„A rejtett igaz ember, ha egyáltalán van ilyen, épp a te szomszédod, meg az én szomszédom, akinek ez a valódi természete örökre rejtve marad. Ez az elképzelés éppen arra próbál inteni minket, hogy ne mondjunk senkiről erkölcsi ítéletet. Olyan figyelmeztetés ez, amelyet egyfajta anarchisztikus morál hordoz, ám éppen ezáltal lesz még nyomatékosabb."

(G. Scholem)

Most, hogy váratlan halála után próbálom emlékeimet összeszedni róla, azon döbbenek meg, hogy milyen akadálytalanul és (ami nagyon fontos!) joggal kerülnek elő a felsőfokok, a legnagyobb szavak, pedig idegen volt Tőle az efféle méltatás. 1986 körül az Irodalomtudományi Intézet szokásos régi magyar irodalomtörténeti konferenciáját Szigetváron tartották, Zrínyi és a török kori műveltség jegyében. A konferencia programjához egy kirándulás is tartozott. Sellyén, ahol a konferenciázók egy csoportja a Kodolányi-emlékház udvarán téblábolt, a diákok részéről felvetődött: vajon ki a legjobb tanár a tanszéken? A tanszék a pécsi egyetem Művészettudományi Tanszéke volt, és a jelenlévők egyike (neves Balassi- és József Attila-kutató) úgy hárította el az eredetileg hozzá címzett hízelgést (miszerint ő volna a „legjobb" tanár; bármit is jelentsen ez), hogy „nem, nem én vagyok, hanem az a… na tudjátok, az a kantos".

Kisbali László (mert hát ő volt a „kantos") akkoriban került a pécsi egyetemre, és hamarosan már mindenki nagyon jól ismerte – nemcsak nevét, hanem rendkívüli tudását, elbűvölő egyéniségét, kedvességét, nagyszerû humorát is. Pedig óráin nem történt semmi rendkívüli; noha eredeti és szuggesztív előadó volt, távol álltak tőle a professzoros külsőségek. (Tőle valójában minden külsőség/külsődlegesség távol állt.) A sivár szemináriumi szobában hosszú hajú, őszülő szakállas, kikopott kordbársony nadrágba, kockás ingbe és kötött kardigánba öltözött (ez a kardigán is jellemző volt rá), hideg pipát rágó férfi ült az asztal végén; s szeleburdi mozdulatokkal pattant fel olykor, hogy a táblára írja az ismeretlen neveket és a fontosabb filozófiai fogalmakat. Szerettem benne, hogy mindig mindent felírt a táblára, viszont soha semmit nem törölt le; az óra végére a táblát egymásra firkált nevek tucatjai, valamint szemléletesnek szánt, ámde áttekinthetetlen krikszkrakszok borították.

Zengő hangja volt, dallamosan beszélt; ebben nem volt semmi színészies, minden szavában, mondatlejtésében, hangsúlyában önirónia és humor bujkált. (Gyönyörű hangjáért is szeretni kellett.) Időnként türelmesen és nagyon aprólékosan magyarázott, máskor csapongani kezdett; soha nem tudta legyőzni az éppen eszébe ötlő érdekes párhuzamok, megvilágító képzettársítások, színes kitérők csábítását. Pontosan ilyenkor derült fény tudásának mélységeire, és ilyenkor láthattuk, hogy kedvencei – Kant, Schiller, Lessing, Hamann és Mendelssohn – az ő számára élő, jelenlévő emberek, ott voltak, vele, vagy csak karnyújtásnyira tőle, akárcsak mi, a hallgatóság. Időnként azért koncentrálni kellett, ha valaki mindent követni akart abból, amit mondott; néhányan nem is szerették ezt, ha neve előkerült a folyosón ácsorgó diákok körében, gyakran elhangzott a szó: csapongás. Most beszédesen jellemzővé, láttató erejűvé válik ez; ha hallom, akkor látom Őt, felugrik a székről, hogy valamit a táblára firkantson, a krétapor repül mindenfelé, Kisbali vállig érő haja ide-oda csapkod, ahogy a diákok felé, majd a tábla felé, majd újból felénk fordul; csapongás. Egyszer hajdani professzoráról mesélte (talán Munkácsy Gyuláról beszélt?), hogy oly’ intenzíven hadonászott előadás közben, hogy az ujjáról a hallgatóság soraiba repült a gyűrűje; azt hiszem, sokan hallották tőle ezt az anekdotát.

Ritkán megjelenő írásai szellemi események voltak. Írott életműve (ha nem kerülnek elő újabb kéziratok) egy vékony kötetben elfér majd, tanári és gondolkodói nagyságához viszonyítva terjedelmében csekély, ugyanakkor bőven elég ahhoz, hogy megcáfolja a keveset író és majdnem semmit sem publikáló szerző (általa nagy kedvvel terjesztett) legendáját. A nempublikáló filozófiatörténész (mindig egybefűzve mondta, mintha valami magától értetődő kategória lenne!) hozzátartozott önképéhez, de józanul meggondolva sok mindent mégiscsak publikált. Különös volt ez a híres-hírhedt „nempublikálás", ugyanis nem feltétlenül, vagy nem mindig az írás gátlásai voltak mögötte, hiszen – saját bevallása szerint is – könnyen és jól írt (tudása, stílusa, humora, eleganciája ugyanolyan magától értetődően került a papír közegébe, mint ahogy az élőszóban megfogalmazódott előadásai során), inkább a nyilvános fellépés iránti érdektelenség, később a depresszió, és némi lustaság. A nem-íráshoz és a nem-publikáláshoz való viszonyát jól jellemzi egy Moszkvából küldött levél részlete: „Összegezve csak annyi, hogy ugyanazt csinálom, mint eddig, csak jóval több lelkiismeret-furdalással. Elég sokat olvasok, hatalmas monográfiákat tervezek, igaz, mindennap három másikat akarok megírni, s eközben semmiféle produktum nincs. Úgy hiszem, ez már így is marad. Olyannyira így hiszem, hogy volt itt kinn másfél-két év, amelyben én úgy döntöttem, hogy például írni egyáltalán nem is akarok. Most viszont valamiért mégse így gondolkodom, s ennek megfelelően az utóbbi időben elég sokat bosszantom a Lényinka (a bibliotyéka) vagy a »régi Lomonoszov« könyvtárosait".

Érdekes témái voltak. Már ahhoz kivételes tehetség kellett, hogy mohó tudásvágyat ébresszen egy olyan száraznak és iskolásnak elkönyvelt dolog iránt, mint a korai német esztétikai gondolkodás. Bodmer, Breitinger, Baumgarten, Gottsched – a korszak szakértőinek körén kívül ismeretlen nevek voltak akkoriban, amikor például a Janus folyóirat „Az esztétika forrásvidéke" számát szerkesztette; és a nyolcvanas évek új hullámmal, új szenzibilitással, a posztmodern előérzetével terhes légkörében amúgy is kissé érdektelennek hatott az olyasmi, mint a racionalista esztétika vagy a korai német felvilágosodás. „Gottschedet, Mendelssohnt, Moritzot […] csak az fog olvasni, »kit kicsi korban és ázott kötelekkel« (Horatius) vettek rá az efféle írók tiszteletére" – írta maga is, egyrészt jól tudva, hogy kedvencei enyhén szólva is nélkülözik a „sztárfilozófusok" könyveiből áradó intellektuális delejt és szellemi aurát, másrészt bízva abban, hogy meg fogja majd értetni e szerzők fontosságát. És a kedvéért mindenki hajlandó volt átrágni magát az előírt szövegeken, és megtartani egy-egy lelkes, botladozó, ám általa mindig figyelemmel hallgatott és szenvedéllyel korrigált referátumot vagy kiselőadást. (Hogy mennyire nagyvonalú és mennyire kiváló tanár volt, mutatja az is, hogy nagy témáit leginkább tanítványai – V. Horváth Károly, Szécsényi Endre, Vitéz Ildikó és mások – írták meg, vagy talán írták tovább, és itt feltétlenül hangsúlyozni kell, hogy munkájuk értékéből ez nem vonhat le semmit, ugyanakkor, mint nagyszerű mesterükre, örökre büszkék lehetnek rá.)

Nagyszerű előadó volt. Papír és jegyzetek nélkül beszélt; a német szabadkőművességről, a zsidó felvilágosodásról, a reneszánsz mágiáról ugyanolyan lenyûgöző tudást mutatva, mint akkor, amikor Heideggerről, Fichtéről, Foucault-ról, Barthes-ról, esetleg Bulgakovról vagy éppen Márton László első könyvéről, a Nagy-budapesti Rém-üldözésről tartott előadást. Ha valaki hallhatta ezeket az egyből könyvbe kívánkozóan szakszerű és lebilincselő eszmefuttatásokat, csodálkozhatott, hogy szerzőjük olyan keveset publikált. Beszéd közben szerette kifejezésre juttatni a témához való szenvedélyes viszonyát – „De értsétek meg, én szeretem ezt az embert!" – ismételgette egy szakkollégiumi előadáson, amit Roland Barthes-ról tartott, ahol a közönség nagy része nem is szakkollégistákból, hanem az erre az estére összeverődött régi tanítványokból állt. Néhány általa használt jellegzetes szó is átment a tanítványi köztudatba, így például a gajdesz, amit többnyire a „gajdeszba küldeni", azaz valakit (filozófust, állítást, nézetet, rendszert) megbírálni, megcáfolni, elutasítani értelemben használt.

A rendszerváltás után egy darabig még tanított Pécsett („nagyon kevés dolgot hagytam jóvá a saját életemben visszafelé, de ezek között ott van Pécsnek az a része, amelyhez neked is közöd volt", írta egyszer); illetve másik „régi" munkahelyén, az Iparművészeti Főiskolán. Érdeklődése a zsidó felvilágosodás és a klasszikus német filozófia kapcsolata iránt mindinkább elmélyült; az ELTE Hebraisztikai Tanszékén tartott előadásokat erről; és egy darabig sokak számára úgy tűnt, ez a témakör lesz a kiválasztott, melyből megszületik a „nagy mű", a mindenki által várt önálló könyv, egy monográfia; vagy legalább egy szolid bölcsészdoktori vállalkozás. Miután felesége (a kiváló szlavista Kiss Ilona) a moszkvai Magyar Intézet igazgatója lett, és a Kisbali-család nagyobb része (Ica, Laci, Tamás) a távoli Moszkvába költözött; ott részben kényszerből, részben az obskúrus témák iránti szenvedélyétől vezettetve a német és zsidó felvilágosodás „orosz", azaz oroszországi, de latin nyelven íródott párhuzamaira vetette magát. Amennyire erről az időszakról tudomásom lehet (néhány telefonbeszélgetésnek, illetve moszkvai leveleinek köszönhetően), ha kinti életének egészét nem is, de hangulatát mindenképpen az egészsége miatti aggodalom, a hazai közállapotok (a szélsőjobb és a rasszizmus térnyerése, a szabaddemokrata politizálás színvonaltalansága, az elhatalmasodó balkánosodás) miatti elkeseredés határozta meg.

Magányosnak és elszigeteltnek érezte magát; de (Ő, a nagy Bulgakov-rajongó!) élvezettel figyelte és elemezte a moszkvai hétköznapok regénybe illő abszurditását. Depressziójának mélységeibe itt nem gondolnék bele, viszont könnyű elképzelnem az orosz könyvtárosokat kitartó lelkesedéssel győzködő örök tanárt. „A múltkor például feltehetően identitásválságot okoztam az egyiknek, aki tett egy megjegyzést, hogy mi a bajom nekem, ha a sok száz olvashatatlan latin szöveg után nem hozzák ki a százegyediket. És akkor elmagyaráztam neki, hogy bizony itt arról a Bilfingerről van szó, aki húsz éven keresztül Pétervárott tanított, németül útikönyvet írt a városról, s I. Péter akkora nyugdíjat adott neki, hogy ezért most akár az egész könyvtár leszázalékoltathatná magát. […] Mindezt úgy kell elképzelni, hogy én még most is csak azt a húsz orosz szót rakosgatom ide-oda, amire nyolcadikból emlékszem. (Látod, az infarktust is akkor kaptam, amikor elhatároztam, hogy mégis megtanulok oroszul. Amikor pedig visszatértem, akkor komolyan felvetődött a kérdés: hogy a hátralévő időben épp oroszt kellene tanulnom? Persze tudom, hogy ez így hülyeség, s még hülyébben hangozhat a te füledben, de elég nehéz elhessegetni ezeket az ostoba gondolatokat, ha amúgy már maguktól is jönnek.)"

Egy pillanatra félreteszem a kételyt; az Ő rangja nem attól függ, hogy én, volt tanítványa mit is gondolok róla, és leírom a mondatot: a legnagyszerűbb ember volt, akit valaha ismertem. Semmi egyebet nem érzek (még a gyász kötelező érzését sem!), mint forró szeretetet és a régi rajongást.