Író a vadaskertben

Toccata Márton Lászlónak

Nagyratörő vagy, barátom, egy színműben láttalak…

Legjobb szereped azonban mégis az Író marad,

aki harsog, suttog, habzsol, – tűz tudásba sült alak!

Jöjj, te ifjabbik halandó, nézd a megcsusszant időt:

Petriéknél húzódtam meg egy fél évig azelőtt,

hogy tanáccsal támogattál, s később Judit odajött.

Bárcsak tudnám még, miképpen sugalltad a lényegest.

Magatokhoz vittetek föl, vége-hossza lett az est.

Új voltam a város kérgén – s újként minden elereszt.

Értettétek mindketten már, szavak nélkül, mi vezet.

Mert a magány néha szükség, de csak szűntén élvezet.

Lehull álom, ékezet, szín, ha nem jókor érkezett.

Papírt írtunk, házatokba befogadtok, befogadsz.

Mérleg után honos lettem. Lehet ez írott malaszt,

míg a földet megtalálom? Kétszer adsz, ha gyorsan adsz.

Múltjaimból, mint a poklok zöld lepléből buktam át.

Pesten új világban bíztam. Volt szerelmet, vén anyát

adtam otthon más kezére. Néhány gondviselt barát

tudta, hány hiány kitörni. Vagy letörni, mint az ág

régi törzsről, mely nevelt s mely ingatag halálra szánt.

Egy ing lengő két ujjaként lógnak rajtam a hazák.

Míg a könyvek mámorában – néha Tinnyén – rejtezel,

s eszmék lepkehálójával vágtatsz, legyen zsákmányod a jel:

elváltoztunk – de a lélek változással nem fogy el.