Hajnal

Az éjjel azt álmodtam, nem szeretlek.

Kint már elbontották az évszakot.

Kattant a termosztát. Havazni kezdett.

Vagy elállt. Nem figyeltem. Hallgatott

a város. Fúgák előtt a hangterem

hallgat így. Elnéztem, mennyi koszfolt,

sárga lámpafény játszott szemközt velem,

ritkás porhó mosta át a távolt.

A Rózsadombon meg, hol landroverek-

ben hallgat a dízelmagány,

állt egy lámpasor. A fény rézsút esett

át egy házat fedő hullámpalán.

És rézsút hullott át a könnyű hópor

az utcalámpák okker fényterén.

Félpercnyi táv, mely végül mélybe bókol.

Fényterekből hullok így ki én.

Felkeltem, mert fejemben már a holnap

összevissza zsúfolt rendje járt.

Az úttesten vad lóerők loholtak.

Egy újabb éjjel halt könnyű halált.

Indultam. Hagytam, teljen el megint,

járjon csak át egy pontos délelőtt.

Mit rontok, mit veszítek el ma? Kint

szitált a fény a házfalak között,

és mintha megszokásból tenné csak,

lassan, derengve elkékült az ég.

Hallottam, már egy villamos szalad,

a szomszédnál a vekker felsikít.

Hét óra lett, fordult az óraszámlap.

Kint hó hullt át a lámpák fénykörén

míg összeadtam, elvettem, meg átlag-

ot vontam belőled, és maradtam én.

Az éjjel azt álmodtam, nem szeretlek.

Tán hittem is, hogy jobb lesz úgy nekem.

Kattant a termosztát. Havazni kezdett.

Szórt lámpafény játszott szemközt velem.