Szabó Lőrinc: Hajnali rigók

 

 

LACKFI JÁNOS

Esti tücskök

 

Este kilencig észre se venni

ezt a monoton reszelést,

hangerő még nem gyűlik annyi,

hogy a hőség falán is ütne rést,

ámde kitárva az ablakom este

hanglavinát zúdít fejemre,

már a szobám csordultig telve,

felzsivajog sok ezernyi tücsök.

 

Érdes énekük föld alól zeng,

mindegyik magányos zenész,

egy se gyanítja, hogy égig ér fent

sok-sok tétova ciripelés.

Megcsikarja fülemet, mégis

belezsibbad már föld is, ég is,

sejtemig rezonálok én is,

szétszedi agykoponyám a tücsök.

 

Tán ma mindent szétszerelnek,

kőpor, fűrészpor pereg,

atomokra őrlik a kertet,

a Jóisten se ragasztja meg.

Hát éppen ez tetszett, kegyetlen

hatalmukat megirigyeltem,

egy világ hevert itt miszlikekben,

rágta, nyiszálta ezernyi tücsök.

 

Fél tizenegyre csitult a lárma,

csak finom alapzaj maradt,

enyhült a fül viaszos dugulása,

de ott motoszkált fű alatt,

hogy bármikor rákezdi a banda,

s az egész világ felrobbanva,

zúgva a semmibe zuhanna,

ha feldübörög sok ezernyi tücsök.

 

VÖRÖS ISTVÁN

Hajnali rugók

 

Hajnali négykor kikiabáltak,

ahogy a torkomon kifért,

(bár az ablak alatt az ágynak

gyűrt párnáiba alig ért,

még nem is ért új réme az agynak),

s mint a józanok, úgy kacagtak,

nyikorogtak a derék alatt vad

vigadozásban a lenti rugók.

 

Hajnali négykor a csavaros

sodronyok zaja vert ma fel.

Most nem az álom volt zavaros!

A zaj jött egészen közel.

Bosszantott ez a csibészlárma,

de velem jutott be az ágyba,

mozgásommal egy nótára

hullámoztak a régi rugók.

 

S mintha én volnék a sötét,

mintha én volnék a zaj,

s húznám valaki más fülét,

hogy megtudja, mit akar,

dologi rosszkedv butasága

ügetne álmai nyomába,

mintha lenne egy másik álma,

ledobtak az ágyról az égi rugók.

 

Hajnali négytől hasogatott a

korhelynóta a homlok alatt;

úgy zúgott az a fej, hogy azóta

nélküle jobban telne a nap;

előlünk valamit elhallgattak,

s reggelre ricsaj maradt csak,

mert kicsit minden álom mulattat,

s zúgnak a fejben a sárga rugók.

 

 

Arany János: A tudós macskája

 

VÖRÖS ISTVÁN

A tudós éjszakája

 

Nagy lett volna a tudósnak

az ő tudománya,

ha a nagyot, mert ő tudós,

kicsinek nem látja.

Könyvet írt a butaságról

– sajna!

S ezt a könyvet a sok okos

valósággal falta.

 

Nem utált úgy ez a tudós

semmit a világon,

mi az útját égen-földön,

nem járja két lábon:

minden kutyát, minden cicát

– sajna!

Húst se evett soha szegény,

csak a müzlit falta.

 

Szolgája is volt: a laptop,

mindig abba irkált,

butaságról gondolkozott,

kereste a titkát.

Hű cseléd volt az a laptop,

– sajna!

És úgy döntött, amit tud már,

magának megtartja.

 

Kikapcsolta, bekapcsolta

az a szegény tudós,

nem működött. Haja ősz lett,

arca, hangja sírós.

Megdühödött, összetörte

– sajna!

Már a legjobb szakember sem

segíthetett rajta.

 

Épp ezért ment jól a dolga

minden butaságnak:

mert a káron gazdájukkal

mindig osztozának.

Megbánta már rég a laptop

– sajna!

Programját a képrenyőre

még egyszer kicsalta.

 

És tudósunk a munkáját

rögtön felismerte:

azt hitte, ez lehetetlen,

elhinni se merte,

hogy visszajött, ami eltűnt

– sajna!

De öröme csak nem akart

meglátszani rajta.

 

Haja borzas, csontja zörgős,

szédelegve ballag.

“Hé… izé… mi baja lehet

annak a programnak? ”

Kimásolta, ami fontos.

Sajna,

törött gépét ugyanaznap

az ócskásnak adta.

 

S az napságtól minden éjjel,

rosszakat álmodott.

Munkáját már rég kiadta,

és megírt még hatot.

Álmában egy törött laptop,

– sajna,

bármit akar, bármit gondol,

mindig szóval tartja.

 

Ütéspöttyös, elavult gép,

hűségről magyaráz,

kóboráram élteti, de

véletlenül se ráz.

“Átszellemült kedves darab

– sajna!

Nagy hiba volt olyan könnyen

túladni őrajta!”

 

“Mi tagadás” – mond a tudós,

“Az a gép nem vétett:

Én írtam sok butasággal

tele az egészet.

Megértette, megbírálta

– sajna!

Jobb lett volna haragomat

nem tölteni rajta.”

 

Nem volt, mondok, a tudósnak

semmi tudománya.

Vett egy kutyát! Egy csivavát,

soha meg nem bánta.

Írt egy könyvet a hűségről

– sajna!

Ez már tényleg remekmű lett.

Senki se olvasta.

 

LACKFI JÁNOS

Az após macskája

 

Nagy szíve volt az apósnak,

Ő nem tanult ember,

De a munka, mit megcsinált,

Nem volt odakenve.

Tévében nézte a meccset,

Hajjaj,

Elromlott az antennája,

S ő reklamált zajjal!

 

Konyhából bejött az anyós,

Csípőre tett kézzel,

Mondta neki: – Édes szívem,

A padlásra nézz fel!

Tán baj van az antennával,

Rajta!

– Soha! – üvöltött az após,

S ment is az udvarra.

 

Kapaszkodott nyikorogva

Egy foghíjas létrán,

Hát, az antennán macskát lát,

Mely nagy szemmel néz rá.

– Jössz le onnan, ilyen-olyan

Macska!

De a cicus csábos szemét

Egyre villogtatta.

 

Fogadkozott szegény após,

Oda fel nem mászik,

De máris a tetőn termett,

Nem számoltunk százig.

– Agyoncsaplak, rusnya macska!

Azzal

Nagy vigyázva ölbe fogta,

Vitte diadallal.

 

Attól fogva úri dolga

Volt a jó cicának,

Nevet kapott, halat-vadat

Evett napi hármat.

Ám lassan hiába tömték

Hallal,

Turkálta csupán az ételt,

Jobb manccsal meg ballal.

 

– Anyu, nem eszik az állat!

– Miért engem piszkálsz?

Talán bizony szegénykének

Nem ízlik a Whiskas!

Vettek neki másik márkát,

Arra

Nincsen reklám, nem is mondom,

Mert nem fizet sajna.

 

Rimánkodtak, tukmálták is,

Volt, hogy belétömték,

Különben lelkükön szárad,

Hogyha jön a nemlét.

Fura, a macska nem fogyott,

Rajta

Súlyfelesleg is képződött,

Sajátos egy fajta!

 

Vitték az állatorvoshoz,

Körös-körül nézte,

Nem talált rendelleneset,

Csak hogy el van hízva.

Tiltakozott is az após:

– Jaj, na!

Kissé túlteng az izomzat,

Nincsen ennek hája!

 

Lám, rövid az állat-élet,

Jön a végítélet,

Macskánk szívelgyengülésben

Égi útra lépett.

Após-anyós jajgatva si-

Ratta!

Ilyen macskát többet a föld

Nem hord, ebugatta!

 

De csöngetnek, és beköszönt

Először egy ember,

Aztán még egy vagy még kettő,

Végül egész tenger.

Hírét vették, hogy a macska

Halva,

S jöttek ők is illő módon

Ezt a gyászhírt hallva.

 

Mert övék is volt a macska,

Külön-külön mindé,

Napi többször a konyhákat

Itt körbekeringé!

Ezért hízott, nemhogy fogyott

Volna.

Sír sok gazdi, zsebkendő fogy,

Legalább egy tonna.

 

Melós ember volt az após,

Nagy szíve volt, kérem,

Annak, ki macskát megkönnyez,

Jár az érdemérem.

Kínálkozik tanulságul

Ennyi,

Kit szeretünk, nem kell mindjárt

Halálra etetni!

 

 

Nemes Nagy Ágnes: Jeromos, a remeterák

 

VÖRÖS ISTVÁN

Jeremy, a fekete srác

 

Jeremy, a fekete srác

úgy otthagyta Amerikát:

senki többet nem látta.

Útra kelt a világba.

 

Sírnak-rínak a bronxiak:

Kinek adunk tanácsokat?

Az észt most már hová töltse,

rap-bandánknak ifjú bölcse?

 

De Jeremy hajthatatlan:

Oda megyek, hol szavam van!

Ne féljetek, itt maradtok,

én már nem jelentek gondot.

Amíg erről gondolkodtok,

az én kezem dobon kapkod.

Üti csendben és hangosan,

öblögve és szakaszosan,

szinkópákat ver pörögve,

rá se gondolok a rapre.

Afrikában a nagybátyám,

nem mondom, hogy éppen szultán,

esőt csinál, hogyha kérik,

már zuhog is tíztől délig,

esőbotot forgatok,

pár sáskával jóllakok.

 

Nevem mától Okonkwo,

barna bőrre nem kell hó.

 

Nagybátyáim nagynénéim,

jamot majszoló öcséim,

visszatértem hozzátok,

a mankalát hozzátok,

színes ruhát, mert már unom

és kidobom a farmerom,

az arcomat befessétek,

szálljon magasra az ének,

fogjunk lándzsát és induljunk,

gazellára hálót dobjunk,

gnúhúst kérek vacsorára,

és sült banánt uzsonnára.

A pálmának minden ága

úgy hajol rá egy zsiráfra,

egyszer New York eszembe jut

és itt hagyom ezt a falut,

a magas ház életelem,

sárkunyhóban nem élhetem,

kell a 60-dik utca,

s bámulni a Brooklyn hídra,

kell kis rizs a kínaitól,

figyelni, hogy hozzám mit szól

a menedzser, ha lejátszom

itteni repertoárom.

A dobom nem hagyom itt,

A jó ritmus boldogít.

 

Visszamegyek, visszaszállok,

hó is kell a meleg nyárhoz.

 

Kellenek a sugárutak,

a kis boltok, West Side, nyugat,

kell az Empire State Building,

kell nyakkendő és fehér ing,

fekete csak ott lehetek,

ahol fehér is tekereg,

metróznak az indiánok,

az eszkimók jó barátok.

De Afrikát nem hagyom ott,

oroszlánszem tüze lobog,

ha az égre felnézek.

 

Ez álom volt,

most Jeremy felébred.

 

Csak nem tudta, honnan hova,

mely álomból mely álomba,

mely világba, valóságba

lendül át a lába.

Hogy hol alszik, és hol ébred.

Hol az álom, hol az élet.

 

 

LACKFI JÁNOS

Elemér, a kis zöld alga

 

Elemér, a kis zöld alga,

azt gondolnánk, csöppöt balga:

ha más beszél, ő csak hallgat,

integet pár tintahalnak.

 

Na, a halak ám beszélnek,

kit tegyenek fővezérnek,

mert hogy innen el kell menni,

errefelé nem jó semmi!

 

– Másutt, arra, nyugat felé,

az élet rózsaszín zselé!

Táplálék van mindig elég,

oxigén is, kilég-belég!

 

– Ott az ígéret földje,

miénk lesz majd örökre!

 

Csak az marad, aki mafla

vagy gyengeelméjű alga.

(– Ó, hogy be nem áll a szátok,

egyre pampog, egyre tátog!)

 

Elemér, a kis zöld alga

azt gondolja, élve-halva,

ő mégiscsak megpróbálja,

és itt marad helyben állva.

 

Ad az iszap tápanyagot,

olykor még a nap is ragyog,

akad minden színben koráll,

minden szintet kidekorál.

 

(– Rajta, derék halhadak,

én meghúzom magamat!)

 

A tenger kék szemhatárán

eltűntek, s itt maradt árván

Elemér, szebb napot várván,

játszott a víz, mint a márvány.

 

Egyszeriben nagy zaj támad,

fecsegése száz halszájnak.

Érkezik egy másik halraj

éktelen nagy néma zajjal.

 

Csak söröznek, csak boroznak,

mígnem majd letáboroznak.

Szegény Elemért, az algát,

foglyul ejtik, kínvallatják.

 

– Ez kinek a tengeröble?

– Él-e itt hal, s nálunk több-e?

Elemér, a balga alga

egykedvűen válaszolgat.

 

Az új halak megörülnek,

egymás nyakába borulnak.

 

– Ez az ígéret földje,

miénk lesz mindörökre!

 

– Hiszen erre, nyugat felé,

az élet rózsaszín zselé!

Táplálék van mindig elég,

oxigén is, kilég-belég!

 

– Gyere, alga, legyél szolga,

kinek dzsuvázni a dolga!

Elemér hát takarított

százféle halpotyadékot.

 

Csoda lenne, ha az algát

a halhordák békén hagynák.

Őt piszkálja bármi, bárki,

ha szeretne dirigálni.

 

– Elemér, a fapapucsom!

– Nincs vasalva a pótuszony!

– Koszt látok a vízüvegen!

– Doboz cigit hozzál nekem!

 

Ez az élet nem túl állat:

lenni mások csicskájának!

– Bálnagyomorban se rosszabb!

Beállnék inkább planktonnak!

 

Tök jól elvannak az algák,

ha őket nem noszogatják:

a szárukon ringatóznak,

illattalan illatoznak,

pingpongoznak buborékkal,

ezüst tajték-habarékkal,

éjjel-nappal bőrig áznak,

gurigáznak csigaházat.

 

Irigy is az algasorsra,

Ubul, a vízi uborka,

s Csilla, a tengeri csillag,

de most ketten együtt sírnak:

 

– Jaj, Elemér, Elemér,

téged mennyi bánat ér!

Haltársaságod oda,

lettél ócska laboda,

rabszolga meg pária,

sorsodnak nincs párja!

 

Elemér csak takarított,

hurcolt hűlt halhulladékot.

Néha felnézett a kékbe,

hogy ennek mikor lesz vége.

 

És egy reggel az új halak

úgy eltűntek, egy se maradt!

Elmentek másik hazába,

a vízi lény mind izgága…

 

Elemér végre nyugodtan

libeghetett a habokban,

mikor ama régi-új raj

becsörtetett dérrel-dúrral!

Úszkáltak és fontoskodtak,

beillenek nagyokosnak!

 

– Jaj, te mafla, marha alga,

azt sem tudod, mi van arra,

ott az iszap csokoládé,

a nap arany karalábé,

a tajték is tejszínhab,

halak tőle elhíznak!

 

(– Ha így rákaptak a habra –

töprenkedett el az alga –

hogy lehet, hogy mindahány

kifejezetten sovány?

 

No meg hogyha arra minden

ilyen szép volt, tiszta Éden,

vissza minek jöttek volna?

Beleuntak tán a jóba?)

 

Többet elmélkedni persze

nincs se ideje, se mersze,

mert egy öreg korallnak,

aki itt a korelnök,

elveszett a pipája,

s nincs, aki megtalálja.

 

Úgyhogy Elemér, az alga,

csapott jobbra, perdült balra,

s megtalálta – pillanat! –

egy köpcös homár alatt.

 

Töprengeni most tovább

már mindennél ostobább,

úgyhogy történet lezárva,

korallfának ezer ága,

ezer ágán ezer mese,

szervetlenje és szervese,

s mint pipára a kupakot,

a meséhez kis dalt csapok,

illatozva egyre dőlne

göndörített füst belőle,

meseillat közepette

ringatózik messze-messze

ez az alga, Elemér,

nem lemúr, nem denevér,

hosszú szára földig ér.

 

Az idős korall dala:

 

Jaj, mamám és jaj, papám,

jó nekem, mert van pipám,

pusmogok és füstölök,

bazsalygok, mint kiskölök!