Az emberi lény határai, külső és belső birtokrészei, lelki tulajdonságai a modern irodalomban ugyancsak megkérdőjeleződnek, vagy még inkább elmosódnak, inkoherenssé válnak. Nagy a bizonytalanság, hogy hol kezdődik a szereplők tudata, belső felelősségvállalása, s mikor válnak a szerzők léha elgondolásainak áldozataivá, ami ellen akár még tiltakozásukat is benyújthatnák. A szerzők szeretnek eljátszani azzal a gondolattal, hogy valamiként omnipotensek, tesznek-vesznek kedvük szerint a hősök életében, majd valamilyen filozófiai vagy irodalmi fikció keretében alkalmat kerítenek rá, hogy hajuknál fogva kirángassák a bajba jutottakat, vagy a menthetetleneket szépen eltemessék. Ilyen, a posztmodern hagyományt övező területeken kalandozik Márton László mostani kötetében, vagy inkább visszatér ifjúkori témáinak színterére, sokkal fokozottabban figyelembe véve azonban a figurák belső adottságait, mindig indokokat és törvényszerűségeket keresve, hogy a történések relatív valószerűsége az egyes elbeszéléseken belül egyértelműen kitudódjék. A leglátványosabb eszköze erre a mélylélektan, a gyermekkor titkainak, mély traumáinak számbavétele, az emberi lélek bugyrainak, duplafalú porzsákjainak alapos analízise, amit a Régi rigó egyik szereplője így fogalmaz meg: “reggel (…) mindenekelőtt azt öblítjük le magunkról, ami személyiségünk éjszakai oldalán tapadt meg.”(34.) Majd mindegyik elbeszélésben akad valami réges-régi talány vagy bűn, ha nem a hősök bűne, akkor a szülőké, rejtező titok, ami a szereplők tudatát megrendíti, vagy kiszabott útjukról véglegesen eltéríti. Alapvetően moralistaként jeleníti meg magát a szerző, hiszen ezek a napfényre kerülő régi események vagy nehezen körülírható dolgok mindig a szereplők életfelfogásának, erkölcsi lényének lenyomatai, kudarcuk ilyen értelemben vett kudarc: az évtizedekig titkon tartott szerető leleplezése, a szűzként tisztelt osztálytársnő hirtelen terhessége, a sorsüldözött tanár széthullásának fenyegető végjátéka, a rossz házasság semmibe vivő szakadéka mind-mind erről vallanak. Az elbeszélésekben feltűnő figurák néha annyira nem egyéniségek, hogy a nevükkel is gondja van a szerzőnek. Vagy csak egy betű jelöli őket, vagy meg sem tudhatjuk voltaképpen, kik is ők, az is előfordul, hogy többféle alakban szerepelnek, s így kérdésessé válik, esetleg mindig azonosak-e önmagukkal. Modernek, ha arra gondolunk, hogy a huszadik század regényhősei mindig ürességükkel, tulajdonság-nélküliségükkel hivalkodtak, vagy annyira magukba szívták a megjelenítendő irodalmiság sűrű szövetét, hogy túlemelkedtek az egyszerin és mitikus figurákká válnak. Szerencsére Márton László elbeszéléseinek hősei kevesebbek és többek is ennél, hiszen a rövidebb terjedelem nem is bírna el egy efféle túldimenzionált jelentésréteget hordozó szereplő-seregletet. Ha megfigyeljük az ábrázolási módszerét, az egyes darabok építőkockáit, akkor éppen e novellák világának gazdag dokumentáltsága az, ami szembetűnő. A múlt évszázad utolsó harmadának nagyon is részletes korrajzát kapjuk kézbe, a letűnt rendszer ostobán szürke hétköznapjait és ronda utcáit, gyanúsan ismerős alakokat, akikkel talán mi is találkoztunk, mozikat, ahova jártunk, presszókat, kocsmákat; filmeket, amik a mi kedvenceink is lehettek akár, név szerint felsorolt filmszínészeket, apró történések százait, melyek elevenné teszik számunkra ezt a könyvet. Meglepő azonosságot lelhetünk, a kötetcím szó szerinti említését, ha Joyce-nak, a Dublini emberek kapcsán a kiadójának írt leveléből idézünk: “Négy szempontból (…) igyekeztem bemutatni: a gyermekkor, az ifjúkor, az érett kor és a társadalmi rendszer szempontjából. Az elbeszélések sorrendjét e szerint szabtam meg. Többségüket a köznapi beszédet hűen tükröző stílusban írtam, abban a meggyőződésben, hogy csak egy fölöttébb bátor ember merészelheti megváltoztatni, és még inkább eltorzítani azt, amit látott és hallott.” (kiemelés tőlem – S. J.) (E. Naganowski: Joyce. Gondolat. Bp. 1975. 45.) (Nem állítanám, hogy innen emelte volna ki a címet Márton, de a párhuzamos látásmód, az írói szándék hasonlósága miatt mindenesetre figyelemre méltó ez a szó szerinti egyezés.)

Vajon nem ezek a mondatok nyitják meg a szerző igazi szándékának zárját? Vagyis, hogy az egész kötetben semmi igazán rejtélyes és felfedni való dolog nincs is, csak maga az élet, amely itt hellyel-közzel tiszta irodalommá lényegül. Mert tagadhatatlan, hogy gazdagon el vannak látva az egyes novellák (Nirvána, A regényhősnő mégsem tér haza, Amit láttál, amit hallottál) fifikás posztmodern csúsztatásokkal, a cselekmény menetét néha a szerzőt hallgató barát ízlése irányítja, vagy éppen, mintha csak kedve és tudása ellenére történne, a hősnő Velencébe szökik, a szerző legnagyobb bánatára, mert nem ismervén a várost, sorsa-fordultát alig követheti. Mindezek a logikai, stilisztikai játékok hol szervesen, hol gondűző hányavetiséggel vannak beépítve a legtöbb novellába, de csak ritkán veszik át az irányítást az eleven sorsok felett, s nem is a legjobban sikerült darabokban. A legmélyebb írásokban, úgy érezzük, épp maga a szerző védelmezi leginkább a szereplőit ezzel az írói szemlélettel szemben, gonddal sorsuk fölé hajol, hogy belső tiszta törvényeik szerint fussák be pályájukat.

Melyek azok az elbeszélések, amelyeknek meg-nem-írását hiányként érezhetnénk, tehát egy sajátos kitöltöttséget, kötöttséget teremtenek az olvasóban, sebet ejtenek rajta, amely még egy ideig a gyógyulás reménységével érzékeny?

Van egy csokor novella, amely önmagában akár tökéletesnek is volna mondható, ám a szerző valamiért elvéti a célt, vagy úgy érezzük, gúzsba köti a hőseit egy-egy sikerületlen megoldással. Néhol az ismerős elbeszélői hang, a “láttunk már ilyet” szembeötlő hasonlatossága zavar. Mintha két alkalommal is Bodor Ádám-novellát olvasnánk (Ez csak egy hétköznapi látogatás; Utazás, emberi feltételekkel). Bármilyen tökéletesnek, visszafogottan megkomponáltnak tűnnek is, tagadhatatlan, hogy az a szűkmenet, természetesbe hajló abszurditás hajtja az elbeszélés kerekét, ami a nagyszerű erdélyi író novelláinak a sajátja. A Minden bizonnyal egyik hősének jugoszláv babkonzervjei is felettébb ismerősnek tűnnek: Bodor a Kikötő, este című elbeszélésében ismételhetetlen, jelentésnélküli tartalommal látta el ezeket, a tengerbe vetvén, hogy titkuk soha ne tudódjék ki. Bizonyára lehetséges ennek a világnak is az írói belakása, de ezekben az írásokban Márton kevesebbel is beéri. Máshol a regényesítés látszatát keltő betétek törik meg az elbeszélések optimális lendületét. Hol egy kissé ügyefogyott vagy romantikus mese (Az ablakkeret; A regényhősnő mégsem tér haza), hol a hősnő gazdagon kibomló, anyjával, férjével kapcsolatos emlékei (Halált megvető gyávaság), hol pedig egy riasztó, a gyermekkorból eredő gennyedő seb bűze lesz az (Utazás, emberi feltételekkel), ami könnyű kitérőkre csábítja az írót, de összességében ez a többlet sosem válik az elbeszélés javára.

Nem úgy azokban a novellákban, amelyekben kissé regényesített oldalszálakkal a legjobb értelemben vett joyce-i utat követi, és egyszerre ábrázolja a letűnt kort és a benne csetlő-botló, magukban rejtélyeket lelő, ám azokhoz kulcsot nem találó figurákat. Széles társadalmi körkép ez, a város és a lélek anyaggazdagságát, többfunkciós tükörrendszerét már említettük. Balzaci alapossággal ír le épületeket, kulturális és kistörténelmi eseményeket, emlékezetben tart olyan figurákat, amilyen Füttyös Gyurka volt a hetvenes-nyolcvanas évek Budapestjén. A Régi rigó hősnőjével látszólag nem történik semmi. Miközben úgy gondolja, hogy él, egyszerre csak szembe jönnek vele gyerekkorának átélt bűnei. Szeretetből (ami itt mérhetetlen szeretetvágyból fakad), hogy ápolhassa, kővel halálra sebzett egy rigót. A madár halála álmában visszahozza gyermekkorának begyökeresedett rettegéseit. Újszülött kutyákat kellene vízbe fojtania abban a házban, ahol az apja hullarészegen megfagyott, ahol egy idegen férfival tengeti életét. Mintha elmerülne valami áthatolhatatlanul nagyban és rosszban, ami a gyermekkor felől árad felé, és most hirtelen a torkáig ér. Talán nem is a vele történtek okozzák vesztét, hanem a meg nem történt jók hiánya miatt érezhetjük, hogy E. nem bírja tovább. Belepusztul.

Hasonlóan tragikus a Sárga lap hősének története is. A “pesti értelmiség jellegzetes típusa” matematikatanár. Sárga cédulák százai lepik be szobája falát, mindegyik valami sürgősen elintézni való dologra figyelmeztet. Látogatókat fogad, volt tanítványait, miközben néha kiszalad a szobából, és telefonál. Kedélyesen fecserészik ott bent, míg kint, mint utóbb kiderül, az orvossal beszél, a kisfia haldoklik. Akár egy görög dráma tárgya is lehetne, súlyosan és kikerülhetetlenül közeledik felé a végzet. Valaha az efféle emberek kapuját jól láthatóan megjelölték, hogy aki csak teheti, még a lehetőségét is elkerülje egy ilyen találkozásnak. A főhős mély zavara és áthatolhatatlan, szinte japános udvariassága egy tőről fakad. Egy tömbben éli meg mindazt ami volt, és ami fenyegeti. Nem tudja szétválasztani múltra és jelenre. Az ilyen ember, ahogy a novellában is, teljes mélységében felfogja a lét tragikus értelmetlenségét, és megteszi, amit régen a tetemes kártyaveszteség után úriemberek kötelezően megtettek. Levonja a konzekvenciákat. Hogy az író az olvasót még jobban bevonja az elbeszélés világába, a temetésről szólván megjegyzi: “Valamivel hátrább ott állt Petri György, a körülírt zuhanás költője.”(266.)

Hasonlóan értékes és maradandó hatású elbeszélések a Rabosítás, Minden bizonnyal, Mitévők legyünk…?, Amit láttál, amit hallottál is. A Távolsági járat terjedelmével és rétegzett felépítettsége mellett az egész kötet rejtett összefüggéseire rávilágító háttér-filozófiájával emelkedik ki. A főhős, Norbi a kilencvenes évek közepén gyanútlanul beül egy régi, hatvanas években készült magyar filmre. A társaságában lévő lánynak feltűnik, hogy mennyire hasonlít egy majdnem ismeretlen, a filmben az egyik főszerepet játszó színészre. Ez a megjegyzés aztán szinte felfalja hősünk eddigi életét, mániákusan keres-kutat magában, az életében, majd aztán a filmben is a múltja után. Hasonmásnak érzi magát, de ez az emlék kényelmetlenül ismétlődik. A vágy tárgya lesz a régi lány is, a múlt, amit vele töltött, de leginkább mint kikerülhetetlen vizsgálódás, önellenőrzés anyaga, a tulajdon, elhullajtott, elfeledett emlékei. Külön érdekessége az elbeszélésnek, hogy nemcsak Norbi számára kínálja fel a terepet a kutakodásra, hanem az olvasó számára is. A történet szálai a színész kapcsán Debrecenbe vezetnek. Hosszú felsorolást kaphatunk, kis filmográfiát az akkori sikeres magyar filmekről, rendezőkről, színészekről. A történet túlságosan kerekre záródik, de még ez sem lesz hibája. Kiderül Norbi számára, vagy inkább az emlékeiből sikerül előbányásznia, hogy édesanyja gyakran járt Debrecenben a hatvanas években, amikor is ő megfogant, majd a sarokba szorított idős hölgy egyértelműen meg is vallja rejtett életét. A Derzsenyi Dánielként nevesített színész Berzsenyi Dániel költő kései leszármazottja, akinek költészetét Norbi gondosan tanulmányozza. Ez a felismerés azonban egészében roppant súlyos következményekkel jár hősünk életében, és a kötetet záró novella új dimenziókat nyit az elbeszélés posztmodern lehetőségeit illetően is. A felszín alatt nagyon is szenvedélyes történet ez, hiába a kissé tesze-tosza Norbi, az író átsegíti az intellektuális akadályokon, kissé teátrálisan, a feje fölött írja meg a valódi történetet. A költőelőd kötetét értetlenül lapozgató hős felfedez egy verset, A bonyhai grottá-t (barlang), amelyben legalábbis az érthetővé válik számára, hogy “a személyiségek egymásra hatásának erőterében az üresség mintázatait csodálta, mint egy különlegesen szép németalföldi csendéletet.” (352.) Megtelik valamivel, ürességgel telik meg. “Mert az idő – a már megélt és a még hátra levő élet, a másoké és a magunké – csak egy grotta, egy barlang, egy üreg, amelyet bejárhatunk tetszésünk szerint.” (357.) Márton László rálel hősei életének és persze az irodalommá párolt valóság egy nagy tanulságára. Mindazok, akik eddig könyve lapjain kissé tanácstalanul várakoztak, most megérthetik, hogy a magukon kívüli ürességre vágynak, oda, ahova nem kell magukkal vinni a rájuk írt, a “megélt” boldogtalanságot. Ezek az egymásra rajzolt alakok kioltják egymást az ürességben, hiszen mindegyik ugyanabba a “grottába” hal bele. Ezáltal kapnak valami többletet, hogy az élet, az életük, csak barlang, bejárható üresség, amit folyamatos szenvedésükkel, sorsukkal rajzolnak teli. Mihelyt nem kívánják, hogy testesedve beteljesüljenek, kapnak valamit, amit maguktól sosem szerezhetnének meg. Elmondhatóvá lesznek, önmaguk tükreivé, amiben pedig semmit nem látnak már a maguk sorsszerű megtörtségéből, csak a teljeset látják mindenen át. Amit az irodalom a maga csináltságában elvett belőlük, teoretikusan, egy írói gesztus által most visszakapják: a saját lényük másként is értelmezhető lényegszerűségét. Lehet, hogy majd máshogyan is megírja ezt egyszer Márton, mert ehhez nem csak egyetlen út vezet. Lehet, próbafúrásokat kell végezni, keresztül-kasul járatokat ásni, és lehet, hogy egyszer majd összeomlanak a még elválasztó falak, és akkor egyben láthatjuk az egész barlangot mint ürességet, de ami már a saját jelentésével azonos. Kissé hasonlatos ez Kirké varázslónő barlangjához (hogy visszakanyarodjunk Joyce-hoz), amit Grotta della Maga néven manapság is mutogatnak Nápoly környékén, ahol a társak egy részét ugyan disznóvá tette Kirké, de a többieket az elbeszélő (Odüsszeusz) leleményével hozzásegítette, hogy kimeneküljenek ebből az ürességből, hogy további kalandok hőseivé válhassanak.