Casanova elmegy

 

 

Casanova először hagyja el Velencét

 

rázkolódom mint a bábu itt az út göröngyös hosszú árnyam ütemre inog

kupoláink duzzadt dombja puha égbe bökdös máris érzem hogy szabad vagyok

elalélok ring alattam a nagy barna kanca nyergem kéjjel üti a farom

ünnepségre készülődöm búcsúpillanatra nincs fölöttem semmi hatalom

felgőzölgő néma kertek híg ezüstje lebben ugrálnak az izzadó falak

nedvesajkú városom már ráng a gyors ütemben hullámot vető tetők alatt

 

 

Casanova jövendölése sorsáról

 

nem leszek honn többé sehol ez ég alatt

bár úri vendégként: mégiscsak csavargó lettem

semmi kis királyok megtűrtje legjobb esetben

kegyenc-kredenc öreg lom régről ottmaradt

mikor került ide senki nem tudja tán

honnan miért jött ki kérdené: itt van ittragadt

és mintha már a kastély udvarának mint a pad

része volna vagy mint a korhadó platán

kibomló nagy kerek kert kellős közepén

amely mögött sokszor áldoznak tilos gyönyörnek

(leskelővel nem is törődnek úgy elmerülnek

s mint kis szobámból gyakorta látom én

nemcsak a cselédnép: lovagjaikkal ott

titkon tapadnak össze főrendi kis virágok

üvegtábláim tükrében éppen oda látok

ha sarkig kitárom a dupla ablakot

– hátatok fordítva szűz lovagregénynek

csipkét habzó lányszobákból de nagyon siettek

hogy kapkodtok futtok máris bimbós nyurga testek

nem vagytok csak épp kinyílt kicsiny növények

édes nedves kis növények kis növények

kisnövények kissnövényekóóóóóó –)

 

e szép szökőkutammal búcsúzom tőled

utolsó csöppjeimmel mostan megmosdattalak

bárcsak megfoganna áldott földedben itt e mag

Velencém mert fiad ma elvész belőled

s mikor majd mint járásba fáradt ómalom

mint szoktam jól forgó agyam bármi ötletekben

olyan kimunkált nagy rutinnal s mind sebesebben

váltig csak forgatom még egyre forgatom

jól kiképzett híres-neves szerszámomat

(hogy miféle tokban ó az nekem már egyremegy

a kis alagút bármelyik csak ugyanaz az egy

s őkelme minden szolgálatra kész maradt –

s hogy hol is? hisz a helyszín éppúgy egyremegy:

nyüzsgő koszos Párizsban vagy számító Londonban

germán csűrben szász akolban tetves cseh odúban?

az élet mindenütt csak ugyanaz az egy)

s míg forró zenitem hideg fővel várom

eszembe fogsz jutni Velencém hitszegő anyám

s mit Véled tölthettem utolsó legszebb éjszakám

és áldozásom a francia határon

emlékezz s tudhatod ha szépen hívsz jövök

bárhonnan bármi kéréseddel előtalálhatsz

de halljad azt is te utolsó ha újra bántasz

addig éljek én újra képedbe köpök

 

 

Casanova mellékdala anyjához

 

anyám te rossz színésznő te cifra céda

ne nézz ferdén e versre fiadéra

te érthetnéd: csak úgy írta mint van

ágyába önként bújt a felajzott élet

testéről ő minden fátyolt letéphet

hát már csak beszélhet róla nyíltan

elvész a múltam de hogy fontos ne gondold

terólad írni is bolond dolog volt

rossz metafora vagy már belátom

de most e képhez fiúi jogom szerint

elorzom bő hátsód s órjás melleid

s ezzel adósságodat kiváltom

 

 

Casanova másodszor s végleg elhagyja Velencét

 

mintha tengerszint a kerek ablakban lebeg

két bizonytalanság: lég és víz között remeg

vén Velence átkozott városom

mintha ólomtetőn ülnék: rajtad kedvesem

látlak mintha nem láttalak volna még sosem

rusnya döggé rothadtál mondhatom

míg feldöntve hortyogsz rút altested felfedem

hány hálószobádban dúl a rejtett fertelem

hány szép ágyadban pusztít a métely

hány szándék mérgét forralja épp e pillanat

hány csukott spaletta őriz vastag titkokat

s te engem sújtasz száműzetéssel!

Velence aggott királynő hitvány kurva vagy:

ez fő erényed – s az én ágyam sem mocskosabb

mint bárki másé bűnös körödben!

eh „Bűn" meg „Erény"! – aranyszínben egyként ragyognak

e város enyém joggal vallom otthonomnak

egy tőkéről eredtünk mi ketten

itt: érvényes vagyok sorsom van sűrű vérem

itt: a nő mind jó nanám tüzes kis nővérem

s amint lett volna anyám tejére

jussom van gömbös mellükre duzzadt farukra

nehéz gyapjúk alól felszálló titkaikra:

nekem még jussom van Velencére!

mert nekem csak ez maradt már: csak Velence van! –

 

nocsak: Velence van? – már inkább: volt! úgy látom

nézd csak árnya mint fogy el a táncos hullámon

de miért a könnyfátylas tekintet

ezek nem várnak vissza csak mint az ellenséget

s hová még Dzsákomó hiszen már régen véged

ne áztasd oly elszántan az inged:

neked talán e túlpartot sem kéne félned

lehet a kénkőbűz se bánt majd jobban téged

mint hajdan cellád szúrós húgyszaga

beléd ez a híg anyag nem tegnap költözött

lovas mögött a gond el sosem hagy börtönöd

veled van az űr a leghűbb cimbora

ne velencézz hát itt nekem ne hűtsd a szádat:

fáradt és vén vagy mint fáradt és vén a század

saját súlyától roskadó batár

kifulladtatok no hiába mind a ketten

s te mit kurkászol még e cifra kis makettben

iszkolj innen s örülj hogy vége már