust, amelyhez önmagát is sorolja a következőképpen jellemzi.

„Megelégszenek az igazság töredékeivel és szétszórt darabjaival. […] Sejtések és észrevételek, kezdemények és a rendszeralkotásra tett kezdetleges kísérletek [essays] – ez minden, amit akarnak. Néha esetleg fölvernek valamilyen apróvadat, de hagyják, hogy náluknál csavarosabb észjárású és robusztusabb alkatú felebarátjaik rohanják le őket. A fény, amely nekik világít, nem egyenletes és főképp nem északi; mindegyre változik és mozgásban van: hol erősebben, hol gyengébben pislákol. […] Nem rendszeralkotók, és tévedés lenne a részükről, ha mégis próbát tennének vele."70

Hazlitt is valami hasonlóról beszél az igazság uralhatatlansága kapcsán.

„Semmiféle mesterség vagy módszer nem képes „erőt venni" az igazságon, nincsenek olyan titkos szavak vagy formulák, amelyek kikényszeríthetnék, hogy megjelenjen; akkor jön el, amikor a legkevésbé számítanánk rá, mint a tolvaj éjjel.71 […] Minden nagy igazság […] a véletlennek, nem pedig valamely rendszernek köszönhetően kerül napfényre."72

Az esszé huszadik századi elméleteiben is ez az egyik legfőbb motívum. Adorno szavaival:

„[a] módszer feltétlen jogosságában való kételkedést csaknem egyedül az esszé vállalta magára a gondolkodás eljárásmódjai közül. Az esszé helyet ad a nem-azonosság tudatának anélkül, hogy kimondaná azt; radikálisan nem radikális abban, hogy tartózkodik az egyetlen elvre való redukció minden fajtájától, hogy a részlegest hangsúlyozza a totálissal szemben, hogy töredékes."73

Graham Good, aki nagymértékben épít Lukács és Adorno gondolataira, azt állítja, hogy az esszé osztozik a modern tudomány és a modern filozófia (Bacon és Descartes) tradíciókkal szembeni gyanakvásában, de különbözik azoktól, amennyiben nem kíván új diszciplínát alapítani, és a rendszeresség igényétől szabadulva elfogadja saját alkalmi, esetleges természetét.

„Egy bizonyosságok nélküli, rendezetlen világ lép be egy elfogulatlan tudatba, s a találkozás rögzítésének és ideiglenes elrendezésének szándéka hozza létre az esszét. Az én [self] és a tárgy bizonyos értelemben elrendezik egymást, de csakis ideiglenesen. Semmi nem építhető az így kialakult szerveződésre; se szabályokat, se módszereket nem lehet levezetni belőle. […] Az esszé igazságigényt jelent be, de ez az igény nem egy örök igazságra vonatkozik. Partikuláris igazságokat fogalmaz meg, amelyek csak itt és most érvényesek. […] Descartes elölről akarta kezdeni a megismerést, az esszé viszont minden alkalommal mindent elölről kezd."74

Ezek a műfajelméleti szempontok talán súlyt adhatnak annak a műfajtörténeti kérdésnek, amelyből a dolgozat elején kiindultam. Arra a 18. századi brit esszéhagyományra ugyanis, amely a romantika korára kanonizálódik, a fentiek legfeljebb nagyon erős megszorításokkal lennének igazak. A didaktikus hangnemmel szembeni tiltakozás az igazságfogalom megváltozását is tükrözi. A romantikusok számára már elfogadhatatlan elképzelés, hogy az esszéista olyan igazság „birtokosa" lenne, amelyet aztán rátestálhat elképzelt olvasójára, aki ennek állítólag még nincs a birtokában. A leereszkedő hangnem számukra politikailag sem elfogadható, de ismeretelméletileg is erősen kérdéses: hogyan lehet birtokolni, majd átadni valamit, ami sohasem birtokolható?

Johnson példája mutatja legélesebben a változást. Samuel Johnson 1784-ben halt meg; nem sok idő választotta el a romantikus esszéistáktól (Hazlitt jó viszonyban volt egy Northcote nevű festővel, aki Johnson baráti köréhez tartozott), s mégis óriási a különbség. Az ő számára a természetet nem a folyamatos, dinamikus változás jellemezte, hanem éppen az állandóság. Ez persze nem a mindennapi tapasztalataink számára adódó természet, hanem a felvilágosult ész előtt feltáruló „általános természet." Scott D. Evans értelmezése szerint ez transzcendens, normatív rendet jelent, amelyre a bölcs ember a megismerő képességeit irányítja, s amelyet a gondolkodásában, cselekedeteiben igyekszik megjeleníteni. Ez a természetkép minden érték végső, helytől és időtől független, Isten által egyszer s mindenkorra rögzített forrása.75 Johnson keresztény tanítóként lépett föl az esszéiben,76 amelyek sok tekintetben a prédikációk formai-nyelvi konvencióit követik.77 Mint Soame Jenyns teodíceájáról írott hírhedt recenziója bizonyítja, Johnson sem abban nem hitt, hogy az isteni rend véges értelmünk előtt feltárulhatna, sem abban, hogy annak tökéletessége jelen lenne a tapasztalataink számára adódó világban. Rasselas című regénye nem kevésbé éles szatírája a „lehetséges világok legjobbika" gondolatnak, mint Voltaire Candide-ja, s így Johnson semmiképp sem vádolható azzal a mentalitással, amelyet Basil Willey „kozmikus toryizmus" néven foglalt össze,78 s amelyet Alexander Pope verssorával „whatever is is right" („minden, ami van, jól van"; Bessenyei György fordításában: „a’ teremtésbe hiba még sem lehet") szoktak összefoglalni.

Az „általános természet" rendjébe vetett hit mégis átsugárzik Johnson minden mondatán, és kritikus olvasói Hazlittől W. K. Wimsattig rendre ezt hallották ki belőle. Utóbbi véleménye szerint „amit [Johnson] az általánosság tekintélyéről mondott, az a legvilágosabban abban tükröződik, hogy az ő írásművei is kivételes általánosságukkal és páratlanul absztrakt jellegükkel tűnnek ki."79 „Semmi nem ad örömet sok embernek, hosszú időre, csakis az általános természet pontos leírásai"80 – írta Johnson Shakespeare-kiadásához készült híres előszavában. Ugyaninnen származik az „igazság stabilitása" kifejezés is, amely W. J. Bate klasszikus monográfiájában Johnson mentalitásának alapvető formulája lett.81 Bate érezhető szimpátiával írja le lényegében ugyanazt, amit Hazlitt gyanakodva figyelt: Johnson állandó törekvését arra, hogy a változással, pusztulással szemben valami rendíthetetlent építsen. Hazlitt és a romantikus esszéírók számára éppen ennek az ellentéte a cél: nyitottnak maradni az uralhatatlan változásban lévő igazság újabb és újabb arculataira.

Johnson természetesen rendkívül komplex szerző, és a romantikusok értékelését egyáltalán nem tekinthetjük elfogulatlannak. Ahogy Goldsmitht talán túlzottan is magukhoz hasonlították,82 Johnson mintha azt a szerepet kapta volna, hogy mindazokat a tulajdonságokat hordozza, amelyektől különbözni kívántak. Mégis, ismerve Johnsonnak a Rambler megindításakor írt imáját, amelyben a Mindenható Isten segítségét kéri új vállalkozásához (hogy az Úr „dicsőségének valamint önmagam és mások megváltásának előmozdításán munkálkodhassam")83 azt mondhatjuk, kritikusai helyesen ismerték fel Johnson esszéista tevékenységének magasztos komolyságát. Johnson már a Rambler első számában kemény bírálattal illeti a „nap nap után írók" „tetszelgő és rátarti magamutogatását."84 A 14. számban éles különbséget tesz az élőbeszéd és az írás között.85 A folyóirat utolsó számában pedig már-már megvetően szól az általa választott médiumról.

„Ritkán ereszkedtem le azokhoz a fogásokhoz, amelyekkel mások elismerést nyernek. […] Soha nem alkalmazkodtam az ideiglenes kíváncsisághoz, és nem engedtem az olvasóimnak, hogy mulandó témákról beszélgessenek […] Csak azoktól vártam el, hogy elolvassák az írásaimat, akik kellőképpen szabadok a szenvedélyektől ahhoz, hogy idejük jusson az absztrakt igazságra, és akiknek örömet ad az erény, a maga mezítelen méltóságában."86

Ahogy Leigh Hunt mondta: Johnson „inkább megkövetelte a figyelmet, mintsem esdekelt érte", s ez valóban messzemenően eltér a romantikusok ideáljaitól. Nincs is ezen mit csodálkozni: az esszé meghatározása Johnson szótárában így szól: „az elme kötetlen nekilendülése; szabálytalan, kiérleletlen írásmű; nem szabályos és rendezett alkotás."87 Lezárásként és kontraszt gyanánt álljanak itt Hazlitt kételyektől egyáltalán nem mentes, de végső soron pozitív csengésű szavai arról, hogy az esszéista mennyire a folyóiratok világához tartozik: nincs hely, ahova visszahúzódhatna onnan, és főleg nem maradt olyan szószék, amelyről előadásokat vagy prédikációkat intézhetne a publikumhoz:

„A világ forgatagában élünk, és nem menekülhetünk el a kortársaink figyelme elől. A megélhetésünk és az életünk függ attól, hogy örömet okozunk-e. Csak a publikumtól várhatunk támogatást. Nem a tudósok ünnepélyes elismerésére várunk, hanem a szép és csiszolt olvasók mosolyára. Ha az uralkodók a szemöldöküket ráncolják is, a nép széles, ragyogó arca azért elismerően fordulhat felénk. Nemde (túlságosan is) édes ez az élet? Vajon helyreállítanánk-e a régi állapotot, ha módunkban állna? De hát éppen az a lényeg, hogy nem áll módunkban! Ezért virágozzanak a könyvszemlék, szaporodjanak és sokasodjanak a magazinok, éljenek örökké a napi- és hetilapok. Az irodalom terén optimisták vagyunk, és úgy véljük, hogy itt – bizonyos megszorításokkal – minden, ami van, jól van."88


1

A tanulmány a 71770 és a 79197 számú OTKA pályázatok keretében készült, Péter Ágnes és Kállay Géza szakmai irányítása alatt. Mindkettejüknek, valamint Vince Máténak köszönettel tartozom a segítségükért.

2

Arthur Tilley: „Introduction", in: uő. (szerk.): Cowley’s Essays, CUP, Cambridge, 1938 [1922]. xxvi–xxvii.

3

Paul J. Korshin: „Johnson, the essay, and The Rambler", in: The Cambridge Companion to Samuel Johnson, Greg Clingham (szerk.), CUP, Cambridge, 1997. 53.

4

A Johnsonra vonatkozó adatok a standard életrajzból származnak. Gerald P. Tyson: Joseph Johnson: A Liberal Publisher, U of Iowa P., Iowa City, 1979. Magyar nyelven Péter Ágnes értelmezte részletesen a kiadó szerepét a romantika kialakulásában. Ld. uő.: „Mi az angol romantika?", in: uő. (vál. és szerk.): Angol romantika: esszék, naplók, levelek, Kijárat Kiadó, Budapest, 2003. 7.

5

A Chalmersre vonatkozó adatokat a Dictionary of National Biography (OUP, Oxford, 2004) Bonnie Ferrerótól származó szócikkéből vettem át.

6

Lawrence Huston Houtchens és Carolyn Washburn Houtchens (szerk.): Leigh Hunt’s Literary Criticism, Columbia UP, New York és OUP, London, 1956. 77.

7

Erről magyarul lásd Kabdebó Tamás: „Az angol esszé – kiveszőfélben?", Új Látóhatár, 1978. X. 216–7.

8

Michel Eyquem de Montaigne: Esszék (Első könyv, „Az olvasóhoz"), Csordás Gábor (ford.), Jelenkor Kiadó, Pécs, 2001. 15.

9

P. P. Howe (szerk.): The Complete Works of William Hazlitt, J. M. Dent, London, 1930–34. 21 kötet. iv. 7.

10

Lukács György: „Levél a ’kísérlet’-ről", in: uő.: Ifjúkori művek (1902–1918), Tímár Árpád (szerk.), Magvető, Budapest, 1977. 318.

11

Theodor W. Adorno: „Az esszé mint forma", Hegyessy Mária (ford.), in: uő.: A művészet és a művészetek. Irodalmi és zenei tanulmányok, Zoltai Dénes (vál. és szerk.), Helikon Kiadó, Budapest, 1998. 29–30.

12

Bacsó Béla: „Szabaddá válni a gondolatot fogva tartó gondolatoktól: Theodor W. Adorno az esszéről", Élet és Irodalom, 2008. 4. 25.

13

Poszler György: „A Tizedik Múzsa? Kísérlet a kísérletről", Korunk, 2000. XI/2. 53.

14

Babits Mihály: „A lélek és a formák", in: uő.: Esszék, tanulmányok, Belia György (szerk.), Szépirodalmi Kiadó, Budapest, 1978. 2 kötet., i. 157.

15

Howe (szerk.): vi. 91. Hazlitt itt Francis Baconnek az Esszékhez írt dedikációjából idéz.

16

E. V. Lucas (szerk.): The Works of Charles and Mary Lamb, Methuen, London, 1903–5., 7 kötet. vii. 585.

17

Lord Shaftesbury (Anthony Ashley Cooper): Sensus communis: Esszé a szellem és a jó kedély szabadságáról (Levél egy barátjához), Harkányi András (ford.), Atlantisz, Budapest, 2008. 17.

18

Shaftesbury, 20.

19

Szécsényi Endre: „Egy derűs rajongó", in: Lord Shaftesbury (Anthony Ashley Cooper): Sensus communis: Esszé a szellem és a jó kedély szabadságáról (Levél egy barátjához), id. kiad., 165.

20

Radnóti Sándor: „Néhány megjegyzés a képzőművészeti esszéről", Alföld, 2002. LIII/2. 102.

21

Ez a híres mondat, ha jól látom, kimaradt a magyar kiadásból. Michel Eyquem de Montaigne: „A megbánásról", in: uő: Esszék. Harmadik könyv, Jelenkor Kiadó, Pécs, 2003. Csordás Gábor fordítása, 25. o. Az általam használt francia kiadásban, Montaigne: Les Essais, Gallimard, 2007., ez a mondat a 846. oldalon megtalálható.

22

Leigh Hunt: The Indicator and The Companion; a Miscellany for the Fields and the Fire-side, Henry Colburn, London, 1834. ii. 42.

23

Howe, viii. 205.

24

Edwin W. Marrs, Jr. (szerk.): The Letters of Charles and Mary Anne Lamb, Cornell UP, Ithaca és London, 1975–8. 3 kötet., i. 266. Vö. Jane Aaron: A Double Singleness: Gender and the Writings of Charles and Mary Lamb, Clarendon Press, Oxford, 1991. 142–4.

25

D. F. Bond (szerk.): Spectator, Clarendon, Oxford, 1965., 4 kötet, i. 44.

26

Bond (szerk.), iii. 305.

27

Philip Stevick: „Familiarity in the Addisonian Familiar Essay", College Composition and Communication, 1965. XVI/3. 169–173. Edward A. Bloom és Lillian D. Bloom is Addison „iskolamesteri" szerepét hangsúlyozzák Joseph Addison’s Sociable Animal: In the Marketplace, On the Hustings, in the Pulpit című tanulmányukban (Brown UP, Providence, 1971), elsősorban 31–33.

28

Erin Mackie: Market à la Mode: Fashion, Commodity, and Gender in The Tatler and The Spectator, Johns Hopkins UP, Baltimore és London, 1997. 2. Lawrence E. Klein: „Sociability, Solitude, and Enthusiasm", The Huntington Library Quarterly, 1997. LX/1–2, 164.

29

David Hume: Összes esszéi, Takács Péter (ford.), Atlantisz, Budapest, 1994., két kötet, ii. 292.

30

Jonathan Cook: „Hazlitt: Criticism and Ideology", in: David Aers, Jonathan Cook, David Punter (szerk.): Romanticism & Ideology. Studies in English Writing 1765–1830, Routledge & Kegan Paul, London, 1981. 150.

31

R. Brimley Johnson (szerk.): Prefaces by Leigh Hunt, Mainly to His Periodicals, Kennikat Press, Port Washington, N. Y., 1967 [1927]. 81.

32

J. E. Morpurgo (szerk.): The Autobiography of Leigh Hunt, The Cresset Press, London, 1969. 139.

33

Lawrence Huston Houtchens és Carolyn Washburn Houtchens (szerk.): Leigh Hunt’s Political and Occasional Essays, Columbia UP., New York és London, 1962. 154.

34

Howe (szerk.), iv. 7.

35

Brian McCrea: Addison and Steele Are Dead. The English Department, Its Canon, and the Professionalization of Literary Criticism, Associated University Presses, London és Toronto, 1990. 79.

36

Morpurgo (szerk.), 38.

37

Howe (szerk.), vi. 95.

38

Howe, vi 97–99.

39

Melvin R. Watson: „The Spectator Tradition and the Development of the Familiar Essay", ELH, 1946. XIII/3. 190. Vö. Marie Hamilton Law: The English Familiar Essay in the Early Nineteenth Century: The elements old and new which went into its making as exemplified in the writings of Hunt, Hazlitt and Lamb, Russel & Russel, New York, 1965 [1934]. 8–13.

40

James T. Boulton: „Introduction", in: uő. (szerk.): Johnson: The Critical Heritage, Routledge & Kegan Paul, London, 1971. 8–9.

41

Philip Smallwood: Johnson’s Critical Presence: Image, History, Judgment, Ashgate, Aldersot, 2004. 117–137.

42

Boulton, 86.

43

Ráadásul Johnson prózájának stílusa az első perctől nagyon vegyes megítélést váltott ki. Ld. W. Vaughan Reynolds: „The Reception of Johnson’s Prose Style", The Review of English Studies, 1935. XI/42. 145–162.

44

Morpurgo (szerk.), 149. Vö. James R. Thompson: Leigh Hunt, Twayne Publishers, Boston, 1977. 92.

45

Thornton Hunt (szerk.): The Correspondence of Leigh Hunt edited by His Eldest Son in Two Volumes. Smith, Elder and Co, London, 1862. [Újranyomva: Georg Olms Verlag, Hildersheim, New York, 1973]. ii. 188; ii. 287.

46

Lawrence Huston Houtchens és Carolyn Washburn Houtchens (szerk.): Leigh Hunt’s Dramatic Criticism 1808–1831. Octagon Books, New York, 1977 [1949]. 38.

47

Houtchens és Houtchens (szerk.): Leigh Hunt’s Literary Criticism, 78.

48

I. m., 65.

49

Hunt: Indicator and Companion, 200–201.

50

Howe, vi. 99–100.

51

Howe, vi. 101.

52

G. S. Rousseau (szerk.): Goldsmith: The Critical Heritage, Routledge & Kegan Paul, London és Boston, 1974. 319–20.

53

Edmund Blunden (szerk.): Charles Lamb: His Life Recorded by his Contemporaries, Leonard és Virginia Woolf, Hogarth Press, London, 1934. 192.

54

Tom Paulin: The Day-Star of Liberty. William Hazlitt’s Radical Style, Faber and Faber, London, 1998. 80–81.

55

Howe, viii.32.

56

Ibid.

57

Hans-Georg Gadamer: Igazság és módszer: Egy filozófiai hermeneutika vázlata, második, javított kiadás, Bonyhai Gábor (ford.), Osiris, Budapest, 2003. 52.

58

Bacsó Béla: „Hans-Georg Gadamer Arisztotelész-olvasata", Jelenkor, 2008. LI/9. 960.

59

Bacsó: i. m., 964.

60

Howe, vi. 95.

61

Theodor Wiesengrund Adorno: A művészet és a művészetek: Irodalmi és zenei tanulmányok, Helikon, Budapest, 1998. 36.

62

Claire de Obaldia: The Essayistic Spirit: Literature, Modern Criticism, and the Essay, Clarendon Press, Oxford, 1995. 40.

63

Lucas, ii. 105. Az esszé értelmezéséhez ld. Gerald Monsman: Confessions of a Prosaic Dreamer: Charles Lamb’s art of autobiography, Duke UP, Durham N. C., 1984. 102–3.

64

Howe (szerk.), xi. 229.

65

I. m., ix. 228.

66

I. m., xii. 287.

67

I. m., viii. 36.

68

I. m., viii. 47.

69

Blunden (szerk.), 246.

70

Lucas (szerk.), ii. 59.

71

Vö.: Pál I. levele a thessalonikabeliekhez (v.2–3) „Mert igen jól tudjátok ti magatok, hogy az Úrnak napja úgy jő el, mint a tolvaj éjjel. Mert amikor azt mondják: Békesség és biztonság, akkor hirtelen veszedelem jő rájok, mint a szülési fájdalom a terhes asszonyokra; és semmiképpen meg nem menekednek." Károli Gáspár fordítása.

72

Howe (szerk.), xx. 373.

73

Adorno 35. Lukács esetében Kardos András és Vajda Mihály is azt hangsúlyozzák, hogy számára az esszé csak előkészület a végső igazságot kimondó, rendszerszerű filozófiára. Kardos András: „A homogeneitás tere", Thalassa, 1999. X/2–3. 119–127. Vajda Mihály: „Kísérlet az esszéről", Alföld, 2002. LIII/2. 96–101. Veres András is érinti ezt a kérdést in: uő.: Lukács György irodalomszociológiája, Balassi Kiadó, Budapest, 2000. 19.

74

Graham Good: The Observing Self: Rediscovering the Essay, Routledge, London és New York, 1988. 4.

75

Scott D. Evans: Samuel Johnson’s "General Nature:" Tradition and Transition in Eighteenth-Century Discourse. Associated University Presses, London, 1999. 72–5.

76

Ld. pl. Steven Lynn: „Johnson’s Rambler and Eighteenth-Century Rhetoric", Eighteenth-Century Studies, 1986. XIX/4. 461-479. Patrick O’Flaherty: „Towards an Understanding of Johnson’s Rambler", Studies in English Literature, 1500–1900, 1978. XVIII/3. 523–536.

77

Paul J. Korshin: „Johnson, the essay, and The Rambler", in: Greg Clingham (szerk.): The Cambridge Companion to Samuel Johnson, CUP, Cambridge, 1997. 63.

78

Basil Willey: The Eighteenth Century Background: Studies on the Idea of Nature in the Thought of the Period, Columbia UP, New York, 1974 [1940]. 43–56.

79

W. K. Wimsatt, Jr.: The Prose Style of Samuel Johnson, Yale UP, New Haven és London, 1941. 96.

80